Magyarország gazdasága a XIV.-XVI. században

Magyarország gazdasága a XIV.-XVI. században

Magyarország már a XIII. században bekapcsolódott az európai gazdaságba ásványkincsei és mezőgazdasági termékei révén. A 1301-08.-i interregnum idején a központi irányítás megszűnésével megerősödtek a tartományurak, akik országrészeikben kiskirályként uralkodva próbálták befolyásuk alá vonni a kereskedelmet. A zavaros időszakban a vámjövedelmek elapadtak (illetve a tartományurak kincstárába folytak) a kereskedelem visszaesett. Miután Károly Róbert (1301-1342) egy évtizednyi kemény harcban legyőzte a kiskirályokat és megszerezte az ellenőrzést az ország felett, az 1320-as években átfogó gazdasági reformsorozatot indított, melynek egyik legfontosabb feladata az értékálló magyar pénz megteremtése volt.

Károly Róbert gazdaságpolitikája

 Az országban használatos számos pénzfajta felváltására közel két évtizedes kísérletezéssel alakult ki az új valutarendszer. Magyarország rendkívül gazdag volt ásványkincsekben, amelyek közül az aranybányászat az európai termelés harmadát tette ki (a XIV. században évi 1.5 tonna). Emellett kiemelkedő az ezüst- (évi 10 tonna, európai piac negyede) és sóbányászat, valamint számottevő a réz és vaskitermelés. Károly Róbert elsősorban a nemesfémbányászatot támogatta. 1327-ben megszűntette a bányászat királyi monopóliumát ( eddig a földesúr a birtokán talált érclelőhelyet kötelezően felajánlotta a királynak, helyette cserebirtokot kapott). Az új rendelkezés szerint a földek tulajdonosainak átengedte a bányászok által befizetett bányabér (urbura) harmadát, így érdekelté tette a birtokosokat a bányák megnyitásában. Az urbura azonban a nemesfémekből származó bevétel kisebbik részét képezte.

Jelentősebb volt a királyi pénzverési monopóliumból származó haszon. A kitermelt nemesfémet a termelők kötelesek voltak nyers állapotban beszolgáltatni a felállított tíz pénzverő kamara egyikénél, ahol vert pénzt kaptak érte (a veretlen ezüstöt és aranyat kivonták a szabad kereskedelmi forgalomból). A vert pénz kevesebb nemesfémet tartalmazott a beszolgáltatottnál (45-50%-kal). A király csehországi német bányászokat hívott be az országba, akik fellendítették a az úgynevezett alsó-magyarországi bányászatot a Garam mentén. Fő központjai Körmöcbánya, Selmecbánya és Besztercebánya voltak. Károly Firenzéből hozatott pénzverő mestereket, akik Körmöcbányán, az aranytermelés központjában rendezkedtek be. A pénzverő kamarákat gazdag polgároknak adta bérbe, akik előre kifizették a bérleti díjakat, így a király biztos jövedelemre számíthatott.

Az állandó értékű pénz bevezetésével megszűnt a kötelező pénzbeváltásból eredő haszon (kamara haszna- lucrum camarae), a kieső jövedelmek pótlására további újításokra volt szükség: 1327-től Károly reformokat kezdett a királyi regáléjövedelmek nagy részét adó bányászatban, 1336-ban pedig bevezette a kapuadót (jobbágyportánként szedett regálé- minden olyan kapu után, amelyen befér egy megrakott szénásszekér). A király növelte bevételeit a fellendülő kereskedelem megvámolásából is – harmincadvám (az országot átlépő kereskedőnek áruja értékének harmincad részét kellett befizetnie). Az állami bevételeket a kamarák szedték be, melyek élén a kamaraispánok álltak, akik a tárnokmester irányítása alatt álltak, így a gazdasági ügyeket központilag irányították.

 Károly Róbert, Luxemburgi János cseh királlyal 1335-ben a visegrádi királytalálkozón megállapodott, hogy mivel Bécs mindkét ország érdekeit sértő árumegállító joggal rendelkezik, Bécset megkerülve új kereskedelmi utat jelölnek ki északon Cseh - és Morvaországon keresztül német földre.

Külkereskedelem

A királynak közvetlen érdeke fűződött a kereskedelem támogatásához, az ebből befolyó harmincadvám miatt. A késő középkorban az ország fő gazdasági partnerének Németország és Itália számított, bár a lengyelországi és havasalföldi forgalom sem volt elhanyagolható. A kivitel zömét Mátyás koráig élőállat – elsősorban az akkor még ritka, nagy testű szarvasmarha -, bor és réz tette ki. A behozatalban mindvégig luxuscikkek álltak az első helyen, kivált különleges textíliák, kések, keleti fűszerek, melyek az udvar és az előkelők presztízsfogyasztását elégítették ki. Valószínű, hogy az import értéke jócskán meghaladta az exportét, és a tartósan passzív külkereskedelmi mérleget az ország aranyban és ezüstben egyenlítette ki. Mind az importot, mind az export nagy részét itáliai kereskedők bonyolították le, többjüknek a legfontosabb magyar városokban is voltak lerakataik vagy képviselőik. A legjelentősebb piac Buda volt, az udvar jelenléte folytán itt volt a legnagyobb a kereslet luxuscikkek iránt. A forgalom össz-volumene azonban nem volt igazán jelentős, 1400 táján a harmincadvámok alig 6 százalékát tették ki a kincstár bevételeinek.

Városfejlődés

A városok általában az eltérő földrajzi tájegységek találkozási pontjain vagy egyéb forgalmas vásártartó helyeken jöttek létre, ahol sokféle – különböző – jellegű és minőségű áru találkozott. A magyarországi városokat az átmenő forgalom éltette, s fejlődésüket a távolsági kereskedelem szabta meg. E szempontból kedvező fekvésű város volt pl. Sopron, Pozsony, Bártfa, Eperjes, Brassó, Nagyszeben.

A távolsági kereskedelemben a dél-német kereskedők iparcikkeket, olasz fűszereket hoztak az országba s nemesfémekkel távoztak. A levantei kereskedelem határainkon belüli ellenőrzését hamarosan szintén németek, az erdélyi szászok szerezték meg. Mindezek következtében a Nyugat és peremvidéke között kialakult az utóbbiakra nézve előnytelen munkamegosztás, amely évszázadokra szólóan meghatározta az „iparosodott” Nyugat és a „mezőgazdaságra szakosodott” peremvidék arculatát.

A királyi gazdaságpolitikai nagy súlyt helyezet a városok fejlesztésére.

A szabad királyi városok a király közvetlen felügyelete alatt álltak, így csak a királynak fizettek adót, önkormányzattal rendelkeztek, s a királyi előírásoknak megfelelően fallal vették körül magukat. Méretüktől illetve jelentőségüktől függően részesültek kiváltságokban. Ezek gazdasági: vámmentesség, vásártartás és árumegállítás joga (azaz a városba érkező kereskedők kötelesek voltak áruikat eladásra kínálni a város piacán), földesúri jogok gyakorlása, szabad ingatlanforgalom engedélyezése; jogi: saját városjog használata, bíró- és esküdtválasztás szabadsága; és egyházi: plébános-választás, kegyúri jogok gyakorlása, kiváltságokból álltak. A nyugat-magyarországi és felvidéki városi életet kezdettől fogva a betelepült német és olasz polgárok irányítják.

Az ásványkincsekben gazdag vidékeken bányavárosok létesültek. Lakóik, a királyi bányászok többnyire német telepesek voltak. A bányavárosok a szabad királyi városokhoz hasonló jogokat élveztek. Körmöcbánya az arany-, Selmecbánya az ezüst-, Besztercebánya pedig a rézbányászat központja volt. Sóbányáink Erdélyben voltak.

A városok másik csoportját a mezővárosok alkották. A mezővárosok az egyházi és világi birtokosok falvaiból fejlődtek ki, a kereskedelmi útvonalak mentén. Az önkormányzatnak csak csekély fokát érték el. A mezővárosokat nagyrészt jobbágyok lakták, így leginkább földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, és járandóságukat a földesuraknak általában évente, egy összegben fizették

A század végén Magyarországon mintegy két tucat valódi város volt. A tudatos városfejlesztő politika előmozdította a kézművesek céhekbe való szerveződését.

Hunyadi Mátyás gazdaságpolitikája

Mátyás (1458-1490) uralkodása alatt a pénzügy és adóügy átszervezésére 1467-ben került sor. Az ország pénzügyi igazgatását hagyományosan a főkincstartó irányította, aki mindig is a bárók közé tartozott. Mátyás e bárói méltóságot egyszerű hivatali beosztásra változtatta. Ezt mutatta a tisztség nevének módosítása (kincstartó), valamint az is, hogy Mátyás a kincstartóság élére nem nemest, hanem egy budai polgárt (Ernuszt Jánost) nevezett ki. Az új hivatal természetesen visszafogta a kincstári bevételekkel való visszaéléseket

A királyi jövedelmek biztosításához az adózási rendszert is meg kellett változtatni. A régi adófajtákra sok megye mentességet szerzett, s beszedésük kikerült a királyi adószedők kezéből (pl. adóbérlőké lett). Mátyás ezért a kamara haszna helyett bevezette a királyi kincstár adóját.

Az adószedés rendszere megváltozott. Korábban az adó kivetésénél nem törődtek azzal, hogy hány család lakik a jobbágytelken. Fizetni egyetlen kapu – lényegében a jobbágytelek – után kellett. „…Lakjék bár azon a telken három, négy, vagy több olyan ember, akinek kapuja van” (Károly Róbert 1342-ben kiadott rendelete). Mátyás ezzel nem értett egyet. „Ha pedig ketten (két család) kapnának egy telket és egy telek földjét egy portán belül, mindkettőjük fizessen egy és egy fél porta szerint” – írta elő. A király tehát háztartások (a házakat jelölő füstnyílások, füstök) szerint vetette ki a kincstári adót, a füstpénzt.

A háztartás lett az alapja az 1468-tól évente akár kétszer is beszedett rendkívüli adónak (segély, hadiadó) is, amelyet a háborúk költségeire fordítottak. („Rendkívüli” azért volt, mert kivetését évről évre az országgyűlésnek kellett megszavaznia, ellentétben a „rendes” királyi kincstár adójával, amelynek beszedéséhez nem kellett a rendek jóváhagyása.) A kincstári adót és a rendkívüli hadiadót úgy szedték be a jobbágyoktól, hogy együttes összegük évi egy forintra rúgott.

Mátyás és tanácsadói eltörölték a harmincadvámot is. A távolsági kereskedelem új behozatali és kiviteli vámját, a koronavámot minden kereskedéssel foglalkozó embernek fizetnie kellett. A névváltoztatással elérték, hogy a korábban szerzett vámfizetés alóli mentességek megszűntek.

A pénzügyi reformok eredménnyel jártak. Mátyás éves bevételét 500 ezer és 700 ezer forint közötti összegre becsülhetjük, ami jóval magasabb a korábbi és későbbi 250 000 forintos átlagnál. Mátyás jövedelmei nemcsak a magyar királyok bevételeihez képest, de – figyelembe véve az ország gazdasági fejlettségét- a nyugati uralkodókéhoz képest is tekintélyesek voltak, jóllehet –az Európában egyedülálló- évi 200 000 forintot felemésztő végvárvonal jelentős terhet rótt a költségvetésre.

A külkereskedelem Mátyás korában kevés hasznot hozott. Így nem a határ menti, hanem a központi fekvésű városok gazdasága pezsdült fel.

Ekkor lendült fel igazán Buda fejlődése, amelyet mintegy 8000 ember lakott. A város német és magyar polgárai körülbelül 60 iparágat űztek, s ezek közül 10-12 már céhet alkotott. A céhekbe egyre nehezebb volt bekerülni, a legények mesterré válása elé is akadályokat gördítettek. Ennek okát abban kereshetjük, hogy a céhek egyre inkább családi vállalkozásokká váltak, s ódzkodtak az idegenek befogadásától. A céhek így az ipari fejlődés gátjai lettek.

A magyarok elsősorban mezőgazdasággal kapcsolatos árukat tudtak eladni külföldön. Ez kedvezett a mezővárosi fejlődésnek. Az alföldi állattenyésztő mezővárosok száma ugrásszerűen megnövekedett, s a dombos vidékek szőlőműveléssel foglalkozó mezővárosai is virágzásnak indultak.

Leáldozóban volt ezzel szemben a bányászat virágkora, mivel a felszín-közeli, könnyen kitermelhető nyersanyagkészletek kimerültek, és a mélyebb rétegek -hatékony talajvíz-elvezető berendezések nélkül kiaknázhatatlannak bizonyultak. A csökkenő arany- és ezüsttermelést ellensúlyozta a növekvő szarvasmarha kivitel és Nyugat-Európa növekvő élelmiszeréhsége. Általánosságban-, mint fejletlenebb illetve mezőgazdasági profilú ország –a nyersanyag kivitel , iparcikk behozatal volt a jellemző.