Lev Nyikolajevics Tolsztoj
(Orosz realista irodalom)
A
világirodalom egyik legkitűnôbb tehetsége, legragyogóbb lángelméje. Csak a
legnagyobbakhoz szokták hasonlítani, Homéroszhoz és.
Shakespeare-hez. Félévszázados munkássága
egyetlen hatalmas erôfeszítés az ember megjobbítására, a világ boldogítására.
Irói útja így
torkollik végül is a prófétaszerepbe, egy új
erkölcs, új "vallás" hirdetésébe.
Tolsztoj (1828-1910) ôsi nemesi családból származott, Jasznaja Poljanában
született, Moszkva közelében. Szüleit már gyermekkorában elvesztette; egyetemi
tanulmányait nem fejezte be. Ifjúságát szélsôséges végletek jellemezték : vad
kicsapongások és önemésztô lelkifurdalások között vergôdött. Katonatisztként
részt
vett a kaukázusi harcokban, késôbb a krími
háborúban. Itt ismerkedett meg az
egyszerű katonák hôsies helytállásával.
Megváltozott lélekkel tért vissza birtokára,
s a jobbágyok sorsán kívánt segíteni:
gyermekek és felnôttek számára iskolát alapított.
1862-ben nôsült meg, s Jasznaja Poljanában telepedett le. Ezután
kezdôdtek
számára a nagy teremtô évek. Rendkívüli
gonddal, aggályoskodva dolgozott, némelyik művének I5-20 változata is van.
Késôi regényeiben, kisregényeiben egyre
kevesebb gondot fordított a cselekmény
művészi bonyolítására, s egyre bôvebben
fejtette ki saját erkölcstanát, az
egyszerűség, a kölcsönös megbocsátás, a szeretet
"vallásos" parancsát. Élete végén,
82 éves korában már nem bírta elviselni erkölcsi
elvei és környezete fényűzô élete között az ellentmondást:
egyszerű muzsiknak öltözve titokban elhagyta otthonát, szakított egész
múltjával. Menekülése közben Asztapovo vasútállomáson érte utol a halál.
Nagy regények
Tolsztoj igazi nagyszerűsége a regényekben bontakozik ki. Élete
legkiválóbb
alkotása a Háború és béke (1863-1869). Több
száz szereplôt mozgat ez a regényfolyam, s kb.15 év (1805-1820) eseményeit
dolgozza fel. Középpontjában Napóleon
1812-es oroszországi hadjárata áll. Ez a
háború teremt rendet - Tolsztoj ábrázolásában - az orosz zűrzavarban, a
nemzetre rákényszeríti az egységet, az elidegenedett
nemességet elvezeti az egyszerű emberekhez.
Az író nem "bújik el" szereplôi mögé;
maga magyarázza, kommentálja az eseményeket.
Szerinte a történelmet nem a kivételes egyéniségek irányítják, a történelemben
a nép öntudatlan akarata testesül
meg. Ezért emeli ki Tolsztoj regényében a
nép, a tömegek szerepét, s így lesz műve
valósággal "népeposz". Az igazi
történelmi alak épp azáltal lesz naggyá, hogy megérti és végrehajtja a
gondviselésnek a népen keresztül sugallt szándékát. Igy menti meg a félszemű, a
haditanácsban el-elbóbiskoló Kutuzov halogató taktikájával
Oroszországot, Napóleon pedig szinte
szánalmas figurává válik. - A regény nem csak véres küzdelmeket fest realista
módon, hanem felvázolja az eszményi élet
ideálját is: a háborút túlélô fôhôst, Pierre
Bezuhovot egy orosz paraszt döbbenti rá az értelmes, okos emberi életre.
A
nagy és "törvénytelen" szerelem regénye az Anna Karenina (1873-1877).
Eredetileg egy "magasabb körökbôl való,
önmagát elveszített" férjes asszony sorsát akarta megrajzolni -, de végül
nagyszabású társadalmi regény lett ; a nagyvilági élet hamis, lelketlen
erkölcsének nyomása alatt elpusztult fiatalasszony tragédiáját írta meg. Anna,
az elôkelô pétervári asszony igaz és teljes életre vágyik, ezért fellázad a
hazug konvenciók ellen. Otthagyja kényelmes otthonát, felrúgja érzelem nélküli
házasságát, s mindennel dacolva követi nagy szerelmét, Vronszkijt.
Tolsztoj elítéli Anna lázadását, s Vronszkij
kihűlô szerelmével végül is az öngyilkosságba kergeti. Velük szemben Levin és
Kitty természetes, rousseau-i élete az
eszménykép, az ô házasságuk a boldogság
forrása.
Harmadik nagy regénye, a Feltámadás (1889-I899), az erkölcsi
felemelkedés,
a megtisztulás útját mutatja meg. Hôse,
Nyehljudov herceg léha életének bűnét,
egy fiatal lány megrontását akarja
levezekelni. Földjét szétosztja parasztjai között,
szakít menyasszonyával, lemond nemesi
jogairól, s követi Szibériába a kényszermunkára ítélt száműzötteket, bűnözôket
és politikai foglyokat, köztük az ártatlan
Katyusát. Erkölcsi felemelkedésének,
"feltámadásának" feltétele a szegények és
a szenvedôk sorsának vállalása. Igy tisztul
meg, hogy megszabadul múltjától, elfordul a hazugságot megtestesítô társadalmi
rendtôl, s azonosul - a kölcsönös
megbocsátás szellemében - az áldozatokkal.
Iván Iljics halála
Hasonló témát dolgoz fel egyik legkiválóbb
kisregénye, az Ivan Iljics halála(1884-1886), s ezért a Feltámadás elôzményének
is tekinthetjük. A központi kérdés itt is:hogyan kellene élni, illetve hogyan
nem szabnad élni.-A korábbi művek epikus hömpölygését ebben a regányben a
tömörség váltja fel:hiányzik belôle az érdekes mese, a cselekmény
fordulatossága; az iró bátran szembenéz az élet sivárságával, a halál
rettenetével.- A párbeszédeknek sincs fontosabb szerepük ebben a kisregényben.
A hagyományos idôrend megbontása
Tolsztoj megbontja a hagyományos idôrendet, az események linearitását:
egy közhivatalnok életének, pályafutásának bemutatását a halálhírrel s a
gyászszertartással kezdi. Ennek a "formabontásnak" viszont lényeges
szerepe van: mindenekelôtt azt tudhatjuk meg, hogyan hatott
a halál ténye barátokra, ismerôsökre,
hozzátartozókra, miképpen vélekedtek az elhunytról, milyen emléket hagyott
bennük.
A
bíróság épületében kollégái az újságból értesültek arról, hogy "Ivan
Iljics Golovin, törvényszéki bíró, 1882. február 4-én elhunyt".
Halála nem volt váratlan, betegségérôl
tudták, hogy gyógyíthatatlan.
Milyen érzéseket, titkolt reményeket váltott ki a kollégákból a
halálhír? - Csupán mi bosszantja ôket?
Hogyan
ítélitek meg a munkatársak magatartását?
Mi a
szerepe a bevezetô részben Pjotr Ivanovics részvétlátogatásának? Miért hat
groteszkül ez a jelenet? Kire terelôdik itt a figyelem?
Érez-e ôszinte fájdalmat, megrendülést az özvegy? Kit sajnál valójában?
Mit akar megtudni Pjotr Ivanovicstól?
A
kisregény elsô része nemcsak a kollégák, barátok, hozzátartozók mérhetetlen
önzését, lelki ürességét, közömbösségét tárja fel, hanem az
olvasóban is felkelti azt a kérdést, milyen
ember is volt hát Ivan Iljics, ha senki sem gyászolja, senkiben sem hagyott
mélyebb emléket.
A múlt bemutatása
Erre
a nyugtalanító kérdésre kapjuk meg a választ a mű további részeiben. -
"Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt" - így foglalja össze az író hôse egész sorsát, s
ezzel a sommás ítélettel kezdôdik a múltnak, a hôs életének a bemutatása - most
már az idôrend hagyományos keretei között.
A
legelsô mondat felsorolásában meghökkent a látszólagos logikátlanság,
következetlenség: hogyan lehetséges, hogy az egyszerű, mindennapi, tehát a
megszokott erkölcsi normákhoz igazodó, semmi különös
rendkívüliséget nem tartalmazó élet iszonyú?
Nyilvánvaló, hogy Tolsztojnak ez a megállapítása nemcsak a hôsre, hanem azokra
is, vonatkozik, akik a századvégi Oroszországban a hatalom részesei,
végrehajtói
voltak. Az író ezzel a feltűnô
megállapítással épp azt hangsúlyozza, hogy a korabeli erkölcsök, szokások elfogadása
iszonyúvá, embertelenné teszi az életet.
Milyen volt Ivan Iljics élete, karrierje a közvélemény tükrében? -
Idézzétek fel életének, hivatali pályafutásának fôbb állomásait! Boldog volt-e
családi élete?
Eszményi hivatalnok volt, tökéletes csinovnyik : mindig szigorúan
teljesítette kötelességét, kötelességének pedig azt tekintette, "amit
magasállású személyek annak tekintenek". Ez volt életének egyetlen
értékrendje, sikeres pályafutásának titka. Mikor különösebb szerelmi szenvedély
nélkül megnôsült, csak azt tette, "amit a magasállású személyiségek
helyeseltek".
Mi a
véleményetek a csinovnyik-magatartásról? - Vajon
csinovnyiknak tekinthetünk-e mindenkit, aki
végrehajtja felettesei utasításait?
A regénytér leszűkülése
A
kisregény 4. részével kezdôdik a betegség kórfolyamatának a leírása. A regény
tere egyre jobban leszűkül, végül a szinhely Ivan Iljics
betegszobája, s a szereplôk is fogynak: a hôs
magára marad szörnyű szenvedéseivel.
Különbözô híres orvosok vizsgálgatták, de egyik sem mondta meg az
igazságot. Észrevette, hogy terhére van családjának, s hozzátartozói
sem értenek az egészbôl semmit. Praszkovja
Fjodorovna meg egyenesen azt találta ki,"hogy a betegség oka Ivan Iljics
maga, ez csak újabb kellemetlenség, amellyel feleségét bosszantja".
"És egyedül kellett így
élnie a pusztulás szélén, egyedül, egyetlen
lélek nélkül, aki megértette és sajnálta volna."
Fájdalmai napról napra fokozódtak, ópiumot adtak neki és már
morfiuminjekciókat is: Mégis "gyötrelmei közül a hazugság volt a legnagyobb,
az a hazugság, amelyben mindenki egyformán részt vett:
hogy
Ivan Iljics csak beteg, de nem haldoklik, csak viselkedjék nyugodtan, és
kövesse az orvosok elôírásait, és akkor minden jól végzôdik".
-
"Látta, hogy senki sem sajnálja, mert senki sem akarja beleélni magát
a
helyzetébe. Csak az egy Geraszim értette meg helyzetét, csak ô sajnálta."
Az író tudatos célzatossággal rajzolja meg a tiszta, makkegészséges, fiatal
parasztlegény alakját. Egyszerűségét, ôszinteségét, természetes
jóságát szembeállítja a haldokló környezetének közönyös
szenvtelenségével. Geraszim úgy viselkedett Ivan Iljiccsel, mint súlyos
beteggel,
nem
hazudott neki, derűsen, panasz nélkül szolgálta ki. S Geraszimon kívül csak kis gimnazista fia sajnálta, szeme
alatt az ijesztô kék karikák
árulták el ezt. - A kisregénybe egyre több lírai elem vegyül, s Geraszim
jósága és elérzékenyedése, Vaszja ôszinte riadalma szólaltatja meg
"a lélek hangját" Ivan Iljicsben. Ez a belsô, lelki vita lesz a mű
további
részeinek legfontosabb tartalma.
A
színhely a lélek világa
"Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna - hasított elméjébe
a sejtelem." S a sír szélén a halál
mércéjével méri meg "sikeres, hibátlan"
életét. "Iszonyatos magányának utolsó idejében már csak a múltban
élt.
Egymás után idézte fel múltjának képeit." Hosszas vívódások,
erkölcsi
gyötrelmek után rá kellett döbbennie, hogy életét elhibázta, egész
tudatos élete nem az volt, aminek lennie kellett volna. Felismerte, hogy
mindaz, amit értéknek hitt, hazug és üres.
Felismerte, hogy gyermeki kora idilljétôl távolodva nem fölfelé haladt, ahogy
hitte mostanáig,
hanem lefelé a lejtôn, a fényességbôl a
sötétségbe, az igazságból a hazugságba. "Eszébe jutott: hátha az az
ellenkezés, ami néha feltámadt
benne
az ellen, amit a legmagasabb állású személyiségek helyesnek tartanak, az az
alig-alig moccanó lázongás, amelyet nyomban elfojtott
magában - hátha az volt az igaz, és mind a többi nem az volt,
aminek lennie kellett volna!"
Hazugság, csalás takarta el elôle az életet és a
halált; egész életében közömbös volt családja s a perek vádlottjai
iránt, s most ôt sem szeretik mások, vele szemben is közömbösek. Fizikai
szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése: elrontott
bűnös életének tudata.
Még
három napig élt, három napig vergôdött üvöltô szenvedések közt, s közben tovább
folytatódott a belsô dialógus. "Igaz, mindez nem
az volt, ami kellett - gondolta -, de nem
baj. Meg lehet tenni azt is, ami kell. Mi az, ami kell? kérdezte, és hirtelen
elcsendesedett." Halála
elôtt egy órával, mikor kisfia megcsókolta
kezét és sírva fakadt, Ivan Iljics "meglátta a fényt",
megvilágosodott elôtte minden. Élete utolsó
hatvan percében még jóvá tette elhibázott
életét: észrevette, hogy mások is szenvednek, megesett a szíve rajtuk, s
lelkében felrámadt az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a szenvedôk iránt.
Ugy kell intéznie
halálát, hogy nekik ne fájjon, meg kell
szabadítani ôket a szenvedéstôl.
Erkölcsileg megtisztult: eltűnt a fájdalom, eltűnt a halálfélelem, s
megigazulva, boldogan halt meg. "Hát ez az! - szólt váratlanul,
fennhangon. - Milyen boldogság!"
A tolsztojánizmus
A
"vallásalapitó", próféta Tolsztoj szálal meg ebben a művében is. A
bűnös, erkölcstelen, hazug világban csupán a gyermeki ártatlanság és a
természettel
együtt élô egyszerű emberek jósága
diadalmaskodhat a szenvedésen a szeretet ereje által.
Tolsztoj sajátos erkölcsi-politikai világszemlélete, az ún.
tolsztojánizmus elsô
műveitôl kezdve fokozatosan alakult ki.
Regényeiben, elbeszéléseiben szigorú kritikát mond kora valóságáról, a
hazugságra épülô társadalomról, az embertelen hatalomról s a hatalom árnyékában
meghúzódó gerinctelen csinovnyikokról, a léha
arisztokráciáról. Erkölcsi tisztaságot, emberséget
csak az egyszerű muzsikban és a
gyermekben fedez fel. - A világ
megváltoztatására törekszik, de elítéli a társadalmi
forradalmat. "Nem szabad erôszakkal
szembeszállni a Gonosszal" - hirdeti.
Szerinte az egyes ember feladata, hogy
önmagát erkölcsi-szellemi értelemben tökéletesítse. S ha minden egyes ember
megjavul, lelkét eltölti a szeretet és a szánalom
mások iránt, akkor a világ is jobbá válik,
forradalom nélkül is megvalósulhat az igazságos társadalom.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése