Garcia Marquez
(Columbia széppróza 20)
García Marquez (gárszia márkesz) kolumbiai író. Kilencéves koráig
szülôfalujában élt, szüleit alig ismerte, nagyszülei nevelték. "Egy nagy
házban éltem (.. .) a nagyszüleimmel.
Nagyapám katona volt a kolumbiai
polgárháborúban. Remek
ember volt. A legjelentôsebb személyiség,
akit csak ismertem.
Nyolcéves koromban halt meg... A nagyanyám?
Hatásos jelenség volt. Mindig feketében járt. Tele volt mesés történetekkel. ž
ébresztette fel képzeletemet."
Bogotában a jezsuitáknál tanult, majd újságíróként dolgozott. Sokfelé
járt, hosszabb idôt töltött Rómában, Párizsban,
1956-ban visszatért Kolumbiába, Caracasban,
Bogotában dolgozott,1961-ben Mexikóba, majd 1967-ben Barcelonába települt
át.1977 óta Mexikóban él.
Korai
írásaiban kritikusai Faulkner hatását mutatták ki. García Marquez történetei is
egy költött településen, egy elképzelt kolumbiai kisvárosban, Macondóban vagy
környékén játszódnak.
Regényei: Söpredék, 1955; Az ezredes úrnak nincs, aki irjon, 1959;
Baljós óra, 1962; Száz év magány, 1967; A pátriárka alkonya 1975; Egy elôre
bejelentett gyilkosság krónikája, 1981; Szerelem a kolera idején, 1985.
Száz év magány
García Marquez legjelentôsebb regénye (1967) a Buendía család
nemzedékeinek százéves történetét adja
elô. Mégsem nevezhetô egyszerűen
családregénynek, a
történet eseményei ugyanis
történelemfilozófiai mélységekbe nyúlnak. "A Száz év magány nem csupán egy
történet, hanem jóval több annál. A lázálmokban élô, vergôdô és rettenetes
Latin Amerika megjelenitése, azé az
Amerikáé, ahol minden erôfeszités veszendôbe
megy, ahol
történik ugyan ez meg az, de minden elôre meg
van irva"
(G. M.). A latin-amerikai népek sorsán kívül
a regény
mélyrétegeiben az emberiség
fejlôdéstörténetének fôbb
vonulatai is elénk tárulnak.
Macondo alapításának és pusztulásának története
egyúttal ôsi mítoszok játékos, ironikus
parafrázisa is.
José Arcadio Buendía és felesége, Ursula
vérfertôzés és
gyilkosság miatt hagyja el szülôföldjét. A
szituáció a
Paradicsomból való kiűzetést, hosszú
vándorlásuk pedig a zsidó nép Egyiptomból való szabadulását idézi.
Igaz, hogy nem az "ígéret földje"
felé tartanak, Macondo azonban nem kecsegtet kevesebb bôséggel és jóléttel,
mint a tejjel-mézzel folyó Kánaán.
Amikor Macondo megpróbál kapcsolatot teremteni a
környezô világgal, ez betegséget, halált és
háborút hoz
rá. Egy észak-amerikai banántársaság
megismerteti
ugyan a könnyen szerezhetô pénzzel, a jólét
azonban
nem tart sokáig: a társaság, miután
kiszipolyozta a városkát, elköltözik, és nem hagy maga után mást, mint
romokat a házakban is, a lelkekben is.
Elnöke, a kapitalizmusnak ez a modern istensége, csaknem öt évig tartó esôt
bocsát a városra. Az özönvíz s az utána következô szárazság megindítja a
pusztulást.
A
családregény a falu alapításától az utolsó Buendía
száz évvel késôbb bekövetkezô vérfertôzô
szerelméig és
haláláig tart. A történet generációk
egymásutánját követi, háttere pedig egy falu históriája, melyen természeti és
társadalmi csapások, esztelen szerelmek hullámzanak végig.
A
regénynek szinte áttekinthetetlenül szövevényes a
szerkezete. A cselekményt a figuráknak az a
képessége
viszi elôre, amellyel megjelenésük
pillanatában külön
világot tudnak teremteni maguk köré, múltba
visszafelé
nyúlva és jövôbe elôreutalva. Buendía
ezredesrôl már a
regény elsô harmadában tudjuk, hogy bár
kivégzôosztag elé kerül, nem fog ott meghalni, hanem békében szenderedik
jobblétre. Kalandjait ebben a bizonyosságban izguljuk-mosolyogjuk végig: 17
gyermeket nemz, akiket egytôl egyig megölnek; 32 csatát vezet, végül el is
veszti ôket; diktátor lesz, majd haláláig kis aranyhalakat domborít ötvösműhelyében.
A
szereplôk lénye szinte fölolvad az általuk kavart,
tobzódó eseményekben. A szép Remedíos
küllemérôl, egyéniségérôl csupán abból a hatásból sejtűnk valamit,
melyet megjelenése vált ki a férfiakból, s
abból a kavarodásból, melyet különbôzô, akaratlanul elôidézett kalandjai
keltenek.
Bármennyire önkényesnek látszik a sok mesebeli fordulat, az író
mindvégig érezteti, hogy a családregény
szereplôinek életét mélyebb erôk, a
latin-amerikai történelem rejtett mozgatói szabják meg. Az egyes sorsok végül
is beleolvadnak a falu felemelkedésének és hanyatlásának krónikájába. A regény
ugyanis azt az objektív folyamatot jeleníti meg, ahogy a falu áldozatul esik a
neokolonializmusnak, majd gazdasági felívelése után visszaesik egy barbár
pusztulás korszakába. Ez alkotja a regény kompozíciójának alaprétegét.
A
regény másik, alárendeltebb szerkesztési elve az a
törvény, mely szerint a világ önmagát
ismétli. Elôször
csak Ursula nagymama hangoztatja, hogy minden
esemény többször és ugyanúgy fordul elô a világban. Ezért
is keresztelik az unokákat az apák, nagyapák
nevére,
ezért viselik három-négy generáción át
ugyanazt a keresztnevet a családtagok. De ami Ursula esetében csak
babonás hit, az egy-egy gyermek életében
testi hasonlatosság, majd sorsának alakulását meghatározó, láthatatlan törvény.
Melchiades titkos irataiba nemcsak a falualapító ôs felejtkezik bele, hanem
ezzel zárul a regény is, mikor a sokadik utód megfejti a titkot. Az öregkor
bomlasztja José Arcadio Buendía elméjét - ezért kötözik egy fához az udvaron -,
és ez az állapot kuszálja
össze Ursula gondolatait is. A szerelem
féktelen és csodás tombolásának egymás után esnek áldozatul a család
generációi, mígnem megismétlik a regényt indító
vérfertôzô szerelmet.
A
nevek ismétlôdése, a generációk egymást követô
rendjének hasonlósága azt a látszatot kelti,
mintha a
kinti idô rohamosan változna, ám az emberek
élete mindig ugyanaz maradna. Mintha nem létezne a világ, élik
magányos, befelé zárkózott életüket. Fernanda
kizárja a
világot házából; a pápának készülô gyermek
hazatérése
után bíborba öltözik és pezsgôvel feltöltött
medencében
fürdik; második Aureliano - bármi történik is
körülötte
- szeretôjénél dáridózik, majd mikor az
esôzés miatt
tönkrejut, tombolajegyeket rajzol. Csak a
regény egésze
derít fényt arra, hogy még ezeket a magukba
forduló
sorsokat is mélyebb és jelentôsebb erôk
mozgatják.
García
Marquez úgy írja meg a történelmet, ahogy az
emberek azt átélik, ahogy a köznapi
eseményekben látják, s ahogy azt egymásnak elmondják, elmesélik. Tehát
a már egyszer elbeszélésformát öltött
valóságot írja
meg.
Regényében csodálatos események történnek, valós
és képzeletbeli események magától értetôdôen
keverednek. Ez a látásmód a dél-amerikai társadalom állapotában gyökerezik. Itt
a polgári átalakulás a társadalomnak csak egy szeletében ment végbe, a
fennmaradó hányadot viszont magára hagyta, hagyományos formáit
felbontotta, anélkül, hogy a modernizálás
végigvitelével
a maga képére formálná. A fejlôdés egy ôsi,
alvó világra
szakadt rá, kívülrôl kerítette be
vonatsíneivel, ültetvényeivel, tömegtermelési cikkeivel és új típusú
bordélyházaival - mint Macondót a banántársasággal megjelenô amerikai
civilizáció. Csoda lett minden apróság, az
emberek azonban nemcsak csodálkoznak, hanem
saját
elmaradottságukra, életük semmiségére is
rádöbbennek: hirtelen valótlanná válik az életük. "Śgy látszik, Isten
próbára akarta tenni Macondo lakosainak álmélkodóképességét, s addig
penderitette ôket ujjongás és csüggedés, kétség és megvilágosodás között, hogy
végül már senki sem tudhatta biztosan, ho1 kezdôdik és hol ér véget a valóság.
"
García Marquez ironikusan kezeli a fantasztikumot,
túlrajzolja a mesés epizódokat, s így
láthatóvá teszi valótlanságukat is, meg azt a mélyebb valóságtartalmat is, amit
magukban rejtenek.
Az
emberek tudatában élô fantasztikus mítoszok egybeötvözése a mindennapok sivár
és kegyetlen valóságával e földrész "csodás valóságát" sajátos
szellemiségét mutatja meg. Az író olyan nyelven ír, "mely fölér a
magunkban hordott szörnyűségekhez".
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése