Rimbaud

                         Arthur Rimbaud

  Arthur Rimbaud (1854-1891) talán a világirodalom egyetlen "csodagyereke". Egész életművét 16 és 19 éves kora között alkotta meg. Ezért

is nevezik kölyök zseninek, kamasz Shakespeare-nek. Még nem volt

20 éves, amikor végleg lezárta írói pályafutását, és semmit sem írt többé.

  Rimbaud minden ellen lázadó, fiatalon, kamaszfejjel is roppant tehetségű költô

volt. 1870-ben vidéki otthonából Párizsba ment, a kommün idején arra készült,

hogy beáll a harcoló munkások közé. Ekkori versei a társadalmi lázadás indulatait tolmácsolták; támadta a kereszténységet, gúnyolta a papokat, undorral fordult el a polgárságtól.

  l871-ben ismerkedett meg Verlaine-nel, s közös utazásokat tettek Londonba,

Brüsszelbe. Barátságuk egy homályos eredetű összeveszéssel megszakadt, s 1873-ban Rimbaud örökre abbahagyta az írást.

  Ezután bebarangolta Európa nagy részét, élete utolsó éveiben pedig Afrikában lett különbözô kereskedelmi cégek megbízottja. 1891-ben jobb térdén daganat támadt; visszatért hazájába, lábát amputálták, s még ugyanebben az évben meghalt.

Nem tudott róla, hogy az új költônemzedék az ô nevét írta már zászlajára. Verseinek egy része csak halála évében jelent még kötetbe gyűjtve Ereklyetartó címmel.

  A 16 éves költô bámulatos formakészséggel utánozta és olykor parodizálta is a korabeli költészet minden irányzatát és hangnemét. A stíluspróbálgatások, témakeresések, zseniális másolatok és könyvélmények

után 1870 második felében jutott el önmagához, saját témáihoz. Kétszer is megszökött otthonról (Párizsba, Belgiumba), sokat gyalogolt,

csavargott, s utazásainak élményeit tíz szonettben örökítette meg. Ezt

az "útinaplót" a Kóborlásaim című költemény zárja le.

  A vers legelsô elolvasása is meggyôzhet bárkit, hogy a fiatal Rimbaud

már nem utánozza sem Verlaine álmatag hangulatait, sem Baudelaire

vagy a parnasszisták szépségimádatát.

  A nyárspolgári életelveket megvetô, a nehézségeknek fittyet hányó,

a Múzsát rongyokban kóborolva is elszántan szolgáló kamasz-költô

megkapó önarcképe ez a vers. Az önirónia, a bizarr játékosság és a lírai

megrendülés váltogatja egymást a szonettben, s ez az ismétlôdô hangnemváltás teszi oly ôszintén eredetivé, vonzóvá a költeményt.

  Rimbaud nyíltan rokonszenvezett a párizsi munkások forradalmával, s a kommün bukása után egyik leghatalmasabb erejű versében undorodva fejezte ki gyűlöletét a Párizst újra elözönlô spekulánsok, csempészek, konjunktúra-lovagok, egyszóval a gyôztesen visszatérô burzsoázia iránt (A párizsi orgia avagy. Párizs újra benépesül). A költôbôl felzokogott az "aljasok" siráma, a "fegyencek" dühe, a "gazok"

sikolya is (aljasok, fegyencek, gazok : a burzsoázia nevezte így a forradalom hôseit).

  A reményeiben megcsalt költô szemléletében ekkor következett be

a fordulat, a változás: ismeretlen tájak felfedezésére indul - mint Baudelaire -, s a kozmikus látomások költôje lesz.

  1871. május 15-én keltezett levelében a következôket írta egyik tanárának: "Azt

mondom, hogy látnokká kell válnunk, látnokká kell tennünk magunkat. - A Költô

azzal válik látnokká, hogy hosszú, roppant, meggondolt munkával összezavarja

összes érzékeit. A szeretet, szenvedés és ôrület minden formáját; megkeresi önmagát, kimer magából minden mérget, és csak azok sűrített lényegét tartja meg magának. Kimondhatatlan szenvedés, amelyben szüksége van minden elképzelhetô hitre,

emherfeletti erôre, amelyben nagy beteggé, nagy bűnössé, nagy átkozottá válik - s a

legfôbb dolgok Tudójává! - Mert elérkezik az ismeretlenhez!"

  A látnokká váló költô leghíresebb darabja A részeg hajó (1871 szeptemberének vége). Ez valóban a szimbolista költészet mintadarabja, s a sodró erejű látomásos

képsorozatban súlyos hiba volna bármilyen allegorikus párhuzamokat, megfeleléseket keresni. Az egyes képrészleteknek nincs semmiféle megfogalmazható, külön

jelentése.

  A részeg hajó szédítô és magányos útja elszakad a mindennapok megszokott

konvencióitól, s az ismeretlen felé tart. A költôi én, aki azonosul a kormány és

horgony nélkül sodródó, rohanó hajóronccsal, "hallatlan és megnevezhetetlen dolgok között tántorog", s meghökkentô vízióinak sorában ismeretlen, soha nem sejtett élmények, riasztó borzalmak és elmondhatatlan szépségek csodáit teremti, "látja"

meg. A "züllött" hajó a lélek mélységeinek ismeretlen vizeit járja be, kimondhatatlan szenvedéseket és borzongató gyönyöröket él át, felfedezi mérhetetlen gazdagságát, "...nagy bűnössé, nagy átkozottá válik", s "a legfôbb dolgok Tudója" lesz. De

nemcsak a Pokol közelébe jut el, hanem a "boldog Jövô titkához" is.

  Ennyi csodától és titoktól meggyötörve, már-már összeroskadva a költô-hajó

a "roppant tengerek költészetébôl" visszavágyódik Európa egy kicsi öblébe, nosztalgiája "egy vak tócsa" felé vonzza, mely békésen papírhajót libegtet az ámbrás

alkonyatban. A részegítô utazás után nem lehet többé úgy élni, létezni, mint elôtte,

nem követheti már soha többé a kalmárhajók útját. - (Tóth Árpád szép műfordításának van egy félreértése: a 21. versszakban a francia eredetiben nem az szerepel,

luigy "megvetlek, Európa!", hanem: "sajnállak, Európa!". Csak így érthetô egyébként az utolsó elôtti strófa: visszavágyódik Európába.)

  A költeménynek többféle értelmezése is lehetséges. Sokan felfogták afféle próféciaként, jóslatként is - utalva Rimbaud kalandos tengeri és afrikai útjaira s halálos

hetegen való visszatérésére hazájába, Európába.

  A magánhangzók szonettje is az impresszionista-szimbolista költészet

különös versei közé tartozik. Nem pusztán Rimbaud "színes hallása"

teszi jelentôssé a szonettet, hanem a hangszínekhez kapcsolódó impreszsziók, kavargó látomások szokatlansága.

  A költô a hangokat elôször különbözô szinekkel azonositja, majd a

hangokhoz - az egyes szineknek megfelelôen - zaklatott képzetek, látomások fűzôdnek. Ezek a logikailag nem indokolható, csak az érzékek

összezavarásából fakadó képzetek egy-egy színvilágon belül is, de a

színek-hangok egymásutánjában is vakmerôen ellentétes képeket, érzéseket, hangulatokat idéznek. Ahogy a színek között is megtalálható

az ellentét (fekete - fehér), ugyanúgy kerül egymás mellé a látomásokban is a szenny és a tisztaság, a rútság és a szépség, az undor és a lelkesedés, a fájdalom és a mámoros gyönyör, az ijesztô hang és a megbékéltetô égi csönd. Pl. a fekete Á a szörnyű bűzt belepô fekete legyeket s az árnyak öblét, a piros I a kihányt vért és a kecses nôi ajkat, a

kék O az ítéleti harsonák hangját és a földöntúli csöndet idézi. Csak a

fehér É-hez és a zöld Ü-höz kötôdnek egyételműen pozitív, felemelô és

megnyugtató képzetek.

  Mindez nem puszta költôi játék csak, mélyebb összefüggéseket is rejt

magában a költemény. Mivel az alfa és az ómega (a görög ábécé elsô és

utolsó betűje) évszázadokon keresztül a kezdet és a vég s egyben az istenség (a mindenség) megszokott jelképe volt, a színekhez kapcsolt

képzetekben is felfedezhetô egy bizonyos felfelé haladó, emelkedô tendencia: az undort kiváltó bűzös szennytôl (talán a földi gyötrelmektôl,

gyarlóságtól) eljut a vers az anyagtalan, megtisztult csönd szférájába,

"melyben világok és angyalok kerengnek", és a szerelemmel jelzett

tiszta érzelmek, eszmények régióiba. Mindez azt a sejtést is sugallja,

hogy az új költészet a maga sajátos módszereivel és eszközeivel, a hangok bűvös varázsával a valóság teljességét képes megragadni, elérkezhet az ismeretlenhez, a világ új értelmezéséhez.

  Végül is nem jutott el az "ismeretlenhez", kiábrándult a művészetbôl,

rögeszmének nevezte költôi kísérleteit.

  A szimbolista-impresszionista költôk világnézeti bizonytalanságuk,

kiábrándultságuk ellenére a művészetben hallatlan értékeket hoztak

létre, s a költôi nyelv új, beláthatatlan lehetôségeit teremtették meg.