Stendhal

                             Stendhal

                     (Francia realista reg.) 

A  Stendahl  név  csak egyike az  író,  Henri  Beyle  (1783-1842)

számtalan                                               álnevének                                                          

(171  álnevet használt), de ezzel a névvel  lett  világhirűvé.Egy

vidéki  városban,  Grenoble-ban született.  Családja  a  feltörni

vágyó,  jogait követelô plebejus osztályt képviselte:  apai  ôsei

parasztok  voltak, apja már ügyvéd.Édesanyját korán  elvesztette,

apját  gyűlölte.  Igazi nevelôje anyai nagyapja  volt,az  egykori

orvostanár,  a felvilágosodás harcosa, Voltaire barátja.A  XVIII.

század szelleme a haláláig elkisérte az irót. 

     

    Nagy figyelemmel olvassuk el világhirű regényét!                  

                       Vörös és fekete

                                                                          

                     Stendhal realizmusa

  Negyvenhét éves korában, 1830 novemberében jelent meg elsô nagy regénye,a Vörös és fekete. Nem sokkal késôbb, 1831 elején hagyta el a nyomdát Victor  Hugo A párizsi Notre-Dame s Balzac A szamárbôr című regénye is. Az egymás  közelében megjelent művek is bizonyítják, hogy romantika és realizmus egy idôben, egyszerre született, s romantikus és realista vonások egyaránt föllelhetôk a

  kor epikus alkotásaiban. - Stendhal magát romantikusnak tartotta, de nem szerette Hugót és általában a "romantikusokat". Romantikán persze egészen mást

  értett, mint a késôbbi irodalomtudomány. Racine és Shakespeare című tanulmányában (1825) fejtette ki, hogy minden író romantikus, aki saját korának szellemében ír, és nem alkalmazkodik elmúlt korok törvényeihez, ízléséhez. - Szellemesen

magyarázza meg saját romanticizmus-elméletét: "A romanticizmus annak művészete, hogy a népeknek olyan irodalmi;

műveket adjunk, amelyek szokásaik és hiedelmeik mai állapotában a lehetô legtöbb élvezetet tudják nyújtani nekik.

- A klasszicizmus ezzel szemben olyan irodalmat ad nekik, mely a lehetô legtöbb gyönyörűséget nyújtotta dédapáiknak."

  Bár Stendhal "romantikusnak" mondta magát, a Vörös és fekete tanulmányozása során a realizmus kialakulásának lehetünk tanúi.

  Mindenekelôtt a stilusban fedezhetjük fel a különbséget, az elkanyarodást a romantikától, a romantikusoktól. Ezek "színes", feldíszített

mondataival ellentétben Stendhal stilusa szinte szenvtelen, hideg; a

stílustól csak világosságot és igazságot követelt. A tárgyilagos megfigyelés és a tárgyilagos megfogalmazás megszállottja volt. Stendhal

maga vallotta - meg is hökkentette vele kortársait -: írás elôtt Napóleon törvénykönyvét szokta olvasni, hogy szabatosan, pontosan fejezze

ki magát. Saját korában ez a tartózkodó stílus bántóan ridegnek, irodalmiatlannak tűnt.

  Fôhôsei - Julien Sorel, de Rénalné, de La Mole kisasszony - még

romantikus lelkek, nagy, lázadó romantikus szenvedélyekkel, de az író kalandos lelkű hôseit mindig valóságos körülmények közé helyezi.

A regény konfliktusa éppen a tiszta, romantikus lélek és a nagyon is nem romantikus valóság összeütközésébôl adódik.  Stendhal honosította meg az apró, de jellegzetes mozzanatokkal való

jellemzés módszerét. Ö fedezte fel többek között, hogy egy sajátos

gesztus, egy tömören jellemzô mondat néha erôsebben hat az olvasóra,mint több oldalnyi leírás.

  Gondos megfigyelô volt, de a színhely, a körülmények s az alakok leirásában rendkivül szűkszavú, mértéktartó. Kerüli a hosszadalmas,

aprólékos bemutatást, elhanyagolja a lényegtelen részleteket. Regényvilága a társadalomábrázolás tekintetében szűkebb körű : nem szélesíti

ki, nem terebélyesíti úgy el a társadalom rajzát, mint nagy kortársa,a regényciklus formájában gondolkodó Balzac.

  Ezért a szándékos "egyszerűsítésért" a lélektani elemzés mélysége

kárpótol. Stendhal teremtette meg a Vörös és feketével az ún. analitikus,

a lélektani regényt. Alapos ismerôje az emberi lélek legkisebb rezdüléseinek is. Az emberi szenvedélyeket (büszkeség, szerelem, érvényesülési

vágy, szabadságvágy sbt.), a lélek bonyolult érzelmeit apró ízekre tudta szedni.

  Fôhôsei nemcsak beszélnek, cselekednek, hanem sol_at gondolkodnak, töprengenek. Állandóan vizsgálják és ellenôrzik önmagukat, mérlegelik, latolgatják tetteik indító okait, cselekedeteik várható következményeit. Mindez a regényben az ún. belsô monológok formájában valósul meg. (Ezek a részek idézôjelbe téve találhatók.) - A közvetlen írói

közlés leszűkül, s a szereplôk önelemzését egyes számú elsô személyben

kifejezô szövegrészletek mennyisége megnô.

  Alakjainak gondolkodását, cselekedeteiknek belsô lelki rugóit az ábrázolt társadalom, a restauráció korának tipikus mozgástörvényei szabják meg, akár örömmel elfogadják hôsei a fennálló társadalmi rendet,

mert segíti karrierjüket (de Rénal, Valenod stb.), akár gyűlölettel és

undorral megvetik azt, mert akadályozza érvényesülésüket, boldogságukat (Julien Sorel, de Rénalné, Mathilde). Nemcsak és nem elsôsorban a külsô eseményekben, hanem sokkal inkább a szereplôk gondolkodásában, tudatában, az erôk és a viszonyok, a vágyak és a lehetôségek állandó mérlegelésében tükrözôdik az egész korszak silánysága,

kicsinyes alávalósága, távlattalansága. Stendhal egy korszak jellemzô

vonásait meghatározott embertipusok lelki világába, lélekrajzába sűriti,

s így lesz a Vörös és fekete hiteles korrajz, nagy realista regény. - A mű

egyébként bôvelkedik az író életére vonatkozó jelenetekben, hasonlóságokban. Stendhal ugyan nem egy levelében igyekezett tiltakozni az

azonosítás ellen, ez azonban alig változtat azon a tényen, hogy Julien Sorelnek az író saját lelkét kölcsönözte.

Rejtélyes cím

  Furcsa, a kor szokásaitól eltérô címet választott végül is Stendhal: Vörös és fekete. (Az eredeti cím Julien volt.) Maga a cím nem tartalmaz

semmiféle könnyen megfogható konkrétumot, éppen ezért rejtélyes,többértelmű, de végeredményben a regény lényegére, kettôsségére vonatkozik. A vörös és a fekete ellentéte a szemben álló osztályok, politikai erôk küzdelmét is sejtetheti.

  Mai általános felfogás szerint a "vörös" a katonaságra, a "fekete" a

papságra utal: Napóleon korában Julien tehetsége a katonai pályán

érvényesülhetett volna, a restauráció idején egyedül a papi pálya állt

nyitva elôtte, hogy sikereket érhessen el.

  Jelentheti a cím a rulettjáték két színét is, a sors két lehetôségét: a

nyerést és a vesztést, azt a hazárdjátékot, melyre a hôs feltette életét.

  A leghelyesebb azonban, ha a címet sokkal általánosabb jelképként fogjuk fel: a "vörös" a dicsôséget, a sikert a szenvedélyek lobogását,

magát az életet, a "fekete" pedig a bukást, a sikertelenséget, az értékek pusztulását, a halált jelenti.

Rejtélyes hôs

  Maga Julien Sorel is ilyen rejtélyes, sokrétű hôs. Egyszerre él szinte

két idôben : a közelmúltban, Napóleon "dicsôséges" korában s a jelenben, a restauráció kiábrándító idôszakában. Hallatlan becsvágyát, feltörekvési szándékát, eszményeit és önérzetét a múlt táplálja, de vágyait,célkitűzéseit egy olyan jelenben akarja megvalósitani, amely a múlt érvényesülési lehetôségeit már elzárta elôle. A szabadságért, Napóleonért

rajong, de rajongását titkolnia kell. Tehetséges, okos, becsületes, értékes ember, de emberi értékeit meg kell tagadnia, mégsem akar lemondani róluk, s belsô függetlenségéhez, szellemi önállóságához továbbra is

ragaszkodik. - Képmutatóvá válik, álszent, hazug szerepet kényszerít magára, hogy céljait elérhesse, de szerepével sem tud tökéletesen azonosulni, ki-kiesik belôle, s szenved is az örökös színészkedés miatt.

Megveti kora gonosz, bűnös világát, de alkalmazkodni is szeretne szokásaihoz, erkölcsi törvényeihez. Egy mozdulatlanságba merevedett

társadalomban akar fölfelé mozogni, karriert csinálni.

  A Vörös és fekete az ún. karrier-regények közé tartozik, azok jellegzetes vonásait viseli magán.

 " Senki nem sejthette - jegyzi meg az író

hogy a sápadt, szelíd, lányos gyerekben rendithetetlen az elhatározás:ha nem törhet fel egészen magasra, inkább ezerszer meghal. Rendkívüli akaraterô, roppant energia szorult belé. Julien annak a mélybôl jött népi tehetségnek a tipusa,akit - ha érvényesülni akar - az osztálytársadalom körülményei színlelésre, törtetésre, sôt gyilkosságra kényszeritenek, akinek buknia kell.

  A regényidô egy-két év : az események a restauráció utolsó esztendeiben történnek.

  A különbözô regényterek a fôhôs, Julien Sorel társadalmi emelkedését jelzik.

A verriéres-i kisvilág

  A Vörös és fekete elsô részének színhelye Verriéres, ez a "nagyon csinos kisváros". Az elsô fejezetek (1-5.) megismertetnek a városka légkörével, sajátos hangulatával, fokozatosan feltárják a legfontosabb 

szereplôk jellemét, belsô lelki világát,gondolkodásmodját.

  Figyeljétek meg, milyen szűkszavuan, pár soros leirással mutatja be az író Verriéres környékét! Miért emeli ki, mivel  állítja szembe a táj megejtô báját, vonzó szépségét? Mi ennek a szembeállításnak a szerepe? Mi az író véleménye a város lakóiról?

  Már a legelsô fejezet felvillantja de Rérial úr alakját, jellemét: elfoglaltnak látszó, fontoskodó férfi; tekintetében ônelégültség és elbizakodottság ül, s ehhez bizonyos korlátoltság és szellemtelensé is társul. Melyik társadalmi osztályt képviseli a polgármester? Tulaj  donképpen kik a burkolt ellenfelei? - Miért akarja házitanítónak felfogadni Julien Sorelt, a helybeli ács fiát? Milyen körülmények között ismerkedünk meg a 4. fejezetben a 19 éves csinos fôhôssel? Mit tudunk meg rola? Mi tette "híressé" a kisvárosban - Milyen tanulmányokat folytat, s ki segíti ebben? Julient "odahaza mindenki megvetette, ô pedig gyűlölte testvéreit, gyűlölte apját". Egyedül az öreg tábori sebészt imádta. Miért?  Mit köszönhet neki?Julien, mielôtt elmegy a polgármesterék "kastélyába","képmutató              

módon betér a templomba. Ez a betérés a verriéres-i templomba azért is képmutatás, mert Julien hitetlen, sôt mások vallásosságában sem tud hinni. Mit jelent a képmutatás szó? Mi az igazi tartalma ennek a                magatartásnak? - Fejtsétek ki, hogyan jutott el, milyen keserű, kiábrándito tapasztalatok árán ez a fiatal         parasztgyerek a képmutatásig? -Miért választotta egy bizonyos idô után élethivatásul a papi pályát? - Ki volt titkolt és ki volt színlelt eszményképe? Milyen különös, a jövôjét megsejtetô élményben van része a               verriéres-i templomban? Hogyan ítélitek meg a fôhôs törekvéseit? Joga van-e bárkinek úgy érvényesülni, hogy megtagadja, eltitkolja valódi elveit? Szabad      elrejteni saját meggyôzôdésünket "karrierünk" érdekében?             polgármesternek?

                   Rénalné-Julien                                                      A polgármester házában nagy, szenvedélyes szerelem bontakozik ki Renalné és Julien között. Renalné nemcsak elbűvölô szépségű, gyönyörű fiatalasszony - "természetersség, grácia, ártatlanság és élénkség jellemezte", hanem kiemelkedik faragatlan, durva lelkű környezetébôl. Sohasem vegyült el a verriéres-i vidám szorakozásokba, nem tudta megszokni a pénzt hajszolo, moho és önzö embereket. Hallgatag, finom, befelé élô lélek volt, mélyen és ôszintén vallásos. Három gyermeket szült, de a szerelmi szenvedélyt eddig még nem ismerte. Nem is gondolt arra, hogy férj és feleség között lehet gyöngéd kapcsolat, odáig nem jutott el, hogy bevallja önmagának:unja a férjét.                                                                                 Miért lesz Rénalné szerelmes a fiuk nevelôjébe? Csak Julien külsô szépsége, fiatalsůga vonzza, vagy valami más is? Elevenitsétek fel, hogyan fokozodott szerelmi szenvedéllyé Rénaldné érdeklôdése Julien irůnt?

  A nagyon félénk, angyalian szelid, látszolag tétova, mindenféle kételyek és vallásos elôitéletek rabságában vergôdô asszony szerelmében mindennel dacolo hôsiességre is képes. Összinte, mély szenvedélye határozottá, bátorrá, leleményessé teszi. Vállalja - aggályai, lelkifurdalásai ellenére - a házasságtörés " halálos bűnét", s gyors döntéseivel olykor ügyesen háritja el az akadályokat szerelmük elôl. Mindenben Julien kedvét keresi, nem törödik a szokásokkal, néha az ovatossággal sem.

  Bizonyitsátok példákkal Rénalné lelményességét, határozottságát, amellyel a nehéz és kényes helyzetekbôl is kivágja magát!Hogyan viseli Julien a Rénal- házban tartuffe-i álarcát? Jó szinésznek bizonyul-e? -Milyen hatást akar elérni a Biblia-felmondásokkal? Milyen célokat tűzött maga elé Verriéres-ben? Hogyan, milyen módon akar fölébe kerülni a város urainak, különösen a polgármesternek?- Mi akadályozza szerelmi boldogságát? Miért nem tudja élvezni az ölébe hulló, "kinálkozó boldogságot"? Mikor válik ô is "esztelenül" szerelmessé? Ki lesz végül is a szerelmesek árulója?

  Mi a véleményetek Rénaldné és Julian "szokatlan" szerelmi kapcsolatáról?- Rénaldné végeredményben megcsalta a férjét. Joga volt-e hozzá? Elitélhetô-e ezért?- Az iró, Stendhal mindenesetre felmenti ôt, annyi szeretettel, ôszinte együttérzéssel, sôt csodálattal rajzolja meg alakját a verriéres-i fejezetekben (1-23).

                                                                                                 

"Forditott Tartuffe"

 Amikor Julien elhagyta otthonát, s a Rénal-házba került, egy magasabb társadalmi osztály tagjai közé jutott. Ettôl kezdve a polgári hétköznapok világa számára harctérré minôsül át, egy sor próbát kell kiállnia, hogy bebizonyítsa, különb, mint a fölötte állók. Jól tudja, hogy nem lehet egy magasan fölötte álló világba betörni anélkül, hogy annak hitét, elôítéleteit, megrögzött vélekedéseit - legalább látszólag és sokszor túlzottan is - magáévá ne tenné. Ezért döntött már korábban a hazugság, a képmutatás mellett.

  De vajon sikerült-e neki igazi Tartufe-é, színészkedô képmutatóvá válnia?! - Hasonlítsátok össze Moliére színművének és Stendhal regényének hôsét! Mit akart leplezni, takargatni az egyik, és mit a másik?

  Hogy valójában milyen is volt Julien Tartuffe ruhájában, hogyan érzett és gondolkodott, arra igen jól rávilágítanak a Valenod-ebéd alatti eszmefuttatásai (22. fejezet).

  Valenod, a szegényház igazgatója és a börtön felügyelôje meg szerette volna kaparintani Julient nevelônek, s ezért fényes ebédre hívta meg magához. - A fiatalembert végigvezetik a fényűzôen berendezett szobákon. Minden csodálatos volt,

  minden új volt, "Julien mégis valamilyen hitványságot érzett a lakásban; mintha

lopták volna a pénzt".A bôséges ebéd alatt nagyon "rosszkedvű volt; a nyomorult foglyokat látta maga

elôtt, akik valahol az ebédlôn túl szoronganak, s talán éppen az ô szegényes húsadagjukat lopták meg, hogy itt megfizethessék az ízléstelen fényűzést, amivel el

akarták kápráztatni. .. Talán éheznek - gondolta; torka összeszorult, enni sem tudott, beszélni is alig". - Feszélyezett keserűsége csak fokozódott, mikor meghallotta a rabok távoli énekét. Valenod egy mozdulattal megüzente inasával a "nyomorultaknak", hogy hallgassanak. "Ez a >>nyomorult<< beleszúrt Julienbe; tudta,hogy így kell beszélnie egy úrnak, de a szíve még visszautasította ezt a hangot.

Mestere volt a színlelésnek, mégis tehetetlenül érezte, hogy egy nagy könnycsepp szántja végig arcát. Felemelte zöld poharát, hogy elrejtse könnyeit; ivott, de a remek bor ízét nem érezte."

  Tartuffe sohasem érzett lelkifurdalást, Julien pedig magában folytatja önmardosó tépelôdéseit.

  - Olvassátok el a 22. fejezetben a "Szerencsére senki sem  vette észre közönséges elérzékenyülését. . . " kezdetű bekezdést  és ennek alapján vitassátok meg Julien belsô gyötrôdéseit!

  A lelkiismeretnek ez a gyakran megszólaló hangja, a belsô önvizsgálat, önvád, bűnösségének és szerepe hitványságának tudata, a felszín alatt rejtegetett értékek ôrzése választja el Stendhal regényének

hôsét az igazi Tartuffe-öktôl. Ezért nevezi Aragon, a jeles francia író (1897-) "fordított Tartuffe"-nek ezt a nagyon okos és nagyon érzékeny parasztfiút.

Besancon

  A regény újabb színtere - Besancon - már valódi nagyváros, itt sokkal nehezebb feladatok várnak Julienre. A papnevelde a képmutatás

magasiskolája, itt "egy lágytojást is úgy tudnak megenni, hogy azzaljámborságukat és tökéletesedésüket fejezik ki". - Julien hű marad színlelt elveihez: 321 társát ellenségének tekinti, s mindegyiküknél veszedelmesebbnek Pirard abbét, az intézet igazgatóját. Ezért is választja

gyóntatójának. Azt képzeli, hogy már tökéletes képmutató, s művészetté fejlesztett képmutatásáért még lelküsmerefurdalást is érez.

  Ennek ellenére milyen kudarcok érik és miért a szemináriumban? Milyen "súlyos hibákat" követ el? Minden szenteskedése, farizeuskodása dacára miféle "rettenetes bűn" bizonyul rá?

  Julien kénytelen taktikát változtatni a szemináriumban. Sikerül-e ez neki? Mi ennek az új taktikának a lényege? - Végül is mit nem volt képes sehogyan sem leplezni, takargatni?

  Julien helyzete hovatovább tarthatatlanná válik a papneveldében, s mikor Pirard atya kénytelen lemondani az igazgatóságról, régi pártfogójának, de La Mole márkinak a házába ajánlja kedvencét, és a márki

titkárként alkalmazza. Pirard gazdag plébániát kap Párizs közelében.

  Sötét és riasztó világot mutat be Stendhal a besanconi fejezetekben (24-30.). Megvetését maga sem tudja visszatartani; egy helyen nyíltan

  kifakad: "Hitvány világ volt s annál hitványabb, minél hívebben rajzoljuk."

A párizsi nagyvilág

  A vidéki és a papi környezet után fôvárosi és arisztokrata társaságba

kerül Julien. A helyszin egyre tágasabb, a tét nagyobb, a terep nehezebb.

  A "kalandok" egyre elszántabbak, a hôs sokkal vakmerôbb: a légtornász lélegzetelállító merészségével teszi fel életét a nagy hazárdjátékra.

  A verriéres-i kisvilág s a szeminárium alantas intrikáival ellentétben

  az országos nagypolitika sodrásába jut, s most itt a csúcson kell hasznosítania korábbi tapasztalatait. Nem követhet el hibát, tartuffe-ségét hideg ésszel kell tökéletesítenie.

  Már a legelsô nap tekintélyt szerez műveltségével a márki házának vendégei között. De La Mole peres ügyeinek intézésével és birtokainak

ellenôrzésével bízza meg: viszonyuk napról napra ôszintébb, bizalmasabb lesz. Követségi feladatokat kap (két hónapra Londonba megy),

s a márki rendjellel tünteti ki. A "nemesi összeesküvésben" (a legmagasabb rangú arisztokraták a forradalomtól való rettegésükben külföldi

megszállással szeretnék biztosítani a monarchia létét) kényes és veszélyes futárszolgálatot teljesít. Feladatait hibátlanul és sikeresen oldja

meg. A márki számára nélkülözhetetlenné válik, nemessé akarja tenni,s szándékosan terjesztik a pletykát: Julien egy ismeretlen fôúr törvénytelen gyereke.

Mathilde - Julien

  A de La Mole-palota szalonjában Julient mégis "szellemi fuldoklás" gyötri. Kifogástalanul udvarias, de üres és szellemtelen világ veszi körül; mindenki attól retteg, hogy megsérti a merev formaságokat, s nevetségessé válik. Csak de La Mole kisasszony, Mathilde ütött el az

arisztokrata társaságtól. Titokban Voltaire-t olvas, lázadozik a tespedt

unalom, a kiürült formaságok ellen, s gyakran unatkozik. Családja fölényesen hidegnek tartja a lányt, mert mindaz alig érdekli, amire ôk

ôszintén vágyakoznak. Vôlegénye - egy leendô herceg - óvatos gyöngédséggel próbálja megnyerni, de Mathilde éppen a merész meggondolatlanságért, a kockázatvállalásért rajong, szeret a veszéllyel játszani.

Természetesen a nagy szerelemrôl álmodozik, a könnyű szerelmet méltatlannak tartja fiatalságához és származásához. Azt a hôsi szenvedélyt

  nevezi szerelemnek, amely nem hátrál meg gyáván az akadályok elôl,  ellenkezôleg - a legnagyobbra vállalkozik.

  Egészítsétek ki más adatokkal, érvekkel is Mathilde különc,  rendkívüli, romantikus egyéniségét!

  Milyen furcsa szokásai vannak? Miért hord gyászruhát

  minden év április 30-án?

  Miért kelti fel Mathilde érdeklôdését Julien? - Mit érez  apja fiatal titkára iránt? Ez az érzés vajan ôszinte szerelem-e,  vagy az unatkozó arisztokrata lány szeszélyes, komolytalan érzelme csupán?

  Idézzétek fel, miért és milyen körülmények között lesz

  Julien Sorel, a "kis parasztivadék" elsô ízben Mathilde szeretôje, bár "dobbanásnyi szerelmet" sem érez iránta!

  Folytatódik-e szerelmi kapcsolatuk? A szeszélyes, pózolói márkilány milyen szavakkal sérti vérig Julient?

  Milyen szívós tartuffe-i taktikával tudja csak megtörni a fiatal fôhôs Mathilde arisztokrata gôgjét, kemény büszkeségét?  A sikeres képmutatás, Mathilde másállapotos volta, elszánt makacssága Julient végül is eljuttatja arra a magaslatra, amelyre kezdettôl

fogva vágyakozott. De La Mole a legemberibb módot választja lánya hírnevének megmentésére: beleegyezik a házasságba, Mathilde-nak és

"férjének" ajándékozza egyik birtokát, évjáradékot biztosít nekik, s huszárhadnagyi kinevezést szerez Julien Sorel de La Vernaye lovag részére. - Julien boldog, elérte célját, a csúcson áll : van vagyona, jól

hangzó nemesi neve, társadalmi rangja. Végre valaki lett. A művészetté emelt képmutatás eredményesnek bizonyult.

Lehull a Tartuffe-álarc

  Ekkor érkezik meg Rénalné mindent tönkretevô leleplezô levele. Julien Verriéres-be megy, s a templomban úrfelmutatás alatt kétszer rálô a polgármester feleségére.  Az író nagyon finoman sejteti, hogy Rénalnénak a házasságtörés

miatti lelki vergôdésében a bűntudatnál is sokkal erôsebb gyötrelmet okozott a mardosó féltékenység Julien készülô házassága miatt: "Rénalné Julien távolléte miatt szenvedett, de ô lelkiismeret furdalásnak

nevezte." Ezért is tudta rávenni lelki terrorral az új plébános a leleplezô levél megírására. - De vajon mi lehet a lélektani magyarázata hogy Julien arta ölni volt szerelmesét?

  Julienrôl a börtönben végképp lehull az a tartuffe-i álarc, amelyet  eddig is csak kényszerűségbôl, undorodva hordott. Azonosulhat végre

  önmagával, mostanáig rejtegetett, leplezett tisztább énjével. Nem vár  semmit sem az élettôl, s "a halál árnyékában becsületesebb lett, mint bármikor életében". Meghalt benne minden nagyravágyás, eltűnt a képmutatás, de ismét felparázslott a régi érzés, az ôrült szenvedély Rénalné iránt.

  Nem kellene meghalnia, Mathilde - összeköttetései révén - megmenthetné, de Julien nem akar élni. A bírósági tárgyaláson sem védekezik,  hanem önmagát ítéli el, s újra megerôsíti korábbi vallomását, hogy

elôre megfontolt szándékkal követte el bűnét. Vádolja, valósággal sértegeti az esküdteket is; s ezek - természetesen - halálra ítélik.

  Csak most, a börtönben, megszabadulva minden "kötelességtôl" és képmutatástól ismeri meg az igazi, lángoló szerelmet. (Rénalné naponta kétszer is meglátogatja.) Ez a felszabadult, mértéktelen és ôszinte szerelmi szenvedély kárpótolja elvesztett életéért. Azelôtt az "égô nagyravágyás" szakította el a boldogságtól, mindig az elkövetkezô csatákra

gondolt, amelyeket meg kell vívnia a karrierért. A halál közelségében már nincsenek ilyen akadályok. "Igen, meghaltam volna, s nem tudom,

mi a boldogság, ha nem jössz el börtönömbe" - vallja meg Rénalnénak.

  A kivégzésrôl egy sor sem olvasható a regényben.

  Hogyan "gyászolta meg" Julien halálát a két asszony: Mathilde és Rénalné?

Karrier-regény ?

  A regény tárgyalásának kezdetén azt állapítottuk meg, hogy a Vörös és fekete a karrier-regények jellegzetes vonásait viseli magán. Julien

Sorel azonban túlnô a csupán törtetô, átlagos karrierista típusán. Ha csak a mindenáron való siker ha szolása, a "beérkezés" lett volna a

célja, akkor váratlan és megdöbbentô tette (merénylete Rénalné ellen) logikai törés, pszichológiai következetlenség lenne. Hiszen Mathilde

gyereket várt tôle, a dúsgazdag márki haragja nem tartott volna sokáig, semmiképpen sem kompromittálta volna elôkelô családját. A következetes képmutatás, a tökéletes alkalmazkodás a kor erkölcseihez s

Mathilde bámulatos ereje mindent elrendezett volna. Julien azonban sohasem tudott igazi Tartuffe-fé válni, mindig is fuldokolt a magára

kényszerített szerepben, s az álarc mögött ôrizte jobbik énjét. Julien egész magatartása, alulról fölfelé törése "kihívás" is, szembeszegülés

is volt a restauráció társadalmi erkölcseivel, nem csupán képmutató alkalmazkodás. A merész hazárdjáték, amire vállalkozott, a nagy egyéniség határozott és vakmerô kísérletsorozat volt, amelybe beleszédült.

  Végül e "játék" során olyan helyzetbe jutott, amelynek folytatása már  belsô értékeit pusztitotta volna el. Ekkor követte el a merényletet, s ezzel  voltaképp önmagát itélte halálra.

  A börtönben tanúsított következetes magatartása egyértelmű öngyilkosság : tudatosan elhárított minden olyan próbálkozást, amellyel

megmenthették volna. A börtönben talált végül önmagára, a boldogságra, a lelki harmóniára. Felszólalása az utolsó szó jogán eleve lehetetlenné tette felmentését, hiszen önmagát vádolta, az esküdteket sértegette: "Bűnöm rettenetes, elôre megfontolt szándékkal követtem el.

Megérdemlem a halált, esküdt urak. De ha nem voInék is ilyen bűnös, akadnak itt olyanok, akik. . . bennem szeretnék megbüntetni és örökre

megfélemlíteni azokat a fiatalokat, akik elnyomott osztályban születtek, s mégis oly szerencsések, hogy tanulhattak, és olyan vakmerôk,

  hogy keveredni merészeltek a társaság-gal, a gôgös gazdagok világával! - Uraim, ez a bűnöm, és annál szigorúbb lesz a büntetésem, mert

  más osztálybeliek ítélkeznek fölöttem. Az esküdtek padsoraiban egyetlen parasztot sem látok, csak megbotránkozó polgárokat. . ." - Julien  Sorel tette, magatartása rendkívül tudatos és lélektanilag indokolt:

úgy menti meg lelki épségét, hogy kilép az életból.

  A Vörös és fekete nem csupán egy kettétört karrier érdekes története hanem az író keserűségének a kifejezése, a társadalom hazug erkölcseinek leleplezése is. Stendhal egy helyen keserűen fakad ki a regényben :

"Igen, uraim, a regény: tükör; hosszú úton vándorol. Hol az ég kékjét tükrözi, hol az út pocsolyáinak sarát. És maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? A tükör pocsolyát mutat, és

maguk a tükröt vádolják ! Vádolják inkább a pocsolyás utat, még inkább az útbiztost, aki tűri, hogy ott poshadjon a víz s megszülessék a pocsolya!"

  Ennek a társadalmi pocsolyának, ennek a kiábrándító, félelmetes világnak a bemutatása a regény. Az író a sötét

kép ellenére sem pesszimista, hiszen olyan ragyogó, tiszta jellemeket tudott alkotni, mint

Rénalné és Mathilde, Chélan és Pirard abbé s a fôhôs, Julien Sorel.

  A Vörös és feketének az író életében nem volt sikere, különösebb visszhangja, csak a nagy kortárs, Balzac figyelt fel a remekmű kivételes

értékeire. A múlt század 80-as éveiben kezdte meg Stendhal a maga hódító útját, s a XX. században lett az egyik legnépszerűbb regényíró.

  Egy másik híres-szép regénye A pármai kolostor (1839). Érdemes elolvasni!