Puskin

                        Alekszander Puskin

                        (Orosz romantika)

Az orosz irodalom - hasonlóan a legtöbb kelet-európai nép irodalmához - a romantikával lett nemzetivé és európaivá. Kelet-Európában a klasszicizmus nem tudott olyan mély gyökereket ereszteni, mint a nyugati nagy irodalmakban. A romantika irányzatának jelentkezése nagyjából két évtizedes késést mutat Keleten: kibontakozása Oroszországban is az 1820-as évekre esett.

A társadalmi háttér itt egészen más volt, mint Nyugat-Európában. Míg ott a forradalmak után kialakult új polgári rend váltotta ki a kiábrándultságot és a csalódást, itt a feudális viszonyok elavultsága és a cári önkény szította fel az elégedetlenséget, s ösztönzött egy emberibb társadalmi berendezkedés utáni vágyat. Lendületet adott az orosz romantikának a nép heroikus küzdelme 1812-ben a benyomuló franciák ellen, s ez a nagy diadal Napóleon felett nemcsak a nemzeti nagyság tudatát ébresztgette, hanem - fôleg az értelmiség körében - felerôsítette a felvilágosodás szabadságeszméinek elterjedését is.

A honvédô háború alig néhány hónapja alatt az orosz társadalom évtizedekkel lett érettebb: 1812 után már lehetetlen volt visszatérni a régi rendhez. Napóleon legyôzôiben az a meggyôzôdés alakult ki, hogy ha kiszabadították Európát a zsarnok jármából, ôk maguk is levethetik tulajdon igájukat. 1815-ben jöttek létre Oroszországban az elsô forradalmi titkos társaságok, s ezek tagjai irigylésre méltónak, ünnepinek érezték, ha harcolnak és elpusztulnak a szabadságért. A dekabrista mozgalom hívei 1825. december 14-én Pétervárott a Szenátus téren megkísérelték kirobbantani Oroszország elsô forradalmát. A felkelést vérbe fojtották ugyan, a mozgalom öt vezetôjét felakasztották, százhúsz résztvevôjét szibériai száműzetésbe küldték, mégis az orosz élet új korszaka kezdôdött el 1825-ben. A következetes politikai-társadalmi cselekvés elôtt - hosszú idôre - a tökéletesen kiépített rendôri és besúgó rendszer elzárta a lehetôségeket, s ezért a nemzeti lét minden szellemi ereje az irodalomban összpontosult ebben az idôben.

Puskin

Életpályája

Az orosz irodalom elsô világirodalmi rangú nagy írója Alekszandr Szergejevics Puskin (1799-1837). Életműve meghatározta az orosz irodalmat: "hozzá áramlott szinte minden, ami elôtte volt, majd pedig tôle indult ki, ami utána következett csaknem egy évszázadon keresztül." (Török Endre: Orosz irodalom a XIX. században. Gondolat, Bp. 1970. 28. I.) Mindhárom műnemben, versben és prózában kiemelkedôt alkotott.

Fiatalsága

Moszkvában született 1799. május 26-án régi orosz fônemesi család gyermekeként. Anyai dédapja, Ibrahim Hannibal abesszin, etióp volt, egy kis uralkodó fejedelem fia. Annak idején a konstantinápolyi orosz követ talált rá a túszként tartott gyermekre Törökországban, s elküldte Nagy Péternek. A cár kegyeltje lett, taníttatta, s minden hadjáratára magával vitte kísérôül. A Hannibalokat a 18. század végére már számos orosz nemesi famíliához szoros szálak fűzték.

A gyermeket a szülôk minden rendszer nélkül nevelték, szellemi fejlôdését másodrendű francia nevelôkre bízták. Az otthoni taníttatásból Puskin csupán a kitűnô francia nyelvtudást hozta magával, s azt, hogy apja hatalmas könyvtárában rákapott az olvasásra. Nem volt boldog gyermekkora, ezt az idôszakaszt kitörölte életébôl: verseiben egyetlenegyszer sem említette sem anyját, sem apját. Szülei elôkelô származásuk ellenére szerény vagyonú emberek voltak: birtokaik gazdaságával nem törôdtek, könnyelmű, nagyvilági életet éltek, s egész életükben az anyagi összeomlás szélén álltak.

1811-ben beíratták abba az intézetbe, melyet I. Sándor cár azért alapított, hogy a birodalom számára képzett tisztviselôket neveljen. A líceumot Carszkoje Szelóban, az uralkodó nyári rezidenciájának területén egy gyönyörű parkban helyezték el. Puskin - 29 társával együtt - a legelsô évfolyam növendéke volt. Bár a líceumot elszigetelték a körülötte zajló élettôl, s a növendékek hat éven át nem hagyhatták el a kolostori fegyelmet meghonosító intézetet, amely meglehetôsen felszínes műveltséggel látta el ôket, haláláig ez az iskola és nem az otthon maradt Puskin elveszett paradicsoma. Itt vált benne tudatossá, hogy költô, s számára a líceum a barátság eszményi birodalmává lett, a líceumi barátok pedig költészetének igazi hallgatóságává.

1817-ben - tanulmányainak befejezése után - Péterváron állami szolgálatba lépett: a Külügyi Kollégiumba osztották be titkárnak. A fôváros megszédítette a költôt: afrikai vérmérsékletének hevével vetette bele magát az irodalmi, a társasági és a szerelmi életbe. Felszabadult, bohém életet élt, tagja lett a Zöld lámpa elnevezésű irodalmi-baráti társaságnak is, de a szertelen tobzódás s a szabad politikai nézetek hangoztatása jól megfért egymás mellett. Puskin ugyanis nemcsak mint költô és hódító szerelmes kívánt kiválni társai közül, hanem politikai hangadóként is. Szabadságvágytól fűtött s szatirikus versei - köztük a lázító A szabadsághoz című óda (1817) - kézrôl kézre jártak, s így lett nemcsak a közönség kedvence, hanem a rendôrség és a cár érdeklôdésének tárgya is.

Pétervári korszakának legfôbb műve a Ruszlán és Ludmíla (1820) című elbeszélô költemény. A klasszicista ízléstôl eltávolodva a népmesei motívumok felhasználásával s a népies stílus megjelenésével fordulatot hozott ez a mű az orosz költészet történetében.

"Déli száműzetés"

"Lázító" versei s szabados életmódja miatt I. Sándor cár Dél-Oroszországba "száműzte". Hivatalosan nem volt száműzött, elutazásának okául a hivatali áthelyezést jelölték meg. 1820 májusában indult el Pétervárról Inzov altábornagy kancelláriájába szóló kinevezéssel. Megkezdôdött életében a vándorlások korszaka, a rendszeres életmód nélküli, otthontalan lét. Legelsô szolgálati helye Jekatyerinoszlav volt, majd négyhónapos kaukázusi és krími kóborlás következett, s csak szeptemberben érkezett meg Kisinyovba, ahová idôközben Inzov áthelyezte székhelyét. A költô itteni barátai egy titkos társaságnak, A Közjó Szövetségének tagjai voltak, s ezek politikailag igen nagy hatást gyakoroltak rá. A kisinyovi dekabrista körrel való leszámolás után került Puskin Odesszába 1823 júliusában.

Kaukázusi és fekete-tengeri, krími élményei ihlették romantikus elbeszélô költeményeit. Déli száműzetésében írta A kaukázusi fogoly (1821) s A bahcsiszeráji szökôkút (1823) című alkotásait. Ezekben - s az 1824-ben befejezett A cigányokban - a byroni hôsies-tragikus életsors ötvözôdik a romantikus Kelet színes és vadregényes világával, melyet az orosz költôk a Kaukázus környékén fedeztek fel. Kisinyovban fogott hozzá a Jevgenyij Anyeginhez 1823. május 9-én.

A déli száműzetés éveiben lett neve ismertté Oroszország-szerte, s Puskin megízlelte a siker, a dicsôség ízét.

A család közbenjárására a cár hozzájárult, hogy a költô "délrôl" "északra" kerülhessen: 1824 augusztusában érkezett újabb kényszerlakhelyére, Mihajlovszkojéba, anyja birtokára. A régi otthon vált most a számkivetés helyévé, a társtalan magány lett osztályrésze. Családtagjai elhagyták a falut, s Puskin egyedül maradt a birtokon öreg dajkája (Arina Rogyionovna) társaságában. Mihajlovszkojei tartózkodása alatt mindvégig a népélet és a népköltészet bűvkörében élt, s a falusi nemesi világ kedves és csöndes atmoszférája vette körül. Magányában legfôbb tevékenysége az alkotás volt: befejezte A cigányokat, megírta a Borisz Godunov című színművét, elkészült a Jevgenyij Anyegin néhány fejezete, s több tucat jelentôs lírai költemény került ki tolla alól. - Ez alatt az idô alatt halt meg Sándor cár (1825. nov.), robbant ki a dekabrista felkelés (1825. dec. 14.), s az új cár, I. Miklós kicsinyes bosszúja véres megtorláshoz vezetett. A kivégzések és a kényszermunkákat kimondó ítéletek megrázták a költôt.

Visszatérés

I. Miklós taktikát változtatott Puskinnal szemben: igyekezett megnyerni magának, udvari költôt faragni belôle. Megszüntette száműzetését, s 1826. szeptember 8-án Mihajlovszkojébôl Moszkvába, egyenesen a cár dolgozószobájába vitték. I. Miklós látványosan eljátszotta a megbocsátás jelenetét: megígérte a költônek, hogy személyesen maga (ti. a cár) lesz a cenzora. Puskin azonban ekkor sem lett igazán szabad: besúgók és rendôrök figyelték minden lépését. Ezekben az években meglehetôsen lármás és kaotikus életmódot folytatott, sokat és elkeseredett dühvel kártyázott. Tervei, hogy a kortárs irodalom szervezôje legyen, kudarcba fulladtak.

1830. május 6-án eljegyezte a szép és nagyon fiatal (18 éves) Natalja Nyikolajevna Goncsarovát, de még a házasság elôtt (1831. február 18-án volt az esküvô), 1830 ôszén elutazott egyik birtokára, Bolgyinóba, hogy az apjától kapott örökrész birtokbavételének ügyeit intézze. A párhetesre tervezett tartózkodás a kolerajárvány miatti vesztegzár következtében decemberig elhúzódott, csak ekkor térhetett vissza Moszkvába menyasszonyához. - A bolgyinói ôszben Puskin olyan szabadnak érezte magát, mint még soha. Ekkor fejezte be az Anyegint. Több mint hét esztendôn át dolgozott rajta.

A házasság után Puskinék Péterváron telepedtek le. Négy gyermekük született: két leány és két fiú. - Natalja Nyikolajevna 13 esztendôvel volt fiatalabb férjénél; hozományt nem kapott, de nagyon szép, királynôi termetű fiatalasszonyként említik a kortársak. Oroszország elsô költôjének feleségeként a pétervári bálok tündöklô, kacér csillaga lett. A siker megszédítette, s egyre több pletyka keringett róla. Költekezô életmódjával nyomasztó pénzzavarokat idézett elô, s Puskin kénytelen volt elfogadni, hogy a cár - megalázó módon - 35 éves korában "apródnak" nevezte ki.

Utolsó éveiben ismerôsei, barátai egyre fáradtabbnak, elkínzottabbnak, csüggedtebbnek látták a költôt, bár éppen ezekben a nehéz években jutott el alkotó művészete legintenzívebb szakaszába. Ebben az idôben születtek legjelentôsebb lírai költeményei s új műfajként prózai epikájának olyan kiemelkedô elbeszélései, mint a Dubrovszkij (1833), A pikk dáma (1833), az Egyiptomi éjszakák (1835) és A kapitány leánya (1836) című történelmi regénye.

A pétervári társasági élet mérte rá a végsô csapást. Egy d'Anthés (dantész) nevű francia emigráns, ki a fôvárosi szalonok divatos hôse volt, feltűnôen és otrombán kezdett udvarolni Puskin feleségének, aki éppen ekkor nagyvilági sikereinek csúcsán volt. A francia kalandort nem a valódi szerelem vezette, egy kétes és kellemetlen mendemondát (azt suttogták: homoszexuális) szeretett volna kivédeni egy elôkelô hölggyel folytatott viszony leleplezésével. Puskin párbajra hívta ki felesége becsületének védelmében, s ekkor érte a halálos sebesülés: a golyó eltörte medencecsontját és szétroncsolta beleit. A párbaj után két nap múlva, 1837. január 29-én halt meg.

Jevgenyij Anyegin

A Jevgenyij Anyegin Puskin fôműve, ezzel az alkotásával szerepel a világirodalomban. Az életrajzból már tudjuk, hogy hét Éven át írta: déli száműzetése idején Kisinyovban kezdte el 1823 májusában, s 1830 ôszén Bolgyinóban fejezte be. A mű elkészültének ez az aránylag hosszú idôtartama azzal járt együtt, hogy a személyes életsors fordulatainak függvényében az író többször is változtatott a regény tervezetén, terjedelmén. Az elsô rész végén még azt a nagyratörô szándékát szögezte le, hogy végiggondolva regénye tervét, ír vagy huszonöt éneket. Puskin késôbbi kedvetlenségét, elfáradását jelzi, hogy pl. a hatodik és nyolcadik fejezet lezárása között több mint négy év telt el, s végül is a tervbe vett tizenkét fejezet elôbb kilencre zsugorodott, majd félredobta az Anyegin utazásairól készült versszakokat, s így lett a mű nyolc fejezet. Részletekben adta ki verses regényét: 1825-ben külön kis kötetben került az olvasó elé az elsô rész, 1828-ban az eddig írt hat ének hagyta el a nyomdát; a teljes mű 1833-ban jelent meg elôször.

Műfaja

Az Anyegin műfaja verses regény, a verses epikának a romantika korában kialakult népszerű válfaja. Az európai irodalomban fôleg Byron művei tették közkedveltté.

A verses regény nem pusztán versbe szedett történet, eseménysorozat. Az eposszal és az elbeszélô költeménnyel szemben lényeges szerepük van benne a lírai elemeknek, az író személyes érzelmeinek és reflexióinak, tehát az összetevô két műnembeli jelleg, a lírai és az epikai egyenrangú és elválaszthatatlan, egymást fokozó kölcsönhatásuk nélkülözhetetlen.

A lírai fôhôs

Az Anyegin és Tatjana, a Lenszkij és Olga eseményszál mellett ugyanolyan fontossággal jelenik meg a műben a megírás hét éve során az író személyes sorsa. Beszámol életének érzelmi-hangulati hullámzásáról, önmagáról, a korról, vágyairól, a kortársakról; az egész orosz életrôl, de mindenekelôtt saját művészetének, az irodalomnak kérdéseirôl. A verses regénynek tehát két fôhôse van: az egyik maga az elbeszélô, a másik pedig a címadó szereplô. Az író belép a történetbe, annak egyik alakja, s mint ilyen nem is elfogulatlan, hanem bensôséges - együttérzô vagy elítélô - érzelmi szálak fűzik a "regény" szereplôihez. Anyeginnek jó barátja. Pontosan tudósít róla, hogy milyen körülmények között ismerkedtek meg, mennyire tetszett neki "különc világa, természetes fantasztasága, éles esze". Meleg rokonszenvvel, szeretettel és részvéttel beszél Tatjanáról: szentségként ôrzi levelét, ô fordítja le franciáról oroszra. Olgát nemigen kedveli, Lenszkijt pedig afféle furcsa csodabogárnak látja, akit kevés szál fűz a rideg valósághoz.

Az egész mű alapos ismeretében azt mondhatjuk, hogy jóval többet tudunk meg a lírai fôszereplô lelkének titkairól fájdalmas gyónásai, nosztalgikus kitérôi és elégikus vallomásai révén, mint a mű epikus hôsérôl, Anyeginrôl. Az író - fejezetenként változó mennyiségben ugyan - újra meg újra elejti az epikus meseszövést, s rendre önmaga lép elôtérbe. Az elsô fejezetben pl. a strófák fele nem Anyeginrôl szól, hanem a költô vallomásait, lírai megnyilatkozásait tartalmazza. - A hároméves pétervári tomboló élethabzsolás után fájdalmas szépítéssel említi déli száműzetését: "De észak rossz nekem, csak árt." Visszavágyódik a fôvárosba, visszazokogja a pétervári nagyvilági életet: a színházak nyüzsgô tarkaságát, a színfalak mögött töltött ifjú éveket; lehűtô bús magányának álmaiban visszatér a bálok tolongása, fénye, jókedve, szilajsága mint elveszett, múlttá lett értékek, de emlékükre szívében most is megzajdul a vér. Megrohanják a szerelmi emlékek, s valósággal himnuszt ír a kicsi nôi lábak bájáról. Anyeginnel közösen idézték fel gyakran nyári éjjeleken a Néva-parti zsenge ifjúság korát: múlt idôk édes regényét. Akkor még benne (ti. az íróban) lüktetett a boldogságra vágyó élet, most már beleunt a szenvedélybe, szívében csak hamu maradt, s ifjúkori kicsapongásaiért a bűnbánat s emlékezet kígyója marja szüntelen.

A száműzött költôbôl az odesszai tengerparton feltör a szabadság utáni sóvárgás, az elvágyódás Olaszhonba, Velencébe, hol gyönyörű lányok ajkáról hallhatná Ámor és Petrarca szép szavát. De legforróbb vágya ôsei szülôföldje felé vonzza - zord orosz hazájából a déli kék tenger és a romantikusnak képzelt Afrika felé:

"Várlak, szabadság drága napja!

Jössz-e? Mikor jössz? - kérdezem.

A parton kószálok kutatva

S vitorlásoknak int kezem.

...

Ideje itt hagynom sivár,

Ellenséges vizem s világom.

S elérve dél kék tengerét,

Meglátni Afrikám egét,

S bánkódni zord orosz hazámon,

Hol szívem sajgott, szeretett,

Hol eltemettem szívemet."

 (I. 50.)

Ilyen és ehhez hasonló lírai kitérések, vallomások, elmélkedések végigkísérik az egész verses regényt. Hol a kacér, számító hölgyekrôl elmélkedik, hol a régi fajta udvarlásról, mely kötelezôvé tette a nôknek érzelmeik takargatását, hol pedig a baráti és rokoni kapcsolatok ellentmondásos, hamis voltáról panaszkodik. - Érzelmektôl erôsen átszôtt strófák szólnak az orosz tájak és évszakok (fôleg a tél) vonzó varázsáról.

A legtöbb lírai kitérés az elsô (27 versszak) és az utolsó részben (24) található. A nyolcadik fejezet elsô strófái felidézik egész addigi életsorsát: megemlíti a Carszkoje Szeló-i éveket, poétai szárnybontogatásait, elsô költôi sikerét, mikor Gyerzsavin (1743-1816), a nagy tekintélyű költô elôtt felolvasta egyik versét a líceumi vizsgán; Múzsája ettôl kezdve sohasem vált meg tôle: pajzánná válva követte a pétervári vad dôzsölések között is, mikor Bacchusnak dallal áldozott. A száműzetés hányattatásai során sem hagyta el: magányos, bús ösvényein vigasztalta, becézte, akár a Kaukázus szikláin bolyongott, akár a tengerparton hallgatta a habzó tengerárt, vagy "bús Moldva földjén kereste nomádok békés sátrait". Majd mikor újabb színváltozás következett életében, melankolikus vidéki lányként járt vele mihajlovszkojei birtokán. Innen, a csendes faluból vezeti Múzsáját elôször báli zajba, fényes úri házba (VIII. fejezet), ahol tetszik neki a fôrangúak pompás beszéde. Puskin ugyanis nemcsak regénye szereplôivel áll szoros kapcsolatban, hasonlóképpen bensôséges viszony fűzi a Múzsához is. De többször megszólítja magát a készülôfélben lévô regényt is, pihenésre vagy gyorsabb haladásra biztatva, s ugyanígy bizalmas szálak fűzik az olvasóhoz is.

Ez a személyes líraiság, a nosztalgikus emlékidézések és fájdalmas-bús vallomások sora legalább olyan fontos (ha nem fontosabb) eleme a regénynek, mint maga a nem is nagyon bonyolult epikus mese: a többi szereplô története. Az Ajánlás utolsó sorai is azt emelik ki, hogy ez a mű életének summája, életérzéseinek összefoglalója:

"Sok zsenge s hervadt színű évem,

Mulatság, ihlet s egy sereg

Álmatlan éj, borús kedélyem

S hűvös látás termette meg."

A mű világirodalmi kapcsolatai

Puskin leghűségesebb barátai egyikének, az írónak és kiadónak, Pletnyovnak (1792-1865) ajánlja a Jevgenyij Anyegint, s a megilletôdött hangú dedikáció is elárulja, hogy verses regényét nem "a hideg, kevély világnak" szánta, hanem annak a néhány nagy műveltségű olvasónak, akiben "költôi álmok élnek", s aki értékelni tudja a regény sokféle rejtett üzenetét. Ennek az alkotásnak egyik szembeötlô jegye ugyanis "irodalmisága", feltűnôen irodalmi jellege: száznál jóval több nyílt vagy burkolt utalás, célzás, hivatkozás található szövegében a világirodalom nagyjaira, műveikre és ezek szereplôire. Homérosz, Theokritosz, Vergilius, Horatius, Ovidius, Seneca - Dante, Petrarca, Shakespeare - Tasso, Corneille, Racine - Rousseau, Schiller, Goethe, Kant stb. szerepel a sorban, hogy csak a legnagyobbak közül említsünk találomra néhány nevet. De hiánytalanul ott van a kortárs orosz irodalom alkotóinak mindegyike, s rajtuk kívül mindenki - színészek, balett-táncosok, tudósok, kritikusok, festôk, zenészek stb. -, akinek az irodalomhoz, a művészetekhez az akkori Oroszországban valami köze lehetett. Lépten-nyomon hivatkozik rájuk, költôi képeket, sorokat kölcsönöz tôlük, saját hôseit párhuzamba állítja más irodalmi hôsökkel, s egyik legfontosabb jellemzési eszköze, hogy verses regényének alakjai mit olvasnak, mi a viszonyuk az irodalomhoz. Puskin tehát olyan olvasókra számít, akik jártasak lévén az irodalomban könnyen felismerik és élvezik művének irodalmi vonatkozásait. Olvasóját is úgy szólítja meg, mint Ruszlán és Ludmíla ismerôjét, feltételezi ugyanis, hogy figyelemmel kísérte korábbi munkásságát is.

Magával a műfajjal is kedélyes és huncutkodó játékot űz. Látszólag a nagy klasszikus eposzok hagyományaihoz híven "in medias res" kezdést alkalmaz. Rögtön a dolgok közepébe vág: a beteg nagybátyjához trojkán utazó Anyegin dohogó monológjával indítja a cselekményt, s csak ezután beszéli el neveltetését és ifjúkorát. Anyegin történetét késôbb - másodszor is - újra elkezdi az elsô fejezet 52. strófájában. - A szokványos invokáció azonban az elején elmaradt, de azért "tiszteli" a klasszikus szabályt, s a hetedik fejezet legutolsó versszakában ironikusan pótolja a hiányt a propozícióval együtt:

"Ifjú barátról szól az ének,

Leír szeszélyt, hóbortokat.

Áldd meg munkálkodásomat,

Eposz Múzsája, buzgalommal!

Adj egy botot, mely hűn vezet,

Kerüljek tévelygéseket."

 (VII. 55.)

Olykor tudós kommentárokat fűz saját szövegéhez. Pl. nem osztja a korabeli puristák (nyelvtisztítók) véleményét: szívesen használ idegen szavakat is, sôt szereti a gallicizmusokat, s ezért ironikus éllel bocsánatot is kér az orosz Akadémia elnökétôl (Siskovtól), az idegen szavak kíméletlen ellenségétôl. Szándékosan ellentmondásokat hagy szövegében, hogy legyen dolguk a bírálóknak is. Szembeszáll azzal a klasszicista törekvéssel, mely a romantikus színezetű elégiákkal szemben ódákat követel, múlt kort idézô alkotásokat. - Végül semmibe véve a kompozíció kerek lezártságát kívánó klasszicista szabályt, laza szövésű regényét nem fejezi be, a cselekményszálakat nem varrja el: Anyegint abban a kellemetlen és kényes helyzetben hagyja el örökre, amint Tatjana visszautasításától villámsújtottan áll magában; s a férj sarkantyúpengés közben belép a szobába. - Műve szándékoltan töredezett: sok kihagyott strófát csak a megmaradt sorszám jelöl.

Az epikus hôsök

A regény cselekménye meglehetôsen egyszerű, nincs benne semmi különösebb bonyolultság, meghökkentô, váratlan fordulat. Az epikus történet kapcsán mégis felidézôdik a regény megírásának történelmi kora, a fôvárosi arisztokrácia fényűzô, felszínes, nagyvilági élete s a falu, a falu társadalma: a vidéki földbirtokosság átlagos és üres életvitele. A Larin család tagjai már tipikus figurák: a birtokkal nem sokat törôdô, eszegetô-iszogató családfô; a francia nevelés nyomait ôrzô, de nagyszerű kasznárrá vált Larinné; a férjhezmenésrôl ábrándozó lányok; s ott vannak körülöttük az idegent lesô, pletykázó, sértôdô szomszédok is. Puskin végigvezeti olvasóját a korban lehetséges valamennyi orosz nemesi magatartásformán, életstíluson, ezért is nevezte Belinszkij (1811-1848), a neves esztéta az Anyegint "az orosz élet enciklopédiájának".

Puskin az Anyegin írásával már túllépett romantikus korszakán, s valójában útnak indította az orosz realizmust. Hôseiben - különösen Anyeginben s fôleg Lenszkijben - még bôven vannak romantikus vonások, de az író az egész romantikus életstílust, különc magatartást már fenntartással, finom kritikával szemléli, s éppen ez az elítélt életvitel siklatja ki szereplôi életét. Puskin hôsei ugyanis végeredményben szomorú sorsú, szánalomra méltó emberek: nem oda érkeznek meg, ahová elindultak, sorsuk boldogtalanságba, meghasonlottságba torkollik.

A címszereplô Childe Haroldra emlékeztetô byroni jellem. Származása, neveltetése, élethabzsolása sokban hasonlít az elbeszélôére. Szülei birtokukat elzálogosító, könnyelmű, adósságot adósságra halmozó emberek. Jellemének, műveltségének formálását, oktatását francia nevelôkre bízták; jól tud ugyan franciául, de kultúrája felszínes: tud - hibásan - citálni néhány latin idézetet, könnyedén hozzászól a társaságban minden témához, de a komoly vitákban okos képpel csak hallgat. Tizennyolc évesen már a fôvárosi nemesi ifjúság jellegzetes alakja: piperkôc divatfi, kényeskedô dandy, különcködô pedáns. Legfôbb tudománya az Ovidius által is megénekelt csábítás művészete. Ahány leány vagy asszony, annyiféle módszer és taktika állt rendelkezésére: komor, büszke, engedelmes, közömbös, figyelmes, bágyadt, csüggedt, epedô, lángoló, fesztelen, gyengéd, szégyenlôs, merész, könnyezô - ahogy a helyzet megkívánja. Még híres kacér hölgyeket is meg tudott szédíteni, nem csupán fiatal, tapasztalatlan lánykákat. - Éjszakáit bálok, estélyek, vendégeskedések, színházi elôadások töltötték ki. Fordított sorrendben él: mikor a város munkára ébred, akkor fekszik le elgyötörten. Mégsem boldog legszebb korában! Hamar megunta a világ zaját, a nôk sem bűvölték sokáig, az udvarlásban sem talált már örömet, kiábrándult a nagyvilági életbôl.

Életét képtelen tartalmassá tenni. Amibe csak lelkesedve belefog, pár nap múlva fáradtan abbahagyja. îrni szeretne, de nem sikerül, könyveket halmoz fel maga körül, hogy tanuljon, de buzgalma pár hétig tart. Örökölt birtokán reformokba kezd, de rövidesen ez sem érdekli. Kiégett szívű, komor és ingerült lesz. Valójában egy akkor divatos irodalmi típus áldozata: magára erôlteti a byroni világfájdalmat, a rezignált mélabút, a zord tekintetet, az életunalmat, a spleent. Az elbeszélô ebben az állapotban találkozott vele, s mert hasonló hangulat lepte meg ôt is, barátja lett Anyeginnek:

"Akkortájt én is elvetettem

A hívságos világ nyügét,

S barátja lettem: megszerettem

Jevgenyijünk természetét."

 (I. 45.)

Megszerette, megkedvelte, mert alapjában véve becsületes és lélekben nemes volt: "nagylelkűvé nevelte múltja". - Az Anyeginrôl festett ironikusra színezett rajz és az elbeszélô önportréja között oly sok a közös vonás, hogy az író fontosnak tartja leszögezni: a falusi táj szeretetében mindenesetre különbözik barátjától, s nem önmagát ábrázolta benne, mint Byron a maga hôseiben.

Az enervált, kiégett szívű, az élet értelmes célját nem találó, a sorstól rámért boldogtalanság pózában tetszelgô Anyegin egy fölényeskedô gesztussal utasítja el - ostobán - élete megváltásának nagy lehetôségét, az ölébe hulló boldogságot, Tatjana szerelmét. - Ugyanez a blazírt szenvtelen közöny és cinizmus, becsületkódexeken nevelt álszemérem hajszolja gyilkosságba is: párbajban megöli legjobb barátját, Lenszkijt, s ezzel megpecsételte életét. - Évek múlva, huszonhat évesen bukkan fel újra Péterváron, s csak most, miután bolyongásai során végleg levetette a byronkodás maszkját, csak most ismeri fel, hol és mikor hibázta el életét. A hercegasszonnyá lett s a nagyvilágban forgó Tatjana döbbenti rá az élet értelmére, az eltékozolt boldogságra, most, amikor már nincs visszaút. Tatjana még mindig kislányos szerelemmel szereti, de férjéhez hűtlen nem lesz soha.

Anyegin az orosz irodalomban késôbb oly nagy karriert befutó típusnak - ahogy Turgenyev (1818-1883) elnevezte -, a "felesleges embernek" az elsô jelentkezése. Jobb sorsra érdemes, de cselekvésre képtelen, kiábrándult és kallódó ember, aki nem találja meg helyét az életben. Sok mindennel megpróbálkozik, de valójában semmire sem jut, és végül nem is csinál semmit.

Hozzá hasonló jellem az orosz irodalomban Lermontov (1814-1841) Korunk hôse című regényének Pecsorinja vagy Goncsarov (1812-1891) Oblomovjának címszereplôje, de ilyenek Csehov (1860-1904) álmodozó, tétlenségbe hulló hôsei s Turgenyev műveinek alakjai. - A magyar irodalomban a legnevezetesebb "felesleges ember" Arany László (1844-1898) A délibábok hôse (1873) című verses regényének fôalakja, Hübele Balázs.

Anyegin komor életundorának ellentéte Vlagyimir Lenszkij, a romantikus költô barát. A Göttingából hazatért ifjú földesúr is tizennyolc éves:

"Az ifjúság virága volt,

Kant híve, verselt és dalolt.

Ködülte németalföldi tájról

Hozott új eszmét, új tudást;

Szabadságról szent áldomást,

Tűzlelket, mely lobogva lángol,

Hozta rajongás szép szavát

S vállára omló szöghaját."

 (II. 6.)

Semmiféle kétely nem fészkelte be magát a szívébe, gyanútlan jóhiszeműséggel nézett szét a világban, szűzi lélekkel rajongva lelkesedett minden nagy és nemes eszméért. Szép és gazdag volt, s költô-szívének elsô szerelme Larinék Olgája lett. "Némettel beoltott orosz" - mondja róla Németh László -, s "Goethe és Schiller szelleme mintha a naiv lobogáson kívül minden konkrét vonást kioltott volna benne." (Németh László: Kísérleti dramaturgia. Magvetô, Bp. 1972. 280. 1.) Bár Anyegin és Lenszkij életfelfogása mindenben különbözött egymástól, a két ifjú földesúr mégis sülve-fôve együtt volt: jó barátokká lettek. Mégis ez a köztük lévô életstílusbeli különbség okozta végzetét. Tragikus és értelmetlen halála "az illúziók, az álmodozás, a fantázialét életképtelenségét, erôtlenségét fejezi ki a realitással szemben". (Török Endre: Orosz irodalom a XIX. században. Gondolat, Bp. 1970. 40. 1.)

A fiatalabbik Larin-lány, Olga a regény legszimplább, legáttetszôbb figurája. Jellemzésére az író csupán pár sort szentel. Kedves, vidám, friss és rózsabájú, szôke és kékszemű, de eléggé üres a fejecskéje:

"De ezt a képet, ezt a színt,

Az Olga-arcot rendszerint

Meglelheted minden regényben,

Vonzó leányarckép nagyon,

Szerettem is fiatalon,

Aztán meguntam szörnyüképpen."

 (II. 23.)

Olgácskának talán nincs is lelke, csak bájos külseje: érzelmeiben felszínes, könnyelmű. Egyetlen célja a férjhez menés. Lenszkijt, vôlegényét nem sokáig siratta: hamarosan egy ulánus felesége lett, s ezzel végleg ki is lépett a regény világából.

Tatjana, Olga nénje egészen más:

"Vadóc, bús, félénk, zajra rebben,

Mint szarvasgím a rengetegben,

Családi körbôl is kiüt."

 (II. 25.)

Befelé forduló, túlzottan is érzékeny, gazdag érzelmi életet élô, kifinomult lélek. Amit más lányok csináltak, ô azt nem csinálta kislány korában sem: nem vegyült ugráló, vidám gyermekseregbe, nem varrt, nem hímzett, babákkal nem játszott. Késôbb az olvasásba temetkezett, a könyv mindent pótolt neki. A rémtörténet érdekelte, de imádta az érzelmes regényeket, fôleg Rousseau és Richardson (ricsardzon - angol regényíró; 1689-1761) gyönyörködtette. Merengô volt és álmodozó, ôszinte és nyílt. Puskin megható gyöngédséggel ír róla, s nagy szerelmének, Rajevszkij Máriának tulajdonságait kölcsönzi neki.

A regény Tatjanát az orosz nô legértékesebb típusaként mutatja be, akit ösztönös kötelékek kapcsolnak az orosz földhöz, a falusi tájhoz, a néphez, a régi népszokásokhoz, babonás hiedelmekhez, a hagyományokhoz:

"Tanjánk orosz volt ösztönében,

S nem tudva, mit miért szeret,

Zord szépségét élvezve; mélyen

Szerette az orosz telet;

A zúzmarát napos határban,

A szánt, az esti fénysugárban

A friss hó rózsás köntösét,

A vízkereszti est ködét."

 (V. 4.)

Ebben a minden benyomásra érzékenyen reagáló, rebbenô leányban a legelsô idegen férfi, ki megjelent szűzies világában, fellobbantja az elsô szerelem mély és tiszta szenvedélyét. Pontosabban: nem is Anyegint szereti meg, hanem azt az eszményképet, amelyet beleálmodik, beleképzel. Vonzó és ideális regényhôsei, Saint Preux, Werther, a "pompás" Grandison (Richardson regényének szereplôje; grendiszn) és a többiek mind egy alakká egyesültek, Anyeginben öltöttek testet. Önmagát pedig szentimentális regényeinek hôsnôivel azonosítja (Júlia, Delphine, Clarissa), s vágyuk titkos tüze ég túlfeszült szívében, felzaklatott, csapongó képzeletében.

Ez a frissen született, harmatos érzés, mely nem ismer semmiféle szerelmi fortélyt, számító kacérságot, napról napra erôsödik, tiszta, naiv, ôszinte szenvedéllyé fokozódik. Gyanútlanul és lelkesülten hisz, bízik maga álmodta ideáljában, s erkölcsi nemessége, ártatlansága, gyermeki bája, egész belsô összhangja magasan a szerepét játszó Anyegin fölé emeli.

Kettejük viszonyában ô lesz a kezdeményezô. Szűzi tisztaságának merészségével - konvenciókat félrelökve - megírja szerelmi vallomását Anyeginnek. (Ezt a világirodalom legszebb szerelmes levelének szokták nevezni.) Remegve, félelem és szégyen között hányódva is egészen és feltétlenül feltárja benne szívét - eszményképe kezébe helyezve ezzel saját sorsát. Tatjana nagyon jól tudja, hogy szokatlan és bátor tettre határozta el magát, de jövendô boldogságukat tartja szem elôtt. Ebben a szerelmes gyónásban nincs semmi szokványos nôi praktika: az ôszinteség keresetlensége és egyszerű nyíltsága uralkodik végig a levélben. A távolságtartó magázás egy ponton - miután egy felkiáltással elveti azt a lehetôséget, hogy másnak is lehetne a felesége - a bizalmas tegezés szenvedélyesebb hangjába vált át. Levelét nem meri végigolvasni, s a záró sorokban újra visszatér a hűvösebb magázó formula.

A kerti jelenetben a byronkodó Anyegin ôszinte, bár fölényeskedô, kioktató prédikációja Tatjanának csak lelkét törte össze, szerelmét nem zúzhatta szét. Ezt épen ôrzi továbbra is haloványan, szótlanul, hervadozva. Szíve ugyanúgy lángol, szenved; álmatlanul epedezik, ha pedig álmodik, iszonytató látomásai vannak (V. 6-21.), s álomfejtô könyvébôl bánatra, tragédiára következtet.

Szerelme akkor sem hagyja nyugodni, mikor a végzetes párbaj után Anyegin eltűnik a faluból. Tatjana azok közé a nôk közé tartozott, akik életükben csak egyszer tudnak szeretni. Śjra meg újra fölkeresi Anyegin elhagyatott kastélyát, üres szobáját, s ott a "könnye hullva hull". Beleolvas könyveibe, felfigyel bennük itt-ott egy-egy jelre, éles körömvonásra, ceruzajelzésre, mely számára "mind egy-egy áruló vonás, önkéntelen jött vallomás". Elnézegeti a falon Byron képét, az asztalkán Napóleon mellszobrát; Jevgenyij rejtélyét szeretné megfejteni:

"Pokol-szülött? Ég küldte le?

Kevély ördög? Vagy angyal-e?

Idegen hóbortok bolondja?

Üres káprázat? Moszkvai,

Ki tud Haroldot játszani?

Divatszavak bô lexikonja?

Utánozó korunk fia?

Talán csak egy paródia?"

 (VII. 24.)

Tatjana nem tudja megfejteni a rejtélyt, nem lelhette meg azt a szót, melytôl kinyílt a zár: Anyegin igazi énjébe nem pillanthatott be.

A szokásoknak megfelelôen férjhez megy egy herceghez, egy tábornokhoz - szerelem nélkül -, s a pétervári társaság ünnepelt csillaga lesz. Jelleme nem változik: hű marad legelsô szerelméhez, de nem lesz hűtlen férjéhez. Két boldogtalan lélek találkozik utoljára a tábornok herceg palotájában: a szerepeitôl megszabadult, önmagára talált Anyegin s a gazdag házasság fogságában vergôdô, titokban könnyezô Tatjana. Sorsukon nem tudnak változtatni. Tatjana a maga puszta létével, ôszinte szerelmével szétrombolta ugyan Anyegin byroni szabadságeszményét, de megmenteni képtelen, mint ahogy önmagát sem teheti soha többé boldoggá.

Puskin a regény végén elbúcsúzik kész munkájától, eszményképétôl, kirôl Tatjanát mintázta, s olvasóitól, kik közül sokat e hét év alatt "szétszórt már a messzeség", vagy többen már a sírban vannak. Fájdalmas-elégikus hangulat lengi át az utolsó versszakokat, mint ahogy fájdalmasan zárul a fôhôsök életsorsa is.

A regény 14 soros strófákból áll. Az ún. Anyegin-versszak 9 és 8 szótagú jambikus lejtésű sorokból épül fel. Rímelhelyezésében keresztrím, páros rím, ölelkezô rím és ismét páros rím követi egymást. Rímképlete: a b a b - c c d d - e f f e - g g.