2013. január 27., vasárnap

A 13. és 14. századi magyar társadalom


A magyar társadalom változásai a honfoglalástól a XIV. századig


A XII. századra a trónharcok jelentős mértékben meggyengítették az uralkodó hatalmát. A birtokadományozásoknak köszönhetően III. Béla (1172-1196) már csak az ország területének egyharmadát birtokolta. Az egyházi és világi nagybirtokosok befolyása ezzel párhuzamosan nőtt. Az ispánok és az egyéb fontos tisztséget betöltő emberek a nagybirtokos családokból kerültek ki. A hadseregben a főurak saját zászlaik alatt vezették csapataikat – kialakult a bandérium. A középrétegek helyzete továbbra sem volt egyértelmű. A szabad lakosság földdel rendelkező, katonáskodó része (akiket XIII. századtól servienseknek neveztek) magát csak a király alattvalójának vallotta, s megőrizte függetlenségét. A várjobbágyok módosabb, saját földdel rendelkező része kiváltságokat nyerhetett az uralkodótól, ezáltal lehetőségük nyílt a felemelkedésre. Az uradalmakban továbbra is a szolgák voltak többségben, akik a földbirtokos szerszámaival, annak saját kezelésű földjén dolgoztak, de egyre több szolgának hasítottak ki parcellát terményhányad fejében. Ők voltak a házas-földes szolgák (mansio), akik már önállóan gazdálkodtak és terménnyel tartoztak uruknak. A lesüllyedt szabadok szintén saját földdel rendelkeztek, s csak a termés egy részét voltak kötelesek átadni. Ezt a folyamatot erősítette meg a szabad költözéssel, földdel rendelkező, terményhányadot beszolgáltató hospesek (külföldi telepesek) megjelenése

A XIII. században a társadalmi átrétegződés felgyorsult, megjelentek az új társadalmi rendszer, a rendiség csírái.
A III. Béla fiai, Imre (1196-1204) és András közti trónharcok során mindkét fél birtokok adományozásával kívánta erősíteni a táborát. A királyi birtokállomány tekintélyes részét eladományozták, aminek következtében kialakult a későbbiekben báróknak nevezett főnemesi réteg.
A nagybirtokosok megerősödése veszélyeztette a kisebb birtokokkal rendelkező vitézeket (serviensek). A serviensek, várjobbágyok és a II. András (1205-1235) idején háttérbe szorított Imre-párti bárók rákényszerítették a királyt az 1222-es Aranybulla kiadására. A bárók követelései mellett (egész vármegyék adományozásának, méltóságok halmozásának, az idegenek birtokszerzésének és hivatalviselésének tilalma) az oklevél biztosította a serviensek kiváltságait: az adómentességet (melyért cserébe védelmi kötelezettséggel tartoztak), a szabad végrendelkezés jogát, valamint azt, hogy csak a király bíráskodhatott felettük. Az Aranybulla ellenállási záradéka a világi és egyházi előkelőknek jogot adott az ellenállásra, amennyiben a király megszegi az oklevélben ígérteket. Az Aranybulla kiadása nem változtatott András politikáján, a birtokadományozások a korábbi ütemben zajlottak tovább.
1231-ben az egyház az Aranybulla megújítására, 1233-ban pedig a beregi egyezmény kiadására kényszerítette az uralkodót. Mindkét oklevél az egyháziak külön jogállását és kiváltságait biztosította.

Az 1235-ben trónra kerülő IV. Béla kísérletet tett a királyi birtokállomány visszaállítására. Intézkedései a vezetőréteg ellenállásába ütköztek, ezért Béla kénytelen volt leállítani a birtokvisszavételeket. A tatárjárás (1241-42) jelentős mértékben megváltoztatta az erőviszonyokat.
IV. Béla az ország talpra állítása érdekében birtokadományozásokba kezdett, az adományokat azonban feltételekhez (katonaállítás, várépítés) kötötte. Számos települést emelt városi rangra, elősegítve ezzel a polgárság növekedését. Ny-Európához képest azonban a polgárság aránya ekkor még igen csekély volt.
A tatárjárás népességcsökkenése lendületet adott a jobbágyság kialakulásának: a hospesek és a határokon belül vándorló földművesek azokon a birtokon telepedtek csak le, amelyeken bizonyos kiváltságokat biztosítottak számukra. A munkaerőhiány miatt a birtokosok elismerték, hogy a jobbágyok telküket szabadon örökíthetik, szabadon költözhetnek. Az ilyen módon kialakult és egységesült réteg jobbágy elnevezése (eredetileg: „jobb ember”) kifejezte a paraszti népesség felemelkedését.
IV. Béla uralkodásának utolsó éveit a fiával, Istvánnal folytatott küzdelem keserítette meg. Harcuk az adományozások révén a bárók megerősödését eredményezte. Egyes családok (Csákok, Kőszegiek, Kánok) egybefüggő, hatalmas területek uraivá váltak, akik a befolyásuk alá került területek kisebb birtokosaiból szervezték meg uradalmaik irányítását, fegyveres kíséretük, bandériumaik tisztjeit. Ezt a jelenséget familiaritásnak nevezzük. (A familiaritás nem azonos a hűbériséggel: a familiáris a birtokát a királytól kapta, s nem urától. Az úr és familiárisainak viszonya így lazább volt, és nem öröklődött.)
Az 1260-as évekre a középréteg jogi helyzete megszilárdult. Az 1267-es törvények a servienseket már nemeseknek (köznemesek) nevezték, és megerősítették az Aranybullában megfogalmazott szabadságjogaikat. A királyi hatalom igyekezett a bárók ellenében felhasználni ezt a réteget, s a törvény értelmében a köznemesek képviseltethették magukat az évente rendezett székesfehérvári törvénynapon – ez az intézkedés a későbbi rendi országgyűlés egyfajta, nagyon korai előzményének is tekinthető. A szintén a királyt szolgáló, kötött várjobbágyok birtokkal rendelkező része nemesítések révén ugyancsak ebbe a társadalmi rétegbe emelkedhetett.
A kiterjedt latifundiumokkal (nagybirtokokkal) rendelkező bárók (kiskirályok) megakadályozták a köznemesség érvényesülését országos szinten. Így a köznemesek helyi szinten kezdtek szervezkedni érdekeik védelmében, s kialakították a nemesi vármegyét. Ennek első dokumentuma a Zala megyei serviensek kehidai oklevele volt (1232), amely rögzítette, hogy a helyi nemesség tisztségviselőket (szolgabírók) választhat saját soraiból. A nemesi vármegye a helyi nemesség érdekeinek védelme mellett átvette az ekkorra már meggyengült királyi vármegye funkcióit is.

Magyarország tatárjárás előtti népességét 1,5-2 millióra becsülik; a többség magyar volt, de számos más etnikum is színesítette az ország térképét. A honfoglalást megelőző kortól itt élő szláv népesség mellé számos más népcsoport költözött be, ill. szervezett telepítési akciók is indultak, mind a király, mind egyes nagybirtokosok részéről. A nyugatról érkező – flamand, vallon, itáliai, szász, stb. – hospesek száma a tatárjárás után tovább növekedett. A kereskedelemmel foglalkozó zsidók és izmaeliták (muszlimok) mellett a korszak elején települtek be a török besenyők, a XIII. században az ugyancsak török kunok, illetve iráni jászok. A XIII. század elejétől rendelkezünk biztos forrásokkal a románság magyarországi jelenlétéről.

Az Árpád-ház kihalása (1301) után az ország jogilag egységes maradt, de a hatalom a tartományurak kezébe került. A kiskirályok szerezték meg a főméltóságokat (nádor, vajda, bánok), és sajátjukként kezelték a méltóságaik révén birtokolt királyi várakat. Az új király megválasztását saját joguknak tartották. A trónharcokból Károly Róbert, a magyarországi Anjou-dinasztia első tagja került ki győztesen.
Az Anjouk kora a társadalomfejlődés egy hosszú folyamatát zárta le. Az ország különböző állapotban élő és különböző kiváltságokat élvező lakosai két alapvető csoportban egységesültek.
Az egyik csoportba tömörülők földbirtokuk révén a nemesség soraiba tartoztak. Földjükre megkapták az uralkodótól az adómentességet, és csupán katonáskodási kötelezettségük volt. A másik csoport tagjai, a földtulajdonnal nem rendelkező jobbágyok a földesurak földjein telkeket vettek használatba. A használatba kapott telek fejében a földesúr, az egyház és az állam szolgáltatásokra kötelezte őket. Az egységes nemesség és jobbágyság kialakításában a királyi hatalom döntő szerepet játszott.

Nagy Lajos 1351-es törvényeiben megerősítette az egyes társadalmi csoportok jogállását. Az Aranybulla megújítása a nemesség alapvető szabadságjogait biztosította. Az egyetlen módosítás a szabad örökítési jog megszüntetése volt: az ősiség törvénye értelmében a birtok nemzetségen belül apáról fiúra szállt, a fiúágon kihalt nemzetségek birtokai pedig a háramlási jog révén a királyra szálltak vissza. A nemességet erősítette az „egy és ugyanazon szabadság” kimondása, valamint a jobbágyi terhek egységes szabályozása. Az udvari nemesség gondolkodásmódja az Anjouk idején kezdett különválni a vármegyei nemesekétől. Az udvari társadalom észjárását a királyság tisztelete határozta meg, míg az udvaron kívül rekedtek, a vidéki nemesek elsősorban a nemesi szabadság szószólói lettek. A tisztsége révén a királyi székhelyhez, Budához kötődő udvari nemesség tagjai egyre sűrűbben kapták meg az úgynevezett szabadispánságot. Ez a később pallosjognak nevezett kiváltság feljogosította őket arra, hogy a kézre került bűnösöket – a megyei törvényszék mellett – ők is kivégeztessék.
A nemességhez hasonlóan a jobbágyság kialakulása is a XIV. századra fejeződött be. Apró falvakban éltek, gazdálkodásuk és szolgáltatásaik alapja a telek volt, mely belső (ház és kert) és külső (szántó, rét és erdőrész) telekből állt. A szántót – a nyomáskényszernek megfelelően – minden évben máshol mérték ki. A jobbágy a telek alapján rótta le szolgáltatásait földesurának (cenzus = pénzadó két részletben; kilenced = terményadó; évi háromszori ajándék; munkajáradék = fuvarozás); az egyháznak (tized a gabona és a bor után) és az államnak (kapuadó). A jobbágyok helyzete a XIV. században viszonylag kedvező volt; szabadon költözhettek adójuk megfizetése után.

A XIV. században a városok száma jelentősen emelkedett. A szabad királyi városok és a bányavárosok mellett megjelentek a mezővárosok is


Az Árpád-kor társadalmi rétegződése
A XI. századi magyar társadalom összetett képet mutatott. Még léteztek a katonademokráciából fennmaradt társadalmi rétegek és már kialakulóban voltak az új, feudális társadalom alapvető rétegei. Az István korabeli vezető rétegekből (ispánok, várjobbágyok stb.) a XII. század végére kialakult a későbbi nemesség előképe a szerviensi réteg, az alsóbb társadalmi rétegek pedig a jobbágyság soraiba tagozódtak be. A trónviszályok során egyes földesurak hatalmas birtokokat gyűjtöttek össze, belőlük alakult ki később a bárók csoportja. A vezető rétegek (főpapok, főurak, szerviensek) sorra elnyerték kiváltságaikat, így a XIII. század közepére Magyarországon kialakult a nyugati feudális társadalomra emlékeztető forma. A század végére egységesült a jobbágyság, és megkapta a szabad költözködés jogát.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése