A magyarországi kultúra helyzete a II. világháború után.
A szabad művelődés kora. Az ún. szocialista kultúra "kibontakozása"
1. Ideológia, kultúra, közgondolkozás
A második világháború befejeződését követő, rövid
demokratikus periódus után 1948-ra már egyértelművé vált, hogy koalíciós
időszak kulturális sokszínűségének megőrizésére nincs lehetőség. Helyébe egy
olyan, a marxizmus–leninizmus platformjára épülő kultúr- és művelődéspolitika
lépett, aminek legfőbb célja a társadalom totális ellenőrzésének kialakítása,
az egyes társadalmi csoportok homogenizálása, az önálló társadalmi-kulturális
kezdeményezések felszámolása volt. Ennek érdekében a kommunista politikai
berendezkedés igyekezett uniformalizálni a kultúrát, és központi ellenőrzés alá
vonta az élet legkülönbözőbb területeit. Ezt a törekvést szolgálta a helyi és
országos művelődési egyletek, olvasókörök megszüntetése, az irodalmi, művészeti
plurarizmus felszámolása éppenúgy, mint a marxista esztétika egyeduralkodóvá
tétele, a gyakorlatilag megfoghatatlan és értelmezhetetlen ún. “szocialista
művelődési eszmény” piedesztálra emelése, az oktatási rendszer átalakítása.
A második világháború befejeződését követő években a
Szovjetunió érdekszférájába került országban a megváltozott társadalmi és
politikai viszonyok között az ideológia gyorsan elvesztette eredeti funkcióját,
dogmává, megkérdőjelezhetetlen tanítássá, kvázi “vallássá” merevedett. Ebből
következően már nem a legitimáció erősítése volt a legfontosabb szerepe, hanem
a társadalom totális alávetettségének kialakítása és az ellenőrzés fenntartása.
A párt által képviselt tanítás – a klasszikus sztálinista viszonyok között – a
társadalom valamennyi tagja számára kötelező volt, az ettől eltérő értékek
nyilvános képviselete szigorú tilalom alá esett. Az egyetlen “tudományos
megalapozottságú álláspont” képviselete az uralomra került kommunista párt
számára azért volt fontos, mert ezzel megakadályozhatónak tűnt az uralkodó
szemléletnek ellentmondó értékek és értelmezések képviselete.
A társadalom gyökeres átformálásának programjában
kiemelt szerepet kapott a kommunikáció átalakítása és a nyelv
jelentéstartalmainak megváltoztatása. A hivatalos nyelvhasználat legtöbb eleme
a paternalizmus és a katonai nyelv szókészletéből eredt. Ha változásról vagy a
társadalmi-politikai átalakulásról esett szó, akkor a “harc” volt a
leggyakrabban használt kifejezés. Ennek megfelelően nem a kultúráról, a
kulturális és szellemi életről, hanem a “kultúra frontjáról” beszéltek. A
militáns nyelvhasználat értelmében a termelés valójában “csata”, a hiba helyébe
pedig az “ellenség támadása” lépett. A felmerülő kérdésekre csak a “párt
tanítása”, a “párt segítsége” alapján lehetett választ adni. Magányosnak és
elhagyatottnak pedig senki sem érezhette magát, hiszen “országunk a szocialista
tábor hatalmas nagy családjának része” az állampolgárokról pedig “szocialista
államunk gondoskodik”.
A kommunista párt számára, az általa képviselt
ideológia következtében vált elsőrendűen fontossá, a kultúra, az alkotó
értelmiség behódoltatása. A totális politikai hatalom – jellegénél fogva –
önmagát tartotta minden (kulturális) érték forrásának. Ebből következően
valamennyi társadalmi, kulturális és művészeti jelenség politikai kérdés lett,
illetve szélsőséges módon átpolitizálódott. 1948 után – a szovjet érdekszférába
került közép-kelet-európai országokhoz hasonlóan – Magyarországon is
egyeduralkodóvá vált az a hatalmi-politikai gyakorlat, amely a szellemi és a
társadalmi élet minden területén elszakította az európai tradícióhoz fűzödő
szálakat. A korábban omináns európai, hagyományelvű kulturális tradíciót
1948–1949-től a szovjet mintájú, a szovjet mintára átalakított kulturális
szervezet- és értékrendszer váltotta fel. Kezdetét vette az ország, a kultúra
beolvasztása abba az idegen hagyományba, amit a sztálini – pragmatikus –
szovjet birodalmi politikává silányított szocializmus fémjelzett. Az
egytényezőssé formált politikai-társadalmi-kulturális életben az
egyenrangúságon és egyenjogúságon alapuló vita helyét a hatalmi
kinyilatkoztatás vette át. A művészetek autonómiáját felszámolva, az állami
kultúrpolitika ítélte meg az egyes művek és alkotók értékét.
A második világháborút befejeződését követő
esztendőkben, a háborús szerepléssel és a közelmúlttal való szembenézés
jegyében, komoly esélyei voltak a magyar társadalmi tudat demokratizálódásának.
A modern nemzettudat kialakulását azonban az 1948–1949-es fordulat hosszú időre
elodázta, tisztázatlanul hagyva olyan kérdéseket, mint az 1947-es párizsi
békekötés által ismételten megerősített “kisnemzeti tudat” vagy éppen a
zsidóság asszimilációja és befogadása. Az 1948-at követő évtizedekben a magyar
társadalom értékrendje jelentős változásokon ment keresztül. A marxizmus
gondolatköréhez kötődő értékek társadalomra való ráerőltetésének legintenzívebb
időszaka 1948 és 1956 közé esik. A szélsőségekig vitt kollektivizmus, a nemzeti
érzések sárbatiprása, az emberi jogok semmibevétele ekkor öltötte a legélesebb
formákat. A negyvenes-ötvenes évek erőltett “modernizációja” Magyarországon az
individualizáció, az atomizáció és a szekularizáció erősödését eredményezte,
aminek következtében új társadalmi integrációs helyzet alakult ki. Ebben a háború
előtti magatartásminták már egyre kevésbé játszhattak szerepet, a hatalmon
lévők – a kommunista káder-elit – által megjelenített új viselkedési normák
pedig inkább dezintegrációs hatást fejtettek ki.
Az 1945–1947 közötti időszakot követően folyamatosan
és egyre nagyobb mértékben korlátozódott az egyházak mozgástere, társadalmi
integrációban betöltött szerepe is, bár a a társadalom vallásos hite, kötődése
meglehetősen erős volt. Az elvilágiasodás folyamata nem mutatott érdemi
eltérést Európa más országaihoz viszonyítva. A huszadik század közepén a
magyarországi egyházaknak jelentős társadalmi presztízsük volt, s ugyancsak
fontos szerepet töltöttek be a társadalmi élet legkülönbözőbb területein, az
oktatásban és nevelésben, a karitatív tevékenységben, az egészségügyben, a
helyi társadalmak kulturális tevékenységének szervezésében. Az 1949-es
népszámlálás adatai szerint a magyar társadalom 67,8 százaléka vallotta magát
katolikusnak, 21,9 százaléka reformátusnak, 5,2 százaléka evangélikusnak, 2,7
százaléka görögkatolikusnak, 1,5 százaléka izraelitának, 0,9 százaléka pedig
görögkeletinek, unitáriusnak és baptistának.
Az 1948–1949 folyamán megerősődő, az addigi kulturális
és társadalmi hagyományokat élesen elutasító, az “új embertípust” megteremteni
akaró rendszer, az egyházakkal és a vallással szemben is igen erőszakosan
képviselte egyeduralmi törekvéseit. A háború végét követő rövid átmenet után
1948–1949-től került sor a vallás és lelkiismereti szabadság drasztikus
korlátozására, a vallási mozgalmak, egyesületek és szervezetek betiltására. Az
iskolák államosítása és az 1948 nyarán ezt követő Pócspetri-per már az egyházak
ellen indított koncentrált támadás megindulását jelezte. 1948 májusában
lemondatták Ravasz László püspököt, a Református Egyház Egyetemes konventjének
elnökét, az evangélikus egyház több vezetőjét, köztük Ordass Lajos püspököt
letartóztatták és koncepciós perben elítélték. A protestáns egyházak
vezetésében a kommunista rendszert támogatók kerültek túlsúlyba, a református
tisztségviselők közé került többek között Péter János (későbbi
külügyminiszter), Erdei Ferenc, az evangélikus egyházban pedig Darvas József.
1948 őszén a református és az evangélikus egyház egyezményeket kötöttek a
kommunista kormányzattal, ami a fennálló viszonyok, ezen belül a
vallásszabadság korlátozásának, az egyházi intézmények részleges
felszámolásának elfogadását jelentette. Ezt követően a Magyar Katolikus Egyház
egyedül próbálta meg védelmezni az egyre jobban csorbuló jogokat, ám nem járt
sikerrel. A fokozódó politikai nyomás hatására – Mindszenty József érsek,
hercegprímás 1948. decemberi letartóztatását és 1949. februári elítélését, a
szerzetesrendek betiltását, mintegy 10 000 női és 3000 férfi szerzetes 1950
kora nyári internálását vagy kitelepítését követően – 1950 augusztusában – a
püspöki kar is megegyezést kötött a kormánnyal, utólag elismerve az iskolák
államosítását, a vallásgyakorlást és az egyház mozgásterét korlátozó
intézkedéseket. Az egyházak és a vallásosság elleni lépések azonban ezzel sem
értek véget, 1951-ben a megállapodni kész Grősz József érseket és a katolikus
egyház más vezetőit is sorra őrizetbe vették és börtönbüntetéssel sújtották, az
egyházkormányzatot szigorú állami felügyelet alá helyezték. Az egyházak állami
politikai felügyeletének biztosítására létrehozták az Állami Egyházügyi
Hivatalt. Itt döntöttek az egyházi állások betöltéséről, a személycserékről, a
hivatal gyakorolta az egyházi sajtó és könyvkiadás cenzúrázásának jogát is. A
különböző felekezetek általában egy-egy heti és havi lap kiadására kaptak
engedélyt.
A fokozódó politikai nyomásra 1950-ben az izraelita
felekezet országos gyűlésén egységes közösségi szervezetet hoztak létre, ami
egy évvel később a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) nevet vette
fel. Az izraelita felekezet a háború után 263 hitközségbe tömörülve folytatta
tevékenységét, a hitközségeket hat kerületbe fogták össze az országban. A
különböző, főként protestáns gyökerű szabadegyházi vallási közösségeket pedig
az 1948-ban megalakított Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának ellenőrzése
alá helyezték. A magyarországi egyházak és vallási közösségek ettől kezdve
fokozott politikai-ideológiai nyomás és rendőrségi ellenőrzés alatt álltak. Az
állami egyházpolitikával szembekerülő papok, lelkészek letartóztatása és
elítélése szerves részét képezte ennek a politikának.
2. Építészet, térhasználat
A háborút követő években az építészet legfontosabb
feladata a helyreállítás, a háborús káros felszámolása volt. A
negyvenes-ötvenes évek fordulójától a – szocialista – kor építészetére jellemző
volt egyfajta megalománia, nagyméretű, monumentális épületek, köztéri alkotások
és közterek létrehozása. A szocialista realizmus követelményének való
megfelelés az építészetben is megkerülhetetlenné vált. Az effajta építészet
elsődleges funkciója az egyenlőségnek, a szocialista rend demokratizmusának, a
munka és az élet összetartozásának, a közösségi élet magasabbrendűségének a
közvetítése volt. Az épületeknek, köztereknek tükrözniük kellett a szocialista
gazdasági rend fölényét, a munkásosztály hatalmát és célkitűzéseit. Az “új
élet” megteremtését szimbolizáló szocialista városok építészei igen gyakran
egyszerűen olyan épületegyütteseket, köztereket hoztak létre, ahol egyszerűen
nem jutott hely a zöldövezetnek. Bár a művészeti ág jellegénél fogva az
építészeti fordulat évei inkább 1950–1951-re tehetők. A kizárólagossá vált szocreál
építészeti elmélet és gyakorlat formakészletét az eklekticizmusból emelte át.
Az építészeknek egyszerre kellett megfelelniük azoknak az elvárásoknak, amelyek
középpontjában az “új világ megteremtésének”, a nemzeti nagyság vizuális
kifejezésének és egyfajta puritánság, személytelen célszerűség megjelenítésének
az igénye állt. A szocialista korszakban – az ideológia agresszív terjeszkedő
jellege miatt – fokozott figyelmet fordítottak a társadalmi terek
politikai-eszmei tartalommal történő megtöltésére. Így a negyvenes évek végétől
a magyarországi közterek által nyújtott vizuális élmény is jelentősen
átalakult. Eltávolították azokat az alkotásokat, amelyek az előző korszakra
emlékeztettek vagy a kultúrpolitika megítélése szerint a szocialista elvárásokkal
szemben álló értékeket közvetítettek, és az új követelményeknek megfelelő
szobrokat állítottak a helyükbe. A korszak jellemző köztéri alkotása a
politikai emlékmű, aminek alakja többnyire optimizmust és dinamizmust
sugározva, a szebb jövő ígéretét közvetítette. Az “ötvenes évek” során nagy
számban felállított köztéri szobrokra jellemző volt, hogy a monumentális méretű
szobrok jelentős része felnagyított kisplasztikaként nyert művészi
megformálást. A Rákosi-korszak jelképévé vált nyolcméter magas Sztálin szobrot
1951. december 16-án nyolcvanezer ember jelenlétében avatták fel Budapesten, az
akkori Felvonulási téren. Mikus Sándor alkotása az ötvenes évek első felében
betöltötte a propaganda által kitűzött célt. Nem csupán a korszak jelképévé,
hanem kultikus tartalmakat is hordozó bálvánnyá vált, amiben – a kommunista
párt vezetőinek értelmezése szerint – “egy évezred magyar történelmének
valamennyi progresszív törekvése megtestesül”. A Szabad Nép korabeli cikke úgy
vélte, “a városunk fölé magasodó Sztálin-szobor azt hirdeti, ... hogy a hazát
szeretni és hűnek lenni a Szovjetunióhoz, hazafiasnak lenni és proletár módra
nemzetközinek lenni – egyet jelent.” Az 1956-os forradalom után, az események
során ledöntött Sztálin-szobrot nem állították vissza. A háborút követő évek
során, szinte minden magyar település központi helyén, igen gyakran a
templomkertben vagy közvetlenül mellette, emlékművet állítottak a második
világháborúban elesett szovjet katonáknak. A kegyeleti funkció ezek esetében
rendszerint másodlagossá vált, a társadalom számára elsősorban a szovjet
impérium részévé válást szimbolizálták. Az ötvenes években a direkt propaganda
eszközeivé váltak a középületek. Homlozatukat jelszavak, vörös csillagok
díszítették, a községházák előtt szégyen, és dicsőségtáblák álltak.
3. Művészetek
A mai modern irodalomtörténet-írás, a korábbi
gyakorlattal ellentétben, nem fogadja el 1945-öt irodalmi korszakváltásként. A
hangsúly sokkal inkább az 1945-tel kezdődő és 1948–1949-ben befejeződő
átmenetre helyeződik. 1945 és 1948 között számos változás történt az irodalmi
életben, irányzatok és erőcsoportok rendeződtek át értékelődtek fel vagy éppen
le. De a folyamatosság nyújtotta biztonságra épülő irodalom, illetve az
irodalmi-művészeti élet történetében nem klasszikus korszakváltásról, hanem a
folytonosság erőszakos megszakításáról kell és lehet beszélni, ami
1948–1949-ben vált évekre visszafordíthatatlanná. Ekkorra ment végbe az
intézményrendszer átalakítása, és ettől kezdve vált kizárólagossá a szovjet
minta követésére törekvő, politikai totalitarianizmust megtestesítő
irodalompolitika. Ennek következtében a magyar irodalom és a magyar kultúra
leválasztódott a kortárs Európa kulturális és szellemi életéről. A
korszakváltás lényegét irodalmi formában Illyés Gyula 1950-ben keletkezett – de
csak az 1956-os forradalom napjaiban megjelentetett – Egy mondat a
zsarnokságról című verse fejezte ki elementáris erővel. A Révai József nevével
fémjelezhető nyers szocreál kultúr- és művelődéspolitika azonban csak
átmenetileg volt képes az érték- és minőségmentes irodalmi-művészeti eszmény
egyeduralmának megteremtésére.
1948-tól kezdve az irodalmi és egészében véve a
művészeti élet, az alkotás folyamata és az “életvalóság” közötti kölcsönhatás
lényegében megszűnt. Hiszen a valóság elemeinek ábrázolására nem volt mód, s ha
készültek is ilyen munkák, nem jelenhettek meg, a sokszínű irodalmi kultúra
helyét a szocreál egyhangú didaktikussága vette át. Ebben a kultúrpolitikában a
művész nem autonóm alkotó, hanem a jelen és a “rövidesen bekövetkező szebb
jövő” propagátora. A párt által kiadott tématervek alapján olyan
“valóságábrázoló” ir/realista művek születtek, amelyeknek legfőbb hivatása az
volt, hogy ideológikus üdvtörténetet kreáljanak a mindennapok társadalmi és
szellemi nyomorából. A termelési és osztályharcos regények sorát gyarapította
többek között Aczél Tamás: Vihar és napsütés, Déry Tibor: Felelet, Veres Péter:
Három nemzedék című művei.
A váltás igen komoly veszteségeket okozott a magyar
irodalmi és szellemi életben. 1948-tól belső emigrációba vonult Németh László,
Vas István, Weöres Sándor, Füst Milán, Kassák Lajos, Hamvas Béla, Szentkuthy
Miklós. Ugyancsak kiszorult az irodalmi nyilvánosság fórumairól az újholdas
nemzedék, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Mándy Iván. Nem
jelenhettek meg Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Jékely Zoltán, Sinka István írásai.
Számosan pedig külföldre menekültek, mint Márai Sándor, Cs. Szabó László, Szabó
Zoltán, Kovács Imre, Zilahy Lajos. A betiltásokkal, elhallgattatásokkal “majd
félszáz jelentős magyar író szellemi életidejét rövidítették meg egy
évtizeddel”. Szinte lehetetlen számba venni a terror és a félelem miatt meg nem
született vagy évtizedes késéssel megjelentetett művek sorát. Megszűntek a
háború után indított folyóiratok. A Válasz, a Magyarok, a Fórum, az Újhold, az
Alkotás, a Kortárs, a Valóság helyét az 1947-ben alapított Csillag és az
1950-től megjelenő, a Lityeraturnaja Gazeta mintáját követő Irodalmi Újság
vette át. Az államosítási hullám keretében felszámolták a magánkönyvkiadókat és
minden szakterületre egy-egy nagy állami kiadót hoztak létre. A kultúr- és
irodalompolitikai fordulat záróaktusa az 1949-50-es Lukács-vita volt, aminek
során azt a Lukács Györgyöt érték sorozatos, a sztálinista szempontokat számon
kérő támadások Révai József vezényletével, aki elkötelezett marxista
filozófusként és vitathatatlan szellemi tekintélyként a háború utáni években
maga igen sokat tett a szocreál egyeduralmának megteremtéséért. Ez a vita
egyben azt is jelezte, hogy már nem a plurális irodalmi-művészeti élet
felszámolásáról, hanem a sztálini “művészetfelfogás” kizárólagossá tételéről
volt szó. A magyar irodalom mélypontra jutott, amit a legmarkánsabban 1952-ben,
a Rákosi Mátyás 60. születésnapjára kiadott, vezérdicsőítő verseket és novellákat
tartalmazó kötet fejezett ki. 1952–1953-ra már a kialakult sematizmus sem
felelt meg maradéktalanul az irodalompolitikai elvárásoknak. Tulajdonképpen ez
állt annak a vitának a hátterében, ami Déry Tibor: Felelet című regényének
második kötete kapcsán bontakozott ki 1952 nyarán. Érdemi politikai és alkotói
szemléletváltozásokra azonban csak az 1953-as politikai fordulatot követően
kerülhetett sor. Ez volt az első tétova kísérlet az irodalom autonómiájának
részleges helyreállítására. A lassan bővülő publikációs lehetőségek, az új
folyóiratok – Új Hang, Művelt Nép – indítása, számos korábban hallgatásra
kényszerített író műveinek kiadását tette lehetővé 1953–1956 között. A
változásokat jelezte Mészöly Miklós, Kodolányi János, Vas István Szabó Lőrinc,
Szabó Magda, Kassák Lajos, Weöres Sándor régi és új verseinek, regényeinek
megjelenése. A totalitariánus politikai viszonyok következtében, az
1953–1956-os reformkezdeményezéseket kísérő viták többnyire irodalmi köntösben
jelentek meg. A normális politikai kommunikáció hiányában sajátos
metakommunikációs jelek és rendszerek alakultak ki. Az irodalmi és
képzőművészeti alkotások és kifejezési formák a szabad sajtó hiányában gyakran
akkor is politikai jelentéstartalmakat kaptak, ha valójában nem is volt ilyen
töltésük. A dolog másik oldala, hogy miután az egycsatornás politikai rendszer
nem volt képes reálisan értékelni a dolgokat, az irodalmi, művészeti vitákat is
politikai kérdésé alakította, és ennek megfelelően kezelte.
A fordulat éveit követően az új rendszer lelkes és
őszinte híveivé vált kommunista írók többsége az ötvenes évek elején döbbenten
csodálkozott rá a való világ tényeire. 1953 után született műveikben – Kucka
Péter: Nyírségi napló, Zelk Zoltán: Este egy munkásvonaton – a valósághoz és az
igazsághoz való visszatérés élménye fogalmazódott meg. Ugyanez a hatás érezhető
annak a fiatal, pályakezdő költő-nemzedéknek a lírájában, amelynek tagjai
Csoóri Sándor, Simon István, Fodor András, Szécsi Margit voltak, illetve az
Emberavatás antológia prózaíróinak – Csurka István, Fejes Endre, Sánta Ferenc,
Galgóczi Erzsébet elbeszéléseiben. Illyés Gyula, Nagy László és Juhász Ferenc
költészetében már megfogalmazódott a kiszolgáltatottság, a megrendülés, a
csalódottság és a korszak ellentmondásainak egy része. (Illyés Gyula: Bartók, A
reformáció genfi emlékműve előtt; Nagy László: Gyöngyszoknya; Juhász Ferenc:
Tékozló ország). A totális rendszer által okozott emberi szenvedéseket
ábrázolta Déry Tibor a Niki, és a Szerelem című novelláiban. Ha 1956 tavaszára
nem is állt helyre az irodalmi élet és értékrend néhány évvel korábban
megszakított folytonossága, a művek és az alkotók szabadsága lassan és
folyamatosan növekedett. Az irodalmi nyilvánosságnak igen jelentős szerepe volt
az 1956-os forradalmat megelőző politikai küzdelmekben. A Nagy Imréhez kötődő
reformer-kommunista írói-újságírói ellenzék – amely az 1954-es
Memorandum-ügyben, a Szabad Nép lázadással felérő párttaggyűlésén, az
Írószövetségben folyó vitákon szerzett politikai tapasztalatokat – számos tagja
a forradalmi eseményekben és a bukást követő ellenállási kísérletekben is
meghatározó szerepet vállalt.
Időről-időre változó formákat öltve, de tovább élt
viszont a harmincas években kialakult népi-urbánus ellentét, amit a Révai
József nevéhez kapcsolódó kultúrpolitika is felhasznált – taktikai elemként –
céljai elérése érdekében.
1945 után a Magyarországon bemutatásra kerülő filmek
vetítési engedélyét a cenzúrabizottság hagyta jóvá. Ezt az engedélyező
szerepkört 1948 márciusában az akkor felállított Országos Filmhivatal vette át.
Ugyanekkor kormányrendelettel tették kötelezővé a mozikban a Magyar Híradó
vetítését, és ez év őszén a különböző műhelyek összevonásával létrejött a
Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat. A politikai változásokkal egyidejűleg a
filmhíradó is elveszítette korábbi információs szerepét, agitációs-propaganda
eszközzé vált, csak úgy mint az ötvenes évek első felében készült magyar filmek
döntő többsége. 1949 után a hazai filmipar ellenőrzése és irányítása az MDP KV
kulturális és agitációs-propaganda osztályának, valamint a Népművelési
Minisztérium Filmfőosztályá-nak a feladata lett. A hatvanas-hetvenes években a
filmforgalmazást területi elven szervezett moziüzemi vállalatok végezték. 1948
a filmgyártásban és a filmforgalmazásban is a magánvállalkozások
felszámolásának és a központi, állami irányítási rendszer bevezetésének
esztendeje. A következő években a hazai filmforgalmazásban aránytalanul megnőtt
a legfőképpen propaganda értékkel rendelkező szovjet filmek forgalmazása.
A színházakat szintén államosították, átszervezték a
színészképzést, lehetetlenné tették a magán színitanodák további működtetését.
Színészi és rendezői képesítést kizárólag az 1948-ban egyetemi rangra emelt
Színház- és Filmművészeti Főiskolán lehetett szerezni. A magyar és a világirodalom
klasszikus színdarabjai hosszú időre lekerültek a színről. A magyar
színjátszásnak a “fejlett szovjet színművészet” eredményeit kellett alkalmazni,
amiben szovjet tanácsadók segédkeztek. A sematizmus idegen és
művészeti-történeti értelemben elavult műfaji minták kötelezővé tételével
megakadályozta a modern színjátszás elveinek és gyakorlatának meghonosítását,
ami a darabok kiválasztásában, rendezői értelmezésében, a színpadképek
kialakításában egyarán hosszabb-rövidebb ideig éreztette hatását.
A repertoár döntő mértékben szovjet (Gladkov, Azsajev)
és az őket követő magyar szerzők sematikus, osztályharcos, a “munkásélet
hétköznapjait” bemutató művekből tevődött össze. Ilyen sematikus szemlélet
jegyében született színdarabok voltak: Földes Mihály: Mélyszántás című
tsz-drámája, Fehér Klára: Idézés bűnügyben, Háy Gyula: Az élet hídja, Mándi
Éva: Hétköznapok hősei, Tabi László: Kártyavár című alkotásai. A klasszikus
színpadi szerzők közül Moliére és Shakespeare egyes művei kerülhettek időnként
színre. A szűkre szabott mozgástér keretein belül is érvényesülni tudtak a nagy
színész- és rendezőegyéniségek (Várkonyi Zoltán, Tímár József, Dajka Margit,
Tolnai Klári, Gobbi Hilda, Szendrő József), akiknek jelentős szerepe volt
abban, hogy megőrződhettek, illetve kialakulhattak egyes színházi műhelyek.
Ugyancsak a kor sajátossága volt 1951-ben az Állami Faluszínház, később az
Állami Déryné Színház létrehozása. Ezeknek az állandó játszóhellyel nem
rendelkező társulatoknak a “színházi kultúra széles tömegekhez” való
eljuttatása volt a feladata.
A fordulat évei jelentősen átrendezték a hazai filmes
mezőnyt is, hiszen a magyar filmgyártás meghatározó személyiségei közül volt,
aki emigrációba kényszerült (Radványi Géza), mások pedig, miután nem
alkalmazkodtak kellő mértékben az ideológiai elvárásokhoz, hosszabb-rövidebb
időre háttérbe szorultak. Ám annak a művészeti megújulásnak a lehetősége, amit
többek között Szőts István filmjei, a Radványi Géza által 1947-ben készített
Valahol Európában, illetve a Bán Frigyes rendezésében 1948-ban forgatott Talpalatnyi
föld képviseltek, hosszú időre elveszett. Az ötvenes évek első felének
termelési filmjei között szinte alig lehet említésre méltó alkotást találni.
Ellenben ez volt a patetikus-romantikus történelmi filmek (Rákóczi hadnagya,
Föltámadott a tenger) és a szórakoztató filmek dömpingjének időszaka (Civil a
pályán, Mágnás Miska, Állami Áruház). A sematikus, de a klasszikus vígjátéki
fordulatokat többnyire követő történetek közönségsikeréhez olyan népszerű
színészek és rendezők járultak hozzá, mint Latabár Kálmán és Gózon Gyula,
Gertler Viktor és Keleti Márton.
A szocreál sematizmusától való eltérésre az ötvenes
évek közepétől lehet jellemző példákat találni. Ezek közé tartoztak Fábri
Zoltán ekkor készített filmjei (Körhinta, 1955; Hannibál tanár úr 1956). Az évtized
közepén erősödött meg az elsősorban Máriássy Félix nevéhez köthető lírai
neorealizmus irányzata (Rokonok, 1954; Egy pikoló világos, 1955; Csempészek,
1958). Az 1953-at követő politikai olvadás időszakában készültek az első
parabolisztikus, politikai tartalmat hordozó és társadalmi kérdéseket kritikai
alapállásból megfogalmazó alkotások, amelyek a későbbi évtizedekben a magyar
filmben mindvégig jelenlévő társadalomkritikai realizmus előfutárainak
tekinthetők (Keleti Márton: Csodacsatár, 1956; Várkonyi Zoltán: Keserű igazság,
1956; Banovich Tamás: Eltüsszentett birodalom, 1956). A váltás a színpadokon is
éreztette hatását. 1955-ben – nyolc évnyi kényszerszünet után – a Nemzeti
Színházban ismét bemutatták Az ember tragédiáját. Színre kerülhettek Csehov,
Ibsen és Garcia Lorca színművei. Nagyobb számban állíthatták a színpadra
kortárs szerzők műveit, amelyek már a való világ kérdéseihez történő
visszatérést tükrözték. Ezek közé tartozott Karinthy Ferenc: Ezer év és Sarkadi
Imre: Szeptember című drámája. Ugyancsak a sztálinista kor kérdéseit állította
középpontba Urbán Ernő nagy sikerrel játszott szatírája az Uborkafa és Déry
Tibor szatírikus darabja a Talpsimogató. Az 1956-os esztendő egyik
legjelentősebb színházi eseménye Németh László Galilei című drámájának nemzeti
színházi bemutatója volt. Az 1956-os forradalmat követő restauráció ismét
szűkítette az alkotói mozgásteret.
A második világháború utáni zenei élet magától
értetődő természetességgel kötődött a század két legjelentősebb magyar
zeneművészének, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak a munkásságához. 1948 után
azonban a szocreál fordulat a zenével szemben is sajátos követelményeket
támasztott. Bartók Béla életművét szűkös ideológiai szempontok szerint
értékelték újra, és fontos darabjait kiutasították a magyar zeneirodalomból.
Dohnányi Ernő 1949-ben elhagyta az országot, Lajtha László belső emigrációba
vonulva komponálta műveit.
A zeneművekben is a szocialista valóságot kellett
megjeleníteniük, pártos és népi szemlélettel, közérthető módon. A zenei élet
hivatalos kereteit az 1949-ben létrehozott Magyar Zeneművészek Szövetsége
szabta meg. A kiadással kapcsolatos ügyeket pedig az 1950-ben alapított
Zeneműkiadó Vállalat fogta össze. A koncertszervezés pedig az ugyanekkor életre
hívott Muzsika Nemzeti Vállalat – 1952-től Országos Filharmónia – feladata
lett. A kultúrpolitikai fordulat következtében az 1949–1950-es évad végén
távozott az Operház karmesteri posztjáról Ottó Klemperer. Az új idők
szellemének megfelelően a zeneszerzők is túlteljesítették kongresszusi
felajánlásaikat. 1951-ben az MDP II. kongresszusa tiszteletére az eredetileg
felajánlott 52 zenemű helyett 43 zeneszerző 63 új szerzeményét nyújtotta be a
Zeneművész Szövetséghez.
A korszak kezdetén háttérbe szorult a kamarazene, a
kórusművek, az induló és a tömegdal vált jellegzetes műfajjá. A kantátákból, az
indulókból, a zenés népszínművek dalaiból áradt az optimizmus. Egy 1950-es
kimutatás szerint az év legnépszerűbb magyarországi dalai között, a következők
voltak megtalálhatók: Győz a terv, Süss fel munka napja, Sztálin köszöntése,
Békedal, Sződd a selymet elvtárs, Zúgnak a traktorok. Meglehetősen abszurd,
hogy a szocreál művészetszemlélet jegyében Bartókot a negyvenes évek végén
formalistának bélyegezték. A zeneesztétikailag gyenge minőségű darabok
dömpingjének időszakában ritka volt az olyan maradandó értékű alkotások
megszületése, mint Járdányi Pál Vörösmarty-szimfóniája, Ránki György Pomádé
király új ruhája című operája vagy Bárdos Lajos 1953-as Kossuth-szvitje. A
zeneszerzők a közérthetőség és az énekelhetőség szempontjait kizárólagossá
téve, megelégedtek a bevált dallami és harmóniai fordulatokkal, az alacsony
színvonalú, művészeti szempontból nem túlságosan igényes zenei népműveléssel. A
kultúrpolitika leegyszerűsítő és vulgarizáló gyakorlata a provincializmus és a
középszerűség előretörését segítette elő az ötvenes évek magyar zenéjében. A
zeneszerzők ideológiai elkötelezettségét a zenei stíluson mérték le, az elvárt
stílusiránytól eltérőket formalistának, kozmopolitának bélyegezve kizárták a
zenei nyilvánosságból. A magyar zenei élet elszigetelődött a világtól.
A Zeneművészeti Főiskolát, a hazai zenei képzés
központját egybeolvasztották az amatőr zenei képzést segítő
Munkás-Zeneiskolával, a táncosképzést pedig az újonnan létesített Állami Balett
Intézet irányította. 1949-1950 folyamán erős politikai nyomás alkalmazásával
levetették az Operaház repertoárjáról a klasszikus zeneirodalom alkotásainak
többségét, elvették az Operaház törzsközönségének bérletmegújítási jogát. A
kultúrforradalom hangzatos jelszavával a bérletek terjesztését a munkás
közönség körében a békekölcsön jegyzéséhez tették hasonlóvá. Az Opera – és a
Városi Színház, 1953-tól Erkel Színház – látogatottsága az ötvenes évek elején
több mint 1 millió fő volt évente. 1948-ban jött létre a Gördülő Opera, aminek
feladata az opera vidéki népszerűsítése volt.
A változás kezdete 1955–1956-ra tehető. Az újra
megélénkülő hangversenyéletben olyan kitűnő karmesterek tűntek fel ismét, mint
Ferencsik János, Somogyi László. 1955-56 fordulóján már a kor drámai
feszültsége is megjelent Kodály Zoltán Zrínyi-szózatában.
A magyar festészetében jelenlévő három jellegzetes
irányzat: a posztnagybányai (Bernáth Aurél, Pátzay Pál), az avantgarde (Bálint
Endre, Korniss Dezső, Anna Margit, Szántó Piroska, Barcsay Jenő, Vilt Tibor) és
az újrealizmus képviselőinek tevékenységét a II. világháború után a rivalizálás
jellemezte. A “Magyar Művészet” a Szinyei Társaság lapjaként, a nagybányai
hagyományokra épülő érzékletes látványábrázolás, az esztétikai értékek
védelmezésének egyik legjelentősebb fóruma volt. Az avantgarde törekvések
képviselőit az Európai Iskola fogta össze, a “szerdásoknak” is nevezett új
realisták – Baksa Soós György, Koffán Károly, Mikus Sándor, Szalay Lajos, Papp
Oszkár, Pogány Ö. Gábor – laza csoportot alkottak.
A második világháborút követően, jelentősek voltak a
művészeti szabadiskolák és a NÉKOSZ művészkollégiumai (a Derkovits-, a Dési
Huber-Kollégium, és a Rózsa Ferenc Iparművész Kollégium), amelyek 1949–1950-re
sorra bezárták kapuikat. A szocreál fordulatot jelezte a művészeti kollégisták
által 1948 végén megrendezett “Munkaverseny” kiállítás és a “Közösségi művészet
felé” című tárlat. Ugyanebben az évben szűnt meg az 1945 októberében
létrehozott Európai Iskola is. A kommunista párt 1948–1949 fordulójától a
művészeti-képzőművészeti élettel kapcsolatos határozataiban is elutasította “a
művészet a művészetért reakciós polgári elvét” és “a valóságot, tehát a nép
életét és harcát bemutató optimista művészet” kritériumait fogalmazta meg. Ez
az “esztétikai” fordulat tükröződött a Tanácsköztársaság 30. évfordulója
alkalmából, 1949-ben rendezett kiállításokon és a szovjet festészetet bemutató
tárlaton is. Majd rövidesen megjelent az első művészeti munkaverseny-felhívás
is. Megváltozott a művészeti kritika hangvétele. A leggyakrabban megfogalmazott
kritikai észrevétel az “üres formalizmus”, a “pesszimizmus”, a “szocialista
realizmus nem kellő mértékű érvényesítése” volt. A művészeti kérdések
igazgatási szempontból a Népművelési Minisztérium illetékességi körébe
kerültek. A magán mecenatúra gyakorlatilag megszűnt. A létrehozott egységes
művészeti szövetség alapszabályában vállalta a kommunista párt politikájának
megvalósítását és a szocialista realizmus képviseletét.
1949-ben már a nagyobb tárlatok annak az új
“értékrendnek” a jegyében szerveződtek, amely szerint “megvalósul hazánk
művészetében is a szocialista realizmus (...) a marxizmus–leninizmus eszméi
által vezérelt magas színvonalú szobrok és képek irányzata. Termékeny példa áll
az ifjúság előtt, a világ legfejlettebb képzőművészete: a szovjet
képzőművészet...” A fordulat évei után az avantgarde irányzathoz kötődők
többsége teljesen visszahúzódott, a progresszívnek tekintett művészek másik –
szocreál – csoportja, kifejezésmódját átalakítva alkalmazkodott az
elvárásokhoz, a harmadik csoport tagjai – a plebejus realisták – pedig
megpróbáltak kompromisszumot találni az új elvárások és művészi alapállásuk
között.
A negyvenes évek végének magyar szobrászatában
többnyire azok voltak a meghatározó művészek, akik már az évtized elején,
illetve korábban is jelen voltak alkotásaikkal a magyar képzőművészetben
(Medgyessy Ferenc, Pátzay Pál, Ferenczy Béni, Vilt Tibor). Az 1948-ban, a
szabadságharc centenáriumára Ferenczy Bénitől rendelt Petőfi szobor már nem
kerülhetett felállításra, mert nem felelt meg az új követelményeknek. Az
ötvenes évek elejétől a magyar szobrászatban is a sematikus naturalizmust és az
optimizmust sugárzó művészi megoldások váltak egyeduralkodóvá. A baloldali
művészek többségétől nem volt teljesen idegen az, hogy művészetüket a politika
szolgálatába állítsák, de arra csak kevesen gondoltak, hogy ez a személyiség
teljes önfeladásával, az egyéni kezdeményező készség és ízlés megszünésével jár
együtt. A hivatás- vagy pályaváltásra képtelen művészek közül sokan
kompromisszumokat kötöttek, többek között Pátzay Pál és tanítványai. Mások
pedig a nyilvános pályázatok elvárásai és a saját művészi igény megvalósítása
közötti keskeny ösvényen próbáltak egyensúlyozni (Somogyi József, Vilt Tibor, Borsos
Miklós). Művészeti értelemben a szigorúan vett ötvenes évek vége 1956–1957-re
esik. 1956 szeptemberében került sor hét avantgarde művész – Anna Margit,
Bálint Endre, Barta Lajos, Gadányi Jenő, Jakovits József, Korniss Dezső és
Rozsda Endre – tárlatára, majd az absztrakt és szürrealista munkákat is
bemutató, 1957-es Tavaszi Tárlat jelezte a lassú nyitás, ahol immár olyan
alkotók és alkotások is szerepelhettek, akik és amik az előző évek során a
háttérbe kényszerülve, jószerével ismeretlenek maradtak.
4. Oktatás és tudomány
1947–1948-tól egyre erőteljesebbé vált az oktatási
rendszer többszektorúságát felszámoló és az új közoktatási rendszert bevezető
politika. Az oktatási rendszer gyökeres átalakításának kezdőpontját, az 1948.
június 16-án elfogadott, 1948. évi XXXIII. számú – az iskolák államosítását
elrendelő – törvény jelentette. Az egyházi iskolák néhány kivétellel, a
magániskolák pedig teljes egészében megszűntek. Így 1948 őszére hat és félezer
oktatási intézmény került állami kezelésbe, ennek mintegy 85 százaléka elemi
iskola, 15 százaléka pedig középiskola és tanítóképző intézet volt.
Folyamatosan megszűntek a gyermek és ifjúsági szövetségek, helyüket az
úttörőszövetség és az ötvenes évek elején megalakított Dolgozó Ifjúság
Szövetsége (DISZ) vette át. A törvény előírásainak megfelelően az óvodákat is
állami felügyelet alá vonták. A négyosztályos elemi iskolát a nyolcosztályos
alapfokú képzés, a korábban többnyire nyolcosztályos középfokú oktatást pedig a
négyosztályos középiskola váltotta fel. A középiskolák típusai 1950-től az
ipari, mezőgazdasági és közgazdasági technikumokkal bővültek.
Az oktatási rendszer alapfeladata lett, hogy az új
politikai rendszer igényeinek megfelelően kizárólag materialista-ateista
szellemben neveljék a fiatal generációkat. 1949 őszétől kötelező lett az orosz
nyelv oktatása, más idegen nyelvek oktatását jelentősen korlátozták. Ugyanekkor
formálisan fakultatívvá, valójában pedig szinte lehetetlenné tették a
vallásoktatást. A gyakorlati pedagógiában csak a marxista neveléstudomány elvei
érvényesülhettek. A tanügyi igazgatás korábban létező tagoltsága, helyi autonómiája
teljesen megszűnt. 1950-ben felszámolták a tankerületeket, az oktatás helyi
irányítása és felügyelete a tanácsok művelődési osztályához került. Az
egységesítés szellemében felszámolták a tankönyvkiadás korábbi rendszerét és
1949-ben létrehozták a Tankönyvkiadó Vállalatot. 1950-től ötfokozatú értékelési
rendszert vezettek be az iskolákban az 1948-tól alkalmazott hétjegyű helyett.
Ugyancsak 1950-ben felül kellett vizsgálni a
könyvkereskedések, valamint a köz- és az iskolai könytárak állományát. Bezúzásra
ítélték, illetve kivonták a forgalomból többek között Benedek Elek összes
műveit, Grimm meséit, Sienkiewicz, May Károly, Dante, Dickens, Dumas, Kipling,
Stefan Zweig, Cervantes, Ady Endre, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán,
Móra Ferenc, Márai Sándor, Tamási Áron, Gárdonyi Géza, egyes műveit, azért,
hogy ezek a “nacionalista”, “érzelgős”, ”vallásos” és “kispolgári” szemléletet
árasztó munkák ne “fertőzzék” az olvasókat és a tanuló ifjúságot. Ezzel
egyidejűleg a pedagógusok számára kötelezővé tették az ideológiai
továbbképzésen való részvételt. A katolikus püspöki karral történt megegyezést
követően a bencés, a ferences, a piarista és a szegény iskolanővérek rendjének
kezelésében 2-2 gimnázium maradhatott meg. Az ötvenes évek elejétől a
református egyház 4, az evangélikus egyház és a zsidó hitközség pedig egy-egy
gimnáziumot működtethetett. 1952-től bezárták az evangélikus gimnáziumot, a
reformátusok kezelésében pedig egy középiskolát hagytak meg.
Az új politikai berendezkedés igényeinek megfelelő felsőoktatási
rendszer kialakítására az 1948–1949. évi egyetemi reform keretében került sor.
“A reform célja a főiskolákat a nép szolgálatába állítani, az egyetemek
működését összhangba hozni a népi demokrácia szükségleteivel.” A változások
másik fő célkitűzése volt a munkás és paraszt származású fiatalok egyetemi
tanulmányainak elősegítése. Folyamatosan felülvizsgálták az oktatói kart, ennek
során igen sok Európa-szerte ismert, neves professzort – Bibó Istvánt, Hajnal
Istvánt, Domanovszky Sándort, Heller Farkast, Papp Simont Mályusz Elemért,
Navratil Ákost, Prinz Gyulát – fosztottak meg egyetemi katedrájától, állásától,
tudományos címétől, akadémiai tagságától. Az átalakulás 1949-ben szélesedett
ki, az egyetemi karok átszervezésével és új intézetek alapításával. 1947-ben, a
budapesti tudományegyetemen Orosz Intézetet létesítettek. A hat tanszékből
álló, 1952-ben Lenin-Intézetté alakított intézményben orosz- és magyar nyelven
folyt az oktatás, orosztanárokat, fordítókat és tolmácsokat képeztek. A Műszaki
Egyetem közgazdasági karának bázisán önálló Közgazdaság-tudományi Egyetemet
hoztak létre, ami 1953-ban vette fel Marx Károly nevét. 1950–1951-ben a
budapesti mellett, szakosított – kohó- és gépipari, valamint vegyipari profilú
– műegyetemi intézmények létesültek Miskolcon és Veszprémben. A bölcsészet- és
természettudományi karok elváltak egymástól, a budapesti, a pécsi és a
debreceni tudományegyetemekről leválasztották, és önálló intézményekké
alakították a római katolikus, az evangélikus és a református hittudományi
karokat, a felekezeti jogakadémiákat pedig bezárták. A budapesti Pázmány Péter
Tudományegyetem Eötvös Loránd nevét vette fel, s még 1950 őszén létrejött az
egyetemen belül az ország első önálló marxista–leninista tanszéke. 1951 elején
a tudományegyetemek orvosi karai önállósodtak és Orvostudományi Egyetemeként
folytatták tovább működésüket. A felsőoktatás szervezeti átalakulása a
hagyományos értelemben vett egyetemek megszünését jelentette.
Az egyetemeket megfosztották a tudományos címek
adományozásának jogától. A tudományos minősítés és a tudományos fokozatok
rendszerét átszervezve, szovjet mintára bevezették a kandidátusi és a
tudományok doktora fokozatot, a minősítés ügyeinek intézésére pedig az MTA
keretén belül felállították az Országos Tudományos Képesítő Tanácsot. 1952-ben
Rákosi hatvanadik születésnapja tiszteletére az Elnöki Tanács Rákosi Mátyás
Tanulmányi Érdemérmet és Tanulmányi ösztöndíjat alapított a kiemelkedő
teljesítményt nyújtó főiskolai és egyetemi hallgatók számára. Az oktatás szovjet
típusú átalakítását mutatja az is, hogy 1950 és 1952 között 175 új egyetemi
tankönyv jelent meg, ebből 86 szovjet tankönyv magyar fordítása volt.
Az ötvenes években az oktatás szervezeti átalakulását
a mennyiségi mutatók gyors emelkedése kísérte. Az 1953-54-es tanévben a háború
előttinek több mint kétszeresére, 121.000 főre emelkedett a középiskolai
tanulók létszáma. A felsőfokú tanulmányaikat megkezdők száma, 1949 és 1951
között több mint kétszeresére nőtt, majd 1955-re lényegében az 1949. évi
szintre csökkent. A felsőoktatási intézmények nappali tagozatos hallgatóinak
létszáma 1950–1951-es tanévben 31 852 fő volt, 1954–1955-ben 33 617 fő volt.
Az 1947–1949-es politikai rendszerváltással
egyidejűleg a tudományos intézetek is elveszítették autonómiájukat, a Magyar
Tudományos Akadémia független köztestületből, költségvetési intézménnyé vált.
Vezető testületeit, intézményeit átszervezték, egyes kutatási ágazatokat,
intézeteket megszüntettek (pl. a Teleki Intézetet, vagy az agrárkutató
intézeteket). A változások lényeges vonása volt, hogy az egyetemek jelentős
mértékben elveszítették a tudományos kutatásban korábban betöltött szerep- és
feladatkörüket, amit az ötvenes évek első felében folyamatosan megszerveződő
akadémiai kutatóintézeti hálózat vett át. A Tudományos Akadémia szovjet típusú
átszervezése a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején fokozatosan ment
végbe. Az előkészítő lépések közé tartozott többek között a testület
kiegészítése marxista tudósokkal (Lukács György, Molnár Erik, Fogarasi Béla), a
külkapcsolatok leszűkítése és a szovjet orientáció erősítése. Ebben a
korszakban és az 1956-ot követő kivándorlási hullám következtében
felbecsülhetetlen szellemipotenciál-veszteséget szenvedett el az ország.
1948-ban – akadémiai másodelnöki tisztéről lemondva – hagyta el az országot
Szent-Györgyi Albert, majd rövidesen követte őt az utódjául megválasztott Bay
Zoltán.
Az MDP I. kongresszusán elfogadott programnyilatkozat
szerint “a tudományos kutatást és a művészi alkotást fel kell szabadítani a
tőkétől való függés alól és a nép szolgálatába kell állítani.” A Magyar
Tudományos Tanács 1948-as létrehozása már előrevetítette a szerkezeti és
szervezeti változások elkerülhetetlenségét. Az Akadémia ezzel a lépéssel
gyakorlatilag már elveszítette önállóságát, hiszen a “tudományos élet tervszerű
irányítása” céljából létrehozott Tudományos Tanács valamennyi, korábban az
Akadémia által gyakorolt tudományszervezési és irányítási jogot megkapta. A
tudományos intézményrendszert átszervezték, tudományáganként szigorúan
elválasztott kutatóintézeti hálózat jött létre. Ekkor alapították többek között
a Központi Fizikai Kutatóintézetet, az Agrobiológiai Intézetet, az Állam- és
Jogtudományi Intézetet, a Történettudományi Intézetet, a Mezőgazdasági
Kutatóintézetet, a Földrajztudományi Kutatóintézetet. 1950-ben öt, 1957-ben már
33 önálló kutatóintézmény tartozott az Akadémia fennhatósága alá. Az Akadémia
Atommagkutató Intézetét 1954-ben alapították meg debreceni székhellyel. Az
ötvenes évek közepétől a társadalomtudományi kutatóintézményi hálózat is
fokozatosan bővült a közgazdaság-tudományi, az irodalomtudományi és a
filozófiai intézetek létrehozásával.
1949 őszén az Akadémia elfogadta a szovjet mintára
módosított alapszabályát, ami egészen az 1990-es évek elejéig érvényben volt. A
megváltozott alapszabály értelmében jelentősen csökkentették az akadémiai
tagjainak létszámát, 257 főről 128 főre. Lényegében mindenkit kizártak, aki nem
felelt meg az ideológiai elvárásoknak. A kizártak között volt többek között
Moór Gyula, Szent-Györgyi Albert, Bay Zoltán, Thinemann Tivadar, Papp Simon,
Márai Sándor, Laky Dezső, Alföldi András. Az Akadémia új elnöke Rusznyák István
orvosprofesszor lett. Az ötvenes évek első felére az Akadémia tudós testületből
centralizált, bürokratikus intézményrendszerre épülő, országos tudományos
főhatósággá vált, amely a kutatómunkát a “tervszerűség” jegyében irányította. A
tudományos kutatás ideológikus megközelítését pedig jól jelezték az Akadémia
125 éves fennállása alkalmából rendezett ülésszak előadásainak címei. Az
1950-ben megrendezett előadások többek között a dialektikus materializmus
tudományban betöltött szerepét, Sztálin nyelvtudományi cikkeit és a micsurini
biológia kérdéseit taglalták.
A tudományos minősítés rendszerében is jelentős
változások következtek be. Az egyetemek nemcsak a tudományos – egyetemi doktor,
egyetemi magántanár, egyetemi címzetes nyilvános rendkívüli tanár, egyetemi
címzetes nyilvános rendes tanár – címek adományozásának jogát veszítették el,
hanem a tudományos utánpótlás irányítása is kikerült az ellenőrzésük alól. A
hároméves aspiránsképzéssel együtt került bevezetésre a kandidátusi és a
tudományok doktora cím. Ez ismét alkalmat teremtett a hazai tudományos élet
képviselőinek felülvizsgálatára, hiszen a korábban tudományos minősítéssel
rendelkezőknek csak töredéke kapta meg az új rendszerű fokozatokat, az
átminősítést kérő 2447 fő közül 148-an kaptak tudományok doktora és 757-en
kandidátusi fokozatot. A politikai és személyi változások következtében a
magyar tudomány az ötvenes évek elején gyakorlatilag kizáródott a nemzetközi
tudományos élet vérkeringéséből. Formális értelemben is megszűntek
Magyarországon a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a szociológiai és a
pszichológiai kutatások és e tárgyak oktatása.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése