2013. január 27., vasárnap

A bécsi kongresszus és a Szent szövetség


 A Bécsi Kongresszus a napóleoni háborúk után, a győztes felek által 1814 szeptembere és 1815 június 9 közt megtartott nemzetközi kongresszus volt, melyen a területrendezés mellett olyan válságkezelő rendszer született, mely egészen az első világháborúig meghatározta Európa politikai berendezkedését, hatalmi viszonyait és válságfeloldási módozatait.   A világtörténelem és főleg a diplomáciatörténet eseményei közül kiemelkednek azok, amelyek évtizedekre meghatározták a hatalmi politikát és a mindennapi életet. Ilyen volt a harminc éves háborút lezáró vesztfáliai béke a 17. században, a Bécsi Kongresszus a 19. században (egészen 1914-ig kezelte a nemzetközi válságokat), a versailles-i békerendszer az első világháborút követően, és a jaltai megállapodás a második világháború utolsó esztendejében. A Bécsi Kongresszus tehát sokkal több volt egy egyszerű békeszerződésnél. A napóleoni háborúk utáni területrendezés mellett, elveket fogalmazott meg, lefektette az új európai nagyhatalmi rendszer működési szabályait, és gondoskodott a kontinens infrastruktúrájának fejlesztéséről is.   Bonaparte Napóleon legnagyobb, és döntőnek tekinthető vereségét Lipcse mellett 1813 október 19-én szenvedte el, a „népek csatája” néven ismertté vált összecsapásban.
A Schwarzenberg, Blücher, Benningsen, és Bernadotte vezette hatalmas, mintegy 340 ezer fős osztrák-orosz–porosz–svéd-magyar haderő hatalmas győzelmet aratott a Grand Armée felett. A vereséggel megpecsételődött Napóleon sorsa, a hatodik koalíció seregei öt hónappal a lipcsei csata után, 1814 március 31-én bevonultak Párizsba. Napóleon pedig hat nappal később lemondásra kényszerült, és 1814 április 6-án megkezdte száműzetését Elba szigetén. Franciaországba visszatért a Bourbon család, és a forradalom alatt kivégzett XVI. Lajos helyett testvére XVIII. Lajos ült az ország trónjára. (XVI. Lajos fia, XVII. Lajos alig tíz évesen börtönben halt meg a forradalom alatt.) Megkezdődött tehát a Bourbon restauráció, melyben fontos szerepet kapott az a Talleyrand (teljes nevén: Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord 1754-1838) aki mind a forradalom időszakában, mind Napóleon uralma idején fontos diplomáciai feladatokat látott el, többnyire külügyminiszteri beosztásban. XVIII. Lajos hatalomra kerülése után szinte azonnal ígéretet tett egy liberális alkotmány kiadására, a szenátus és a törvényhozó testület összehívására, s arra, hogy tiszteletben tartja a forradalom vívmányait. (Mindezt a saint-ouen-i egyezmény rögzítette.)
 Párizs kapitulációja, a harcok befejezése, és Napóleon bukása után a győztes nagyhatalmak 1814 május 30 –án kötötték meg az első párizsi békét a franciákkal. A békeszerződés a hosszú – szinte egész Európát érintő – háborúskodás dacára meglepően méltányos volt, tekintve, hogy az 1792-es határokat vette figyelembe. Így Franciaország megtarthatta – Belgium irányában – Philippeville –t, Marienburgot, az Elzász vidékén Saarbrücköt, s övé maradt Savoya nagy része is. A győztes nagyhatalmak a békeszerződés titkos cikkelyében határoztak arról, hogy Európa sorsáról, és az új határokról Bécsben fognak dönteni, egy fél éven belül összehívásra kerülő nagyhatalmi találkozón. Az összejövetelt eredetileg négy hétre tervezték, ám végül egy nagyszabású kongresszus lett belőle, mely kilenc hónapon keresztül tartott.   A meghatározó szerepet a győztes nagyhatalmak képviselői játszották. Ezt a párizsi szerződés egyik titkos cikkelyében biztosították maguknak, amikor az 1814 szeptember 22 –ei határozatukban – Anglia, Poroszország, Oroszország és Ausztria vezetői – megerősítették, hogy „egyedül a négy nagyhatalom fogja szétosztani a háború és a párizsi (béke)szerződés eredményeként a rendelkezésre álló tartományokat”.
Az eredeti terveiket azonban kissé felborította Talleyrand, aki ügyes és taktikus diplomáciai manőverekkel elérte, hogy a „négyek” vesztes fél helyett ötödik nagyhatalomként tekintsenek Franciaországra. Érvelésében főszerepet kapott azon kijelentése, hogy a szövetségesek csak Napóleonnal háborúztak, s nem a francia nemzettel. Ügyeskedései hatására nem csak Franciaország, hanem Spanyolország, sőt Portugália és Svédország is „bekerült” a döntéseket hozó nyolctagúra bővült nagyhatalmi csoportosulásba. A császárvárosban megjelent 216 küldött, valamint a néhány ezer résztvevő egész Európát képviselte. Az orosz, porosz, a bajor, a würtenbergi, a bádeni és a dán uralkodó személyesen is jelen volt Bécsben. Az osztrák császár, I. Ferenc kénytelen volt egy fesztiválbizottságot létrehozni, hogy a nagyszámú vendégsereg szórakoztatásáról gondoskodjon, mivel csak a vacsorához naponta 40 asztalnál kellet teríteni, s 1400 ló szolgálta a vendégek kényelmét. A kongresszuson plenáris ülések nem voltak. A kisebb államok küldötteinek lefoglalására tíz bizottságot hoztak létre.

A kongresszus résztvevői

A porosz delegációt Hardenberg herceg vezette, akinek munkáját előrehaladott kora miatt a berlini egyetemet 1810-ben megalapító Wilhelm von Humboldt kulturális miniszter segítette. Angliát a gyakorlatias gondolkodású Castlereagh képviselte, aki 1814-ben 45 esztendős volt. A zárkózott ulsteri protestáns politikus Liverpool lordjának kabinetjében 1812 óta intézte a külügyeket. Bécsben Angliának nem voltak kontinentális ambíciói. Castlereagh csupán arra törekedett, hogy megakadályozza az oroszokat a kontinentális hegemónia megszerzésében, s arra, hogy megtartsa a napóleoni korszakban szerzett gyarmatokat. A kongresszus egyik meghatározó személyisége a koblenzi születésű Klemens Metternich (1773-1859) herceg volt. Az 1815 –ben 41 éves diplomata fényes karriert futott be. Családja 1648-tól szolgálta a Habsburgokat. Ő maga 1801-ben állt a birodalom szolgálatába. Először Drezdában képviselte Ausztriát, majd 1803 és 1805 között Berlinben dolgozott. Ezt követően Párizsban teljesített szolgálatot. 1809-ben a külügyek vezetője, 1817-ben pedig II. Ferenc császár (Magyarországon: I. Ferenc) főminisztere lett. Az uralkodó halála, vagyis 1835 után Kolowrattal együtt irányította a régenstanácsot. Ennek az igen jól képzett kozmopolita nagyúrnak – a latin és a német nyelv mellett tudott franciául, angolul és olaszul is – a hatalom volt az egyetlen szenvedélye.
A másik meghatározó személyiség I. Sándor orosz cár (uralkodott: 1801-1825) volt, aki 1801-ben került a trónra. Az 1814-ben 37 éves uralkodó nézeteit jelentősen befolyásolta a nevelés, melyben fontos szerepe volt házitanítójának, a svájci Laharpe –nak, aki a felvilágosodás eszméivel ismertette meg. Ifjúkorában alakult ki benne az a meggyőződés, hogy az alkotmányos monarchia az ideális államforma, és 1820-ig az volt a véleménye, hogy minden államnak magának kell döntenie belső fejlődéséről, s olyan intézményeket kell létrehozni, melyek megfelelnek az adott ország fejlődésének. Metternichhez képest, aki az arisztokratikus abszolút monarchia mellett tette le a voksot, s ellenezte az alkotmányt, Sándor maga volt a megtestesült liberalizmus, hiszen sokáig támogatta a liberális alkotmánypártiakat Európában. A kongresszus résztvevői közt fontos szerepe volt a már említett Talleyrandnak is, aki Franciaország elismertetése után minden erejével arra törekedett, hogy megakadályozza a porosz terjeszkedést Szászországban, illetve arra, nehogy Berlin kiterjessze befolyását Mainzig és Luxemburgig.

Elvek a kongresszuson

A Bécsi Kongresszus irányítóinak politikai elvei a 18. századból származtak, nem voltak hajlandók tekintetbe venni a kor eszméit, amelyek a forradalmi Franciaországból sugároztak szét az egész kontinensre. Fő törekvésük a restauráció volt, azaz a Hohenzollern, Habsburg, Romanov, Bourbon dinasztiák, s az általuk korábban birtokolt területek helyreállítása. Az uralkodócsaládok jogát arra, hogy korábban elveszített hatalmukat visszaszerezzék, a legitimitás – a törvényesség – elve biztosította. (Ezt az elvet Talleyrand „hozta” a kongresszusra, az ő felvetése révén lett az új nagyhatalmi berendezkedés egyik alap pillére.) A kongresszus két másik elvet is kimondott: a felelősség és egyensúly elvét. A felelősség elve azt az új gondolatot emelte be a kongresszus által teremtett rendszerbe, mely szerint a nagyhatalmak felelősek Európa sorsáért. Az egyensúly elve azt mondta ki, hogy egyetlen szuperhatalom se alakuljon ki a kontinensen, vagyis a későbbiekben minden hódítás útjára lépő nagyhatalommal szemben legyen egy megfelelő ellensúllyal bíró másik hatalom, mely képes a terjeszkedő ország megállítására.

Nagyhatalmi viták, eltérő érdekek a kongresszuson

A kongresszusnak nem volt hivatalos megnyitója. A küldöttek 1814 szeptember közepétől érkeztek a császárvárosba, s tárgyalásaik kezdetével a kongresszus is beindult. (Talleyrand például már szeptember 30-án tárgyalt a szövetségesekkel.) A kongresszus záróokmányát 1815 június 9-én írták alá. Bécs számára a kiinduló pontot az első párizsi béke jelentette. Itt azonban csak az 1792 –es francia határokról, illetve még arról volt szó, hogy Itália egy része Ausztriáé legyen, a többiből szuverén államokat hoznak létre, a Rajna bal partját pedig Poroszország és Hollandia kapja meg. Több kérdést a párizsi szerződés nem érintett, ezt a Bécsi Kongresszusnak kellett megoldania. A császárvárosban a győztesek kísérletet tettek arra, hogy a hatalmi kapcsolatokból kizárják az erőszak elvét, és stabil egyensúlyt hozzanak létre a kontinensen, és arra is, hogy a jövőben nemzetközi egyezményekkel, nemzetközi fórumokon rendezzék a vitás kérdéseket. E feladat megvalósítása nem tűnt könnyűnek, mivel a győztesek ambícióit nehéz volt összeegyeztetni. Két csoport állt egymással szemben: az egyik oldalon Oroszország és Poroszország a lehető legnagyobb területet igyekezett megszerezni, míg az angolok, az osztrákok és a franciák arra ügyeltek, nehogy az előbbi ambíciók miatt felboruljon a hatalmi egyensúly.   Az oroszok az egész Lengyel Királyságot maguknak akarták, melyből egy belső ügyeiben autonóm államot szándékoztak létrehozni.
A Varsói Hercegséget viszont a poroszok és az osztrákok is maguknak akarták. Castlereagh pedig, hogy mérsékelje az orosz ambíciókat, még a lengyel függetlenség gondolatát is felvetette, jollehet nem gondolta komolyan. Poroszország viszont Varsóért Szászországot, Napóleon utolsó szövetségesét akarta. A lengyel kérdés a győztesek ellentéteit annyira kiélezte, hogy Metternichet a cár még párbajjal is megfenyegette, majd három hónapig nem állt vele szóba. A porosz-orosz és az angol – osztrák tábor közötti feszültség miatt 1814 decemberére még a háború veszélye is felrémlett. Ekkor lépett közbe a helyzet alakulását feszült figyelemmel kísérő Talleyrand, aki rögtön észrevette a kedvező lehetőséget a keleti nagyhatalmak visszaszorítására. Az ő javaslatára született meg 1815 január 3-án a „bécsi titkos szerződés” néven ismert okmány, mely Anglia, Ausztria és Franciaország katonai összefogása volt az orosz és porosz terjeszkedés ellensúlyozására. Az egyezmény elérte célját, ugyanis hatására az oroszok és poroszok végül mérsékelték követeléseiket, s 1815 január végén Metternich javaslatára megszületett az egyezmény a lengyel – szász ügyben. Lengyelország nagy része – 127 ezer km2 –nyi terület, 4 millió lakossal, és Varsóval együtt – Oroszországé lett, s a cár megtarthatta korábbi hódításait is: az 1809-ben orosz fennhatóság alá került 2 milliós Finnországot, valamint az 1812-es bukaresti békében megszerzett Besszarábiát.

Területi rendezés

Oroszország: I. Sándor kompromisszummal ugyan, de elérte legfőbb követelésének teljesülését, a szomszédos Lengyelország nagyobb részének megszerzését.   Ausztria: A legnagyobb lengyel területek ugyan Oroszországhoz kerültek, de a hajdan hatalmas országból Galícia és Ladoméria Ausztriához került. (Az 1150 km2 területű, 88 ezer lakosú krakkói terület a nagyhatalmak gyámsága alatt álló köztársaság lett.) A kongresszus területrendezése ugyan elvette Ausztriától Belgiumot, de a veszteségért busás kárpótlást kaptak Itáliában. Az övék lett Velence és Lombardia (Isztriával és Dalmáciával együtt), és a közép-itáliai trónokra: Toscanába, Modenába és Pármába Habsburg leszármazottak kerültek. Természetesen Ausztria visszakapta korábban elvesztett birtokait is, így Tirolt, Vorarlberget, Karintiát, és Krajnát, sőt annektálhatták Salzburgot is. Mindezek mellett I. Ferenc befolyást szerezhetett a pápai államban is, mivel Ferrarában és Ravennában osztrák garnizonok működhettek.
Poroszország: Az oroszoknak átengedett lengyel területek fejében magkapták Szászország majdnem felét (850 ezer lakossal), svéd Pomeránia egy részét, és a Rajna menti német tartományok közül Triert, Kölnt, Aachent és Berget, valamint kiegészítésül Koblenzt és Mainzt. (Ugyanakkor némi területeket át kellett engedniük a bajoroknak és Hannovernek.) Természetesen ők is visszakapták a napóleoni háborúkban elvesztett régióikat, Poznant, Vesztfáliát és Danzigot. Poroszország tehát jelentős nagyságú, sűrűn lakott és értékes területekkel gyarapodott, melyben nagy szerepe volt annak is, hogy a britek erős Poroszországot akartak a franciákkal és az oroszokkal szemben, és annak, hogy Metternich is támogatta megerősödésüket. (Hazájában emiatt kemény kritikát kapott, mivel ezzel veszélyeztette az osztrák pozíciókat Németországban. A porosz-osztrák versengés pedig a Bécsi Kongresszus után Ausztria egyik legfőbb külpolitikai problémája lett.)

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése