google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 21., péntek

Tolsztoj


                   Lev Nyikolajevics Tolsztoj
                    (Orosz realista irodalom)

  A világirodalom egyik legkitűnôbb tehetsége, legragyogóbb lángelméje. Csak a legnagyobbakhoz szokták hasonlítani, Homéroszhoz és.
Shakespeare-hez. Félévszázados munkássága egyetlen hatalmas erôfeszítés az ember megjobbítására, a világ boldogítására. Irói útja így
torkollik végül is a prófétaszerepbe, egy új erkölcs, új "vallás" hirdetésébe.


  Tolsztoj (1828-1910) ôsi nemesi családból származott, Jasznaja Poljanában született, Moszkva közelében. Szüleit már gyermekkorában elvesztette; egyetemi tanulmányait nem fejezte be. Ifjúságát szélsôséges végletek jellemezték : vad kicsapongások és önemésztô lelkifurdalások között vergôdött. Katonatisztként részt
vett a kaukázusi harcokban, késôbb a krími háborúban. Itt ismerkedett meg az
egyszerű katonák hôsies helytállásával. Megváltozott lélekkel tért vissza birtokára,
s a jobbágyok sorsán kívánt segíteni: gyermekek és felnôttek számára iskolát alapított.
  1862-ben nôsült meg, s Jasznaja Poljanában telepedett le. Ezután kezdôdtek
számára a nagy teremtô évek. Rendkívüli gonddal, aggályoskodva dolgozott, némelyik művének I5-20 változata is van. Késôi regényeiben, kisregényeiben egyre
kevesebb gondot fordított a cselekmény művészi bonyolítására, s egyre bôvebben
fejtette ki saját erkölcstanát, az egyszerűség, a kölcsönös megbocsátás, a szeretet
"vallásos" parancsát. Élete végén, 82 éves korában már nem bírta elviselni erkölcsi
elvei és környezete fényűzô élete között az ellentmondást: egyszerű muzsiknak öltözve titokban elhagyta otthonát, szakított egész múltjával. Menekülése közben Asztapovo vasútállomáson érte utol a halál.




Nagy regények




  Tolsztoj igazi nagyszerűsége a regényekben bontakozik ki. Élete legkiválóbb
alkotása a Háború és béke (1863-1869). Több száz szereplôt mozgat ez a regényfolyam, s kb.15 év (1805-1820) eseményeit dolgozza fel. Középpontjában Napóleon
1812-es oroszországi hadjárata áll. Ez a háború teremt rendet - Tolsztoj ábrázolásában - az orosz zűrzavarban, a nemzetre rákényszeríti az egységet, az elidegenedett
nemességet elvezeti az egyszerű emberekhez. Az író nem "bújik el" szereplôi mögé;
maga magyarázza, kommentálja az eseményeket. Szerinte a történelmet nem a kivételes egyéniségek irányítják, a történelemben a nép öntudatlan akarata testesül
meg. Ezért emeli ki Tolsztoj regényében a nép, a tömegek szerepét, s így lesz műve
valósággal "népeposz". Az igazi történelmi alak épp azáltal lesz naggyá, hogy megérti és végrehajtja a gondviselésnek a népen keresztül sugallt szándékát. Igy menti meg a félszemű, a haditanácsban el-elbóbiskoló Kutuzov halogató taktikájával
Oroszországot, Napóleon pedig szinte szánalmas figurává válik. - A regény nem csak véres küzdelmeket fest realista módon, hanem felvázolja az eszményi élet
ideálját is: a háborút túlélô fôhôst, Pierre Bezuhovot egy orosz paraszt döbbenti rá az értelmes, okos emberi életre.
  A nagy és "törvénytelen" szerelem regénye az Anna Karenina (1873-1877).
Eredetileg egy "magasabb körökbôl való, önmagát elveszített" férjes asszony sorsát akarta megrajzolni -, de végül nagyszabású társadalmi regény lett ; a nagyvilági élet hamis, lelketlen erkölcsének nyomása alatt elpusztult fiatalasszony tragédiáját írta meg. Anna, az elôkelô pétervári asszony igaz és teljes életre vágyik, ezért fellázad a hazug konvenciók ellen. Otthagyja kényelmes otthonát, felrúgja érzelem nélküli házasságát, s mindennel dacolva követi nagy szerelmét, Vronszkijt.
Tolsztoj elítéli Anna lázadását, s Vronszkij kihűlô szerelmével végül is az öngyilkosságba kergeti. Velük szemben Levin és Kitty természetes, rousseau-i élete az
eszménykép, az ô házasságuk a boldogság forrása.
  Harmadik nagy regénye, a Feltámadás (1889-I899), az erkölcsi felemelkedés,
a megtisztulás útját mutatja meg. Hôse, Nyehljudov herceg léha életének bűnét,
egy fiatal lány megrontását akarja levezekelni. Földjét szétosztja parasztjai között,
szakít menyasszonyával, lemond nemesi jogairól, s követi Szibériába a kényszermunkára ítélt száműzötteket, bűnözôket és politikai foglyokat, köztük az ártatlan
Katyusát. Erkölcsi felemelkedésének, "feltámadásának" feltétele a szegények és
a szenvedôk sorsának vállalása. Igy tisztul meg, hogy megszabadul múltjától, elfordul a hazugságot megtestesítô társadalmi rendtôl, s azonosul - a kölcsönös
megbocsátás szellemében - az áldozatokkal.



Iván Iljics halála


Hasonló témát dolgoz fel egyik legkiválóbb kisregénye, az Ivan Iljics halála(1884-1886), s ezért a Feltámadás elôzményének is tekinthetjük. A központi kérdés itt is:hogyan kellene élni, illetve hogyan nem szabnad élni.-A korábbi művek epikus hömpölygését ebben a regányben a tömörség váltja fel:hiányzik belôle az érdekes mese, a cselekmény fordulatossága; az iró bátran szembenéz az élet sivárságával, a halál rettenetével.- A párbeszédeknek sincs fontosabb szerepük ebben a kisregényben.

A hagyományos idôrend megbontása


  Tolsztoj megbontja a hagyományos idôrendet, az események linearitását: egy közhivatalnok életének, pályafutásának bemutatását a halálhírrel s a gyászszertartással kezdi. Ennek a "formabontásnak" viszont lényeges szerepe van: mindenekelôtt azt tudhatjuk meg, hogyan hatott
a halál ténye barátokra, ismerôsökre, hozzátartozókra, miképpen vélekedtek az elhunytról, milyen emléket hagyott bennük.
  A bíróság épületében kollégái az újságból értesültek arról, hogy "Ivan Iljics Golovin, törvényszéki bíró, 1882. február 4-én elhunyt".
Halála nem volt váratlan, betegségérôl tudták, hogy gyógyíthatatlan.
  Milyen érzéseket, titkolt reményeket váltott ki a kollégákból a halálhír? - Csupán mi bosszantja ôket?
  Hogyan ítélitek meg a munkatársak magatartását?
  Mi a szerepe a bevezetô részben Pjotr Ivanovics részvétlátogatásának? Miért hat groteszkül ez a jelenet? Kire terelôdik itt a figyelem?
  Érez-e ôszinte fájdalmat, megrendülést az özvegy? Kit sajnál valójában? Mit akar megtudni Pjotr Ivanovicstól?
  A kisregény elsô része nemcsak a kollégák, barátok, hozzátartozók mérhetetlen önzését, lelki ürességét, közömbösségét tárja fel, hanem az
olvasóban is felkelti azt a kérdést, milyen ember is volt hát Ivan Iljics, ha senki sem gyászolja, senkiben sem hagyott mélyebb emléket.



A múlt bemutatása



  Erre a nyugtalanító kérdésre kapjuk meg a választ a mű további részeiben. - "Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt" - így  foglalja össze az író hôse egész sorsát, s ezzel a sommás ítélettel kezdôdik a múltnak, a hôs életének a bemutatása - most már az idôrend hagyományos keretei között.
  A legelsô mondat felsorolásában meghökkent a látszólagos logikátlanság, következetlenség: hogyan lehetséges, hogy az egyszerű, mindennapi, tehát a megszokott erkölcsi normákhoz igazodó, semmi különös
rendkívüliséget nem tartalmazó élet iszonyú? Nyilvánvaló, hogy Tolsztojnak ez a megállapítása nemcsak a hôsre, hanem azokra is, vonatkozik, akik a századvégi Oroszországban a hatalom részesei, végrehajtói
voltak. Az író ezzel a feltűnô megállapítással épp azt hangsúlyozza, hogy a korabeli erkölcsök, szokások elfogadása iszonyúvá, embertelenné teszi az életet.
  Milyen volt Ivan Iljics élete, karrierje a közvélemény tükrében? - Idézzétek fel életének, hivatali pályafutásának fôbb állomásait! Boldog volt-e családi élete?
  Eszményi hivatalnok volt, tökéletes csinovnyik : mindig szigorúan teljesítette kötelességét, kötelességének pedig azt tekintette, "amit magasállású személyek annak tekintenek". Ez volt életének egyetlen értékrendje, sikeres pályafutásának titka. Mikor különösebb szerelmi szenvedély nélkül megnôsült, csak azt tette, "amit a magasállású személyiségek helyeseltek".
  Mi a véleményetek a csinovnyik-magatartásról? - Vajon
csinovnyiknak tekinthetünk-e mindenkit, aki végrehajtja felettesei utasításait?



A regénytér leszűkülése


  A kisregény 4. részével kezdôdik a betegség kórfolyamatának a leírása. A regény tere egyre jobban leszűkül, végül a szinhely Ivan Iljics
betegszobája, s a szereplôk is fogynak: a hôs magára marad szörnyű szenvedéseivel.
  Különbözô híres orvosok vizsgálgatták, de egyik sem mondta meg az igazságot. Észrevette, hogy terhére van családjának, s hozzátartozói
sem értenek az egészbôl semmit. Praszkovja Fjodorovna meg egyenesen azt találta ki,"hogy a betegség oka Ivan Iljics maga, ez csak újabb kellemetlenség, amellyel feleségét bosszantja". "És egyedül kellett így
élnie a pusztulás szélén, egyedül, egyetlen lélek nélkül, aki megértette és sajnálta volna."
  Fájdalmai napról napra fokozódtak, ópiumot adtak neki és már morfiuminjekciókat is: Mégis "gyötrelmei közül a hazugság volt a legnagyobb, az a hazugság, amelyben mindenki egyformán részt vett:
  hogy Ivan Iljics csak beteg, de nem haldoklik, csak viselkedjék nyugodtan, és kövesse az orvosok elôírásait, és akkor minden jól végzôdik".
  - "Látta, hogy senki sem sajnálja, mert senki sem akarja beleélni magát
  a helyzetébe. Csak az egy Geraszim értette meg helyzetét, csak ô sajnálta." Az író tudatos célzatossággal rajzolja meg a tiszta, makkegészséges, fiatal parasztlegény alakját. Egyszerűségét, ôszinteségét, természetes
  jóságát szembeállítja a haldokló környezetének közönyös szenvtelenségével. Geraszim úgy viselkedett Ivan Iljiccsel, mint súlyos beteggel,
  nem hazudott neki, derűsen, panasz nélkül szolgálta ki. S Geraszimon  kívül csak kis gimnazista fia sajnálta, szeme alatt az ijesztô kék karikák
  árulták el ezt. - A kisregénybe egyre több lírai elem vegyül, s Geraszim
  jósága és elérzékenyedése, Vaszja ôszinte riadalma szólaltatja meg "a lélek hangját" Ivan Iljicsben. Ez a belsô, lelki vita lesz a mű további
  részeinek legfontosabb tartalma.


  A színhely a lélek világa


  "Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna - hasított elméjébe a  sejtelem." S a sír szélén a halál mércéjével méri meg "sikeres, hibátlan"
  életét. "Iszonyatos magányának utolsó idejében már csak a múltban élt.
  Egymás után idézte fel múltjának képeit." Hosszas vívódások, erkölcsi
  gyötrelmek után rá kellett döbbennie, hogy életét elhibázta, egész tudatos élete nem az volt, aminek lennie kellett volna. Felismerte, hogy
mindaz, amit értéknek hitt, hazug és üres. Felismerte, hogy gyermeki kora idilljétôl távolodva nem fölfelé haladt, ahogy hitte mostanáig,
hanem lefelé a lejtôn, a fényességbôl a sötétségbe, az igazságból a hazugságba. "Eszébe jutott: hátha az az ellenkezés, ami néha feltámadt
 benne az ellen, amit a legmagasabb állású személyiségek helyesnek tartanak, az az alig-alig moccanó lázongás, amelyet nyomban elfojtott
  magában - hátha az volt az igaz, és mind a többi nem az volt, aminek  lennie kellett volna!" Hazugság, csalás takarta el elôle az életet és a
  halált; egész életében közömbös volt családja s a perek vádlottjai iránt, s most ôt sem szeretik mások, vele szemben is közömbösek. Fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése: elrontott
bűnös életének tudata.
  Még három napig élt, három napig vergôdött üvöltô szenvedések közt, s közben tovább folytatódott a belsô dialógus. "Igaz, mindez nem
az volt, ami kellett - gondolta -, de nem baj. Meg lehet tenni azt is, ami kell. Mi az, ami kell? kérdezte, és hirtelen elcsendesedett." Halála
elôtt egy órával, mikor kisfia megcsókolta kezét és sírva fakadt, Ivan Iljics "meglátta a fényt", megvilágosodott elôtte minden. Élete utolsó
hatvan percében még jóvá tette elhibázott életét: észrevette, hogy mások is szenvednek, megesett a szíve rajtuk, s lelkében felrámadt az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a szenvedôk iránt. Ugy kell intéznie
halálát, hogy nekik ne fájjon, meg kell szabadítani ôket a szenvedéstôl.
  Erkölcsileg megtisztult: eltűnt a fájdalom, eltűnt a halálfélelem, s megigazulva, boldogan halt meg. "Hát ez az! - szólt váratlanul, fennhangon. - Milyen boldogság!"

A tolsztojánizmus


  A "vallásalapitó", próféta Tolsztoj szálal meg ebben a művében is. A bűnös, erkölcstelen, hazug világban csupán a gyermeki ártatlanság és a természettel
együtt élô egyszerű emberek jósága diadalmaskodhat a szenvedésen a szeretet ereje által.
  Tolsztoj sajátos erkölcsi-politikai világszemlélete, az ún. tolsztojánizmus elsô
műveitôl kezdve fokozatosan alakult ki. Regényeiben, elbeszéléseiben szigorú kritikát mond kora valóságáról, a hazugságra épülô társadalomról, az embertelen hatalomról s a hatalom árnyékában meghúzódó gerinctelen csinovnyikokról, a léha
arisztokráciáról. Erkölcsi tisztaságot, emberséget csak az egyszerű muzsikban és a
gyermekben fedez fel. - A világ megváltoztatására törekszik, de elítéli a társadalmi
forradalmat. "Nem szabad erôszakkal szembeszállni a Gonosszal" - hirdeti.
Szerinte az egyes ember feladata, hogy önmagát erkölcsi-szellemi értelemben tökéletesítse. S ha minden egyes ember megjavul, lelkét eltölti a szeretet és a szánalom
mások iránt, akkor a világ is jobbá válik, forradalom nélkül is megvalósulhat az igazságos társadalom.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése