A magyar állam megalapítása - Szent István

A magyar állam megalapítása

Szent István és állama

Alighogy Géza meghalt, az Árpád-házi Tar Szeréd fia, Koppány herceg a senioriatus (utódlási rend, mely szerint a nemzetség legidősebb tagja örököl) elve alapján bejelentette igényét a nagyfejedelmi trónra. Ezzel együtt járt az is, hogy feleségül kívánta venni Géza özvegyét (levirátus), Saroltot. Géza akarata, az, hogy a primogenitura elve alapján elsőszülőtt fia örökölje a trónt, összeütközésbe került az ősi joggal. Így az összecsapás elkerülhetetlenné vált Koppány és István között. István német származású személyes testőreinek (Hont, Pázmány, Orci) vezére Vecelin személyes párviadalban megölte Koppányt, akinek tetemét négyfelé vágatta és az ország négy várának (Esztergom, Veszprém, Győr, és Erdély) kapuján elrettentésül kiakasztatta.

Koppány legyőzése után István szükségesnek látta kinyilvánítani, hogy keresztény királyként akar uralkodni, ezért koronát kért II. Szilveszter pápától. A koronakérés István számára egy új legitimációt jelentett. A magyar nagyfejedelmek Árpádtól Gézáig az Álmos körüli pogány mítosz alapján (Emese álma) tekinthették magukat a hatalom gyakorlására kiválasztottnak. Ennek totemisztikus felfogás mélységesen ellentétes volt a keresztény elvekkel. István a koronakérés révén ezzel a pogány legitimációval kívánt szakítani, és hatalmát az Isten kegyelméből uralkodó király keresztény eszméjére akarta visszavezetni.
A koronaküldéssel sem a német-római császári, sem a pápai fennhatóság nem járt együtt, ua. a korona elnyerése nagyban hozzájárult István tekintélyének növeléséhez, nemzetközi elismertetéséhez. Koronázása valószínűleg 1001. Jan. 1-én történt.

István a korona birtokában államisága bizonyítékaként pénz veretett. Összesen két veretét ismerjük, az egyik az obulus (vagy féldénár), mely a belső igények kielégítésére szolgált, ami arra enged következtetni, hogy a magyar társadalom ekkora már eljutott arra a szintre, hogy eredeti funkciója szerint tudta használni a pénzt. A másik a denár, melyből csak néhány darab ismeretes, ezért feltételezik, hogy csak emlékpénznek verették a koronázás alkalmával.

A szuverén uralkodó másik ismérve a törvényalkotás. Istvánnak két törvénykönyve készült, melyek a német hatás ismérveit hordozzák magukon. Az első feltehetőleg 1001-ben készült (35 cikkelyt tartalmaz), a második 1030-38 között (21 cikkelyt tartalmaz).

I.                   törvényei: egyházi és magántulajdon védelme, a keresztény vallás előírásainak megtartása (böjt, vasárnap, gyónás, istentisztelet), földesúri jogok, vitézek és hospesek jogai, boszorkányság bűntetése.

II.                Törvénye: tized, tíz falu egy templom, bűntető törvények tolvajoknak, gyilkosoknak, összeesküvőknek.

Törvényei jól mutatják az egyházszervezés szigorú következetességét, s ebben a királyi akarat érvényesülését. Ezt tükrözi az 1018-ban íródott Intelmek is, melyeket fiához, Imréhez írt.
A királyi intelmekben, 10 parancsolatban közli fiával, a trónörökléssel, az országlással járó főbb feladatokat.

Feladatának tekintette az oklevéladást is. Neve alatt tíz oklevélszöveg maradt ránk, de ezek közül mindössze négy hiteles. Nem lehet vitatni, hogy István pénzverése, törvényhozása, oklevéladása intenzív német hatásra, német segítséggel történt, de az ő érdeme, hogy a német segítség igénybevétele, a német minta ellenére is biztosítani tudta M. o. függetlenségét erős nyugati szomszédaival szemben.

A XI. sz. legelején István hatalma M.o. nyugati felére terjedt ki - ahol még Géza számolta fel a törzsi rendszert -, de az egész Kárpát-medence feletti hatalomra igényt tartott. Az ország keleti fele nem engedelmeskedett Istvánnak. Ezen a részen az erdélyi Gyula, a Körösöknél Vata, a Marostól délre Ajtony kormányzott, az ország peremterületein a kavarok éltek mind törzsi formában. A sort az erdélyi Gyula elleni háború nyitotta meg 1003-ban, s Ajtony legyőzése zárta az 1020-as évek végén, s ezzel István M.o. tényleges uralkodójává vált.

A belső problémák megoldása nagyon sok energiát követelt, ezért az ország külkapcsolataiban apja békepolitikáját folytatta. A német birodalmon kívül, Velencével és Bizánccal is szövetséget kötött.

1018 után megnyitotta a jeruzsálemi zarándokút m.o-i szakaszát, amelyen védelmet nyújtott az utazóknak. Ezzel hazánk bekapcsolódott az Európa keleti és nyugati része közötti gazdasági, politikai, szellemi vérkeringésbe. Mivel az útvonal elkerülte Esztergomot, ezért új székhelyet alapított Székesfehérváron, ahol bazilikát építtetett.

Az egyházszervezésben is igénybe vette a németek segítségét, melynek kezdeményezője Gizella volt, aki Koppány halála után hozzálátott a veszprémi püspökség megszervezéséhez. Felesége példája nyomán István két érseki, nyolc püspöki, összesen tíz egyházmegyét szervezett. Esztergomban érsekséget és az ehhez tartozó Győrben, Veszprémben, Pécsen, Vácon és Egerben püspökségeket állított fel. Ugyanígy a Kalocsai érsekséghez tartozó bihari, erdélyi és marosvásári egyházmegyékben is püspökségeket szervezett. A korábbi térítő püspökségektől ezeket az új püspökségeket többek között az különböztette meg, hogy állandó székhelyük és pontosan meghatározott, földrajzilag jól körülírt egyháztartományaik voltak.

Az egyházmegyékkel együtt szerveződtek a káptalanok. Ennek tagjai a kanonokok, kiknek feladata a kegytárgyak, a kódexek, az oklevelek őrzése és tanítás volt. Nagyobb településeken, városokban társaskáptalanok jöttek létre, melyet a prépostok irányítottak. (ezért prépostságnak is nevezték őket).

A magyar egyházszervezésben, a kereszténység terjesztésében résztvevő jelentősebb egyházi személyek szinte kivétel nélkül bencés szerzetesrendből kerültek ki. Az első hazai bencés kolostor építését Szent Márton hegyén még Géza fejedelem kezdeményezte (Pannonhalma). István a bakonybéli, pécsváradi, zalavári és a zoborhegyi kolostort hozta létre.

Az István korában kiépült egyházi szervezet, hierarchia és rítus a római kereszténységhez tartott, de ez azonban nem zárta ki a keleti egyház jelenlétét a magyar állam területén. Sőt, a király maga is alapított görög szertartású monostort politikai okokból.

Az iskoláztatás a 996-ban alapított Szent Márton -hegyi bencés kolostorban indult, itt tanult Szent Mór a későbbi pécsi püspök. Káptalani és kolostori iskolák nyíltak rövidesen Csanádon, Székesfehérvárott, Pécsváradon és Zalaváron. Elemi fokon latin olvasást, beszédet, írást, éneket és számolást tanítottak. Középfokon (trivium) grammatikát, retorikát és didaktikát, felsőfokon (quadrium) aritmetikát, zenét, csillagászatot és geometriát. A magyar iskolák közvetítették az európai kultúrát, és hamarosan gazdagították is azt.

Az egyházmegyék felállításával egy időben kezdetét vette az ún. várszervezet kiépítés.
E rendszer központi elemének a vár számított, melyek általában földvárak voltak, amelyeket vagy őskori várak átalakításával vagy újak építése révén álltak rendelkezésre. Az önmagába visszatérő vonal által határol területek alkották a vármegyéket. Bizonyos várakhoz nem összefüggő terület tartozott, hanem szórtan elhelyezkedő birtokok képezték a várkerületet, ezek a várispánságok. A vármegye területében a vár határain belül ( azaz a vármegyében) fekvő összes birtok beleszámított, tehát magában foglalta a királyi rendelkezésű birtokokon kívül a összes egyházi és magánföldesúri földeket is. A vármegye ispánja az egész vármegye felett közigazgatási jogkörrel rendelkezett. A vármegyerendszer létrehozásával István megteremtette a közigazgatást, az állam egész országot átfogó helyi-területi intézményrendszerét, olyan apparátust hozott létre, amely egyelőre szinte szétválaszthatatlanul magában egyesítette a megye területén a királynak mint politikai vezetőnek és mint az ország leghatalmasabb földesurának a képviseletét az ispán személyében, mely feladatot szívesen bízott közeli családtagjaira, ezzel biztosítva elképzelései megvalósulását.

István törvényei nagy segítséget nyújtanak abban, hogy megismerjük a korabeli társadalom képét. Két alapvető része a szabadok (liberek) és a rabszolgák (servusok) voltak. Jogi, vagyoni és kötelezettségbeli differenciák is voltak közöttük. A rabszolgák nem rendelkeztek személyi és politikai jogokkal, mint pl. szabad házasságkötés, szabad költözés és végrendelkezés, fegyverviselés, politikai közügyekben való részvétel. Ezen jogok összesége az aurea libertas azaz az aranyszabadság.

A jogilag szabadok csoportjain belül az első a király (rex) és az egyházi és világi arisztokrácia. A másik nagy csoportját a vitézek (milesek) alkotják, akik fegyveres szolgálatot teljesítettek a királynak, ill. időnként az arisztokráciának, s viszonylag tisztességes vagyonnal rendelkeztek. A szabadok harmadik, legnépesebb csoportja a közrendűek (vulgarisok), akik szerény vagyonnal bírtak, vagy már teljesen elszegényedtek, mindössze családjuk, lovuk és fegyverük volt. Ők fizették családonként adót a királynak. A lesüllyedés veszélye leginkább a közrendűeket fenyegette, akik kénytelenek voltak mások szolgálatában állni, s fokozatosan egyre többet veszítettek személyi és politikai jogaikból, miközben egyre több szolgálattal tartoztak uraiknak. A kötött liber fokozatosan süllyedt a servus szintjére, mely folyamat Géza fejedelem alatt indult meg, s lett a XI. sz.-i magyar történelem legjelentősebb társadalmi változása.

A Szent István-i állam jellege

István alatt új államiság alapjai jöttek létre M.o-on. Az új állam gyökeresen különbözött mind a nomádállamtól, mind a törzsi államtól. Az új állam megbontotta a különféle népelemek etnikai, területi és foglalkozási kereteit. A keresztény hit felvétele és erőszakos terjesztése az eszmerendszer területén végbement egyneműsítést jelentette. Mivel az új állam megerősödéséhez békét és nem harcokat igényelt, így katonai szolgálat helyett adót követelt alattvalóitól. Meghatározóvá vált a korábban nem ismert magántulajdon, a föld egyéni birtoklása. Törvényei a magántulajdon védelmét szolgálták. Lassan megszűntek a nomád birodalmakra jellemző, nagy kiterjedésű, térelválasztó közként, gyepűként szolgáló vidékek (a senki földjei). Szigorúan területi elven működött az egyházigazgatás. Az új magyar állam egyszerre illeszkedett a nyugat-európai modellhez, és biztosította a magyarság fennmaradását.