2013. január 27., vasárnap

A XII. századi magyar társadalom


A xii. századi magyar társadalom


Gazdaság és település
Ezen évszázad belállapotairól több egykorú külföldi írás is tájékoztat. Többek között rögzítette benyomásait Abu Hamid mór utazó, Idríszí spanyol geográfus.
A magyarok XII. sz-i életmódjának legtöbbet vitatott híradását az a Freisingi Ottó püspök hagyta ránk, aki a II: keresztes hadjárat során személyesen megfordult M.o-on. Beszámolóiból az bizonyos, hogy már nem a sátor volt a magyarok egyetlen lakhelye, másrészt pedig az, hogy megvoltak sátraik, vagyis nem volt túlságosan távoli az idő, amikor fő tartózkodási helyük a sátor volt. Ha a nomád életmód a maga teljességében már nem is létezett, de maradványai még élhettek a a XII. sz. közepén is.
A nomadizmus háttérbe szorulását a földművelés elterjedése idézte elő, melyet a XII. sz-i oklevelek bizonyítanak.
A földművelés legfontosabb munkaeszköze az eke és az ökör volt. 8 ökörrel szántottak és ismerték a csoroszlyát, ami intenzív talajmegmunkálásra utal.
Még nem jellemező a kifejezetten állattartó gazdálkodás, de a prédiumokon már tartottak ökröt, tehenet, disznót, juhot, marhát. Régészeti leletek vizsgálata alapján elmondható, hogy a tartott állatok közül 51-58% szarvasmarha és sertés, 35% pedig juh és ló.
Ebben a században tovább folytatódott a kézműves szolgáltatásra kötelezett népelemek kiemelkedése a szolgák tömegéből. Kiváltságuk annyit jelentett, hogy nem voltak uruk által bármiféle szolgálatra kötelezhetők, hanem "foglalkozásuknak" megfelelő kézműves szolgálatot teljesítettek, néhány foglalkozás esetében már megindult a kézműipar és az agrártevékenység szétválása, de ez még nem utal specializáltságra. A földesurak kézműves szolgáikat gyakran egyazon településre összpontosították, amely olykor a település nevében is utalt erre.
A társadalmi munkamegosztás előrehaladására utal a kül-, és belkereskedelem fejlődése.
A XI: sz. elejétől a M.o.-on áthaladó zarándokok igényeinek kielégítésére indult el a kereskedelem, majd megjelentek a távolsági kereskedők is.
Az igazgatási központok (ispáni, püspöki székhelyek) mellett a jó földrajzi fekvésű helyeken is voltak vásárok. De a kereskedelmi tevékenységet akadályozta a XII. századi magyar pénzek értéktelensége, mivel a királyok rendszeresen rontották a pénz értékét (pénzrontás). Így megkezdődött a külföldi pénzek fizetési eszközként való felhasználása a magyar belkereskedelemben.
A XI. sz.ban kialakult birtokszervezet a XII. sz.-ban megszilárdult. Becsült adatok szerint a XII. sz. végén a világiak az ország területének 15, az egyháziak 10%-át tartották a kezükben, a többi szinte kizárólag a királyé volt. A királyi birtokadományozások következtében a birtokszervezet szórttá vált. Egy-egy földesúr birtoka az ország több részén szétszórva helyezkedett el, mely így az önellátásra rendezkedett be.
A század alapvető települési egysége a falu, melyet árkokkal kerítettek körül. A XII. sz-ban a településhálózat szinte az egész Kárpát-medencét átfogta, mindössze néhány olyan régió volt, amely még betelepítőkre várt. A falvak külső képe rendezetlen volt: a házak ötletszerű elhelyezésben, olykor nagy távolságra álltak egymástól. A házak közötti tágas tereket a gazdasági épületek (istálók) töltötték ki. Csak kis részükben emelkedett templom. Ahol volt, ott a templomkertbe temetkeztek, ahol nem volt, ott a település közelében temették el halottaikat.
Az új falvak létrehozásában a belső migráció (elvándorlás), valamint az idegen etnikumok Magyarországra kerülése egyaránt szerepet játszott. A honfoglalástól kezdve számos idegen népelem élt a Kárpát-medence területén: szlávok, bolgár-törökök, avarok, összefoglalóan kavarnak mondott különféle török és iráni nyelvű népek, a kalandozások korában fogolyként behurcolt német, olasz, francia, görög ajkú népesség. A XI. sz-ban nyugatról németek, vallonok, olaszok, csehek, keletről besenyők, úzok jöttek.
A XII. sz. legjelentősebb magyarországi népmozgása a vallonok, olaszok, flamandok és németek (szászok) bevándorlása volt, akik a súlyosbodó nyugat-európai terhek elől menekültek a kedvezőbb viszonyokat kínáló M. o-ra, s nagy szerepük volt a m.o-i városiasodásban. (A szászokat II. András 1224-ben különleges kiváltságokkal ruházta fel.)
A XII. századi magyar városok még nem voltak igazi városok, vagyis jobbára nem kézművesek és kereskedők lakták. Abu Hamid szerint M.o. nak a XII. század közepén 78 városa volt, mindegyik rendelkezett erődítménnyel, körzettel (kerülettel), falvakkal. (ezek valószínűleg a várispánságok székhelyei voltak). A XII: századi városfejlődés élén a királyi székvárosok, Esztergom és Székesfehérvár álltak. Esztergomban országos méretű árucsere alakult ki, s a nemzetközi kereskedelem központja lett M.o-on. Székesfehérvár pedig fontos utak csomópontjában feküdt. A legrégibb magyar városi kiváltságot a fehérvári jog teljesítette meg. Eredetileg a fehérvári latinok nyerték ezt el, egy feltevés szerint talán III. Istvántól. Kiváltságuk 4 területre terjedt ki: szabadon választhatták bírájukat és 12 esküdtjüket, bírájuk minden ügyben illetékes volt, más vendégek szabadon telepedhettek közéjük, végül mentesültek a vámfizetés alól.
A XII: század végi M.o. népességszámának megbízható meghatározására nincs lehetőség, de különböző számítások szerint 1,8-2,2 millió fő volt. (más források szerint 1,5 millió) Ez azt jelenti, hogy a honfoglalás óta eltelt 300 év alatt a kárpát-medencei lakosságszám megháromszorozódott.
A társadalom
Amíg a XI. században a magyar társadalom alapvető választóvonala a szabad és a szolga között húzódott, addig a XII. sz.ban a vagyoni viszonyok és ennek kapcsán a társadalmi termelésben elfoglalt helyezet vált a legfontosabb rendezőelvé.
Az alávetett népességet gazdasági vonatkozásban két nagy csoportba oszthatjuk: a teljesen nincstelen, valamint a csekély "vagyonnal" (házzal, földdel) rendelkező népelem.
A vagyontalanok ház körüli szolgálatot teljesítettek, a földesúr prédiumán robotoltak, általában mindenféle szolgálatra kötelezhetők voltak. A házzal és földdel rendelkezők száma fokozatosan nőtt, ők termékjáradékkal, vagyis földjük termékfeleslegével adóztak uruknak. Jogi szempontból még tarkább volt a kép. A teljes jogfosztottság és a teljes szabadság között számos átmeneti állapot volt megtalálható. A legrosszabb helyzetben a beszélő szerszámnak tekintett szolgák voltak, míg a legjobb helyzetben a teljes szabadságot élvező hospesek vagy a század vége felé feltűnő jobbágyok voltak A szabadok táborán belül a legnépesebb csoportot a kötött szabadok alkották, akik nem rendelkeztek ugyan maradéktalanul a közszabadság valamennyi ismérvével, de a szolgákhoz képest kiemelkedő jogállásúak voltak. Statisztikai összegzések szerint a népesség 45%-a egyértelműen szolga (servus, ancilla), további 18% a szolgai állapotból éppen kilépő, felszabadított (libertus, libertinus), további 26% háznép (mansio, mansus). Tehát a prédiumon minden 10 ember közül 9 szolga, s csak egy személyében szabad (liber). E szolgák munkaerejére épült a prédiumok termelése. A világi birtok csekély számú liberje nem vett részt a prédium művelésében, termékjáradékot fizetett, valamint kézműves-, katonai, birtokigazgató szolgálattal tartozott urának.
Az egyházi birtok alávetettjeit legtöbbször nem jogállás, hanem szolgálat szerint nevezték meg. Ezeken a birtokokon lényegében ismeretlen volt a teljes szabadság, viszont a jogfosztottság sem érte el a világi servusét.
A valóságos közszabadokról a XII. sz-ban csak meglehetősen gyér ismereteink vannak. A kötött liberek az uraikhoz fűződő szálakat nem vághatták el, szabadságuk legfontosabb mutatója az aranyszabadság birtoklása volt, ami a személyes szabadságot jelentette.
A honfoglaló magyarok társadalma még úgyszólván csak szabadokból állt. Az azóta eltelt évszázadok alatt a szabadok jelentős része vagy elveszítette szabadságát, vagy gazdasági függő viszonyba került a feudális birtoktípus valamelyikétől.
A közszabadok elsősorban hadakozók voltak, a könnyűlovas haditradíciót folytatták, s a király seregében vonultak hadba.
Egyház
A XII. sz. elejére a világi papság szervezete nagyjából kialakult. Az egyházi hierarchiában az első helyen az érsekek, a püspökök és prépostok álltak, akik a politikát is alakító legfelső réteghez tartoztak. Közülük a legismertebb Lukács érsek, aki közel 25 évig állt az esztergomi érsekség élén.
A M.o-i egyház életét a középkorban két érsek és 12 püspök irányította. A székeskáptalanok és a nagyobb társaskáptalanok vezetői a prépostok voltak. Az elit következő körét a főesperesek alkották, akik az egyházi igazgatást végezték, felügyelték az egyházi törvények betartását. Utánuk következtek a klerikusok, akik az ország kormányzati tevékenységében írástudóként vettek részt.
A középrétegeket a káptalanok tagjai és a plébánosok képezték. A káptalan a világi papok testülete. Tagjai a kanonokok. A káptalanok egyik típusa a székeskáptalanok a püspöki székhelyeken létrejött testületek, amelyek feladata a püspök munkájának segítése, a tanácsadás, a tanítás, az egyházi kincsek őrzése. A káptalanok másik formája a társaskáptalanok, amelyek királyi, főpapi vagy földesúri alapításként jöttek létre.
Az alsópapságot, ill. a m.o.-i plébániai hálózatot a magánegyház intézményének kiépülése jellemezte. A földesúr, azaz a magánegyház ura kénye-kedve szerint bánhatott a papsággal, bármikor elbocsáthatta, anyagilag is ki volt szolgáltatva. Az alsópapság körébe sorolhatók a plébánosok segítői, általában kezdő fiatal papok.
A m.o-i egyházi társadalom másik részét, a szerzetespapságot tömörítő monostori szervezetben is megerősödött magánegyház. A XII. sz.-i magánalapítású bencés monostorok mint családi monostorok működtek.
Az egyházi társadalomban elkülönülő szervezetet alkottak a szerzetesrendek.
A bencés rendnek egyedülálló érdemei vannak a magyar katolikus egyház megalapításában. Kolostoraik az egyházi műveltség, a kultúra fellegvárai voltak. Ők legendáig szerzői, és tőlük ered a Pray-kódex, mely a Halotti beszédet is tartalmazza.
A ciszterci rend a bencés rend reformágaként kelt életre, s nagy szerepet játszottak a mezőgazdasági kultúra terjesztésében. Kolostoraik nagy része királyi alapítású, ugyanis rendjük nem tűrte a kegyurak beleszólását. Első magyarországi monostorukat 1142-ben II. Géza király létesítette Cikádoron. A premontreiek ( a fehér barátok) rendje kevésbé fordult el a világtól, tagjai bekapcsolódtak a papi teendők ellátásába. Első apátságukat II. István alapította Váradelőhegyen.
A lovagrendek közül megjelentek hazánkban a johaniták, a templomosok, a Szent Lázár-rend tagjai.
Kultúra és művelődés
A kultúra a középkorban kevesek privilégiuma volt. Királyaink közül egyedül Kálmánról bizonyos, hogy tudott írni, olvasni. Uralkodása alatt alakult ki először irodalmi élet egy magyar király körül. Három István-legenda íródott, elkészült egy történetírói alkotás, az első ősgeszta. Ebből az időből való az a szertartáskönyv, amely a legrégibb m.o-i drámai emlékeket őrzi.
A XII. sz. első feléből való az első m.o.-i hangjegyes kézirat, benne a legkorábbi Szent Istvánról szóló verssel.
A hazai iskoláztatás csak a középső szint elvégzéséig nyújtott lehetőséget, ez a káptalanok és kolostorok kezében volt. Felsőfokú ismeretekre csak külföldön lehetett szert tenni. Párizsban tanult Lukács, esztergomi érsek is.
A m.o-i iskolák közül kiemelkedett a veszprémi iskola, mivel itt jogot is tanítottak, amit a kolostori és káptalani iskolákban nem.
A mindennapok írásbeliségét az oklevelek jelentették, amelyek jogokat biztosítottak vagy jogok igazolására szolgáltak. Korszakos változást jelentett a királyi oklevelek kiadásában, hogy III. Béla alatt kialakult egy erre szakosodott királyi írószerv, a kancellária.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése