A 60-as évek irodalma

  A  60-as években a dokumentumirodalom újabb hulláma támad fel. Az  olvasó

mintha   bizalmatlan   lenne  az  irodalmi  fikció   áttételein   keresztül

érvényesülô  általánosítással  szemben, és érdeklôdése az  egzakt  tényeket

leíró   dokumentumirodalom   felé  fordul.  A   tények   persze   esetleges

részletelemek,  néma  adatok, az írói feldolgozás, a  művészi  megjelenítés

azonban fel is tárhatja tartalmukat, anélkül, hogy a dokumentumszerű  hűség

látszata  elveszne. A tényirodalom témái nem csak történelmi  és  politikai

események lehetnek. Truman Capote (trumen kepóti; 1924-1984) Hidegvérrel c.

regénye  (1965) egy mindennapos újsághírt dolgoz fel. A valóban  megtörtént

eseményeknél  azonban  izgalmasabb  az író  hangvétele  és  szemléletmódja,

nyomozása, ahogy a két gyilkos cselekedeteinek motívumait kutatja.

       A  szerzô  életének és  munkásságának  rövid  ismertetése,

valamint    kiemelt   müveinek   elemzése    után    számitógépes

feldolgozásban  olvassuk  el  a  kiemelt  művek  részleteit,   de

szakitsunk idôt minél több müvének a megismerésének.

  A  szépprózának  más útját követik azok az írók, akik  napjaink  életének

társadalmi,  erkölcsi  és filozófiai  problémáit  parabolikus,  modellszerű

ábrázolással teszik érzékelhetôvé, mint a francia Albert Camus (alber kamü;

1913-1960) A közöny (1942), az angol William Golding (viljem gólding;1911-)

A legyek ura (1954), A torony (1964) vagy a japán Abe Kóbó (1924-) A  homok

asszonya című regényében.

  George Orwell (1903-1950) állatfarm c. "tündérmeséje"

(1945)  a század nagy könyvei közé tartozik. Nemcsak a  sztálini  rendszert

állítja   elénk  roppant  tömörséggel,  hanem  a  zsarnokság   születésének

természetrajzát   is   feltárja,   minden   diktatúra,    totalitarianizmus

lélektanát, lényegét magába sűríti nagy

mesélôkedvvel, tökéletes teljességű és hitelű világalkotással.

Egy ôsi műfajt, az állatmesét eleveníti föl, s ezt áthatja a mai

politikai,  antropológiai  és  etikai keresés  tényeivel.  "Anyagának",  az

állatoknak az ismerete teszi lehetôvé, hogy egy pillanatig sem érezzük ôket

allegória- vagy jelképhordozónak -

miközben valójában kezdettôl és egyértelműen azok is.

  Orwell  1984  c. szatirikus regénye (1948) az elképzelt  jövô  rettenetes

totalitárius  államáról szól, melyben nincs helye az igazságnak, az  önálló

gondolkodást és szerelmet üldözik, magánélet nem lehetséges.

  Az Egyesült államokban a széppróza sokféle irányzata

megtalálható. Az intellektuális jellegű elbeszélô irodalom

képviselôi Saul Bellow (szól beló; 1915-) és John Updike

(dzson ápdájk; 1932-). Mindkettôjük írásait finom lélektani

ábrázolás, fanyar, ironikus szemlélet jellemzi.

  A  német  írók egy csoportja a fasiszta Németország összeomlása  után  is

tovább  élô múlt kísérteteivel veszi fel a küzdelmet. Heinrich Böll  (1917-

1985) az idô és a cselekmény mesteri sűrítésével megírt Biliárd fél  tízkor

című regényében (1959)

a jólét és tisztesség látszata mögött működô félelmes erôket

jeleníti meg. Günter Grass (grassz; 1927-) A bádogdob című

művében  (1959)  egy törpe mint ideggyógyintézeti  ápolt  emlékezik  vissza

életére. Az író az ô nézôpontjából rajzolja meg a háború elôtti, alatti  és

utáni  német  társadalom képét. A nézôpont megválasztása lehetôvé  teszi  a

szatíra, a groteszk és abszurd játékosság szabad érvényesülését.

  Jorge  Semprun  (horhe szemprun; 1923-) spanyol származású  francia  író;

elsô  regénye  A nagy utazás (1963). A cím nemcsak arra az  utazásra  utal,

amelyet a fôhôs fogolytársaival

együtt  a zsúfolt vagonban tett meg Compiégne-bôl (kompjeny)  Buchenwaldba,

szimbolikusan azt a szellemi utazást is

jelenti,  amelyet  az elbeszélônek saját emlékeiben  kell  megtennie,  hogy

megértse az érthetetlent, hogy 16 év távlatából fel

tudja idézni és mérni az antifasiszta harc és deportálás jelenségeit.

  Az  út négy napon és öt éjszakán át tartott. A regénybeli történet  akkor

kezdôdik, amikor már négy nap és három éjszaka môgöttük van.

  Az elbeszélô, Gérard (zsérár), aki sok vonatkozásban az

íróra  emlékeztet,  egyes szám elsô személyben beszéli el  az  utazást.  Az

utazás jelen idôben elbeszélt jelenetei közé ékelôdik

mindaz, ami elôtte és utána történt. Mivel az elbeszélô regénybeli  utazása

óta  16  év  telt  el, az  elbeszélés  idejébôl  visszapillantva  az  egész

cselekmény  a  múlt  felidézése. Az utazás idôközege  így  háromrétegű.  Az

idôsíkok  váltásával  az  író  párhuzamok  és  szembeállítások   hálózatát,

mondanivalóját sugalmazó motivikus szerkezetet hoz létre.

  A múlt felidézésekor olykor szándékosan alkalmazza a

prousti  technikát. (A fekete kenyér motívuma rokon a  madelaine-epizóddal,

ugyanakkor  ellentéte is annak: a gyermekkori paradicsom helyett az  éhezés

poklát idézi fel.) Az elbeszélô

életének elôtörténete a múltnak a jelenben való beépűlését,

benne  élését érzékelteti, magyarázza a jelent; a múlt felidézése az  ember

egész személyiségének a vállalását is jelenti.

  A  Ramón Mercadet második halála (1968) tôrténelmi parabola és  kémregény

keveréke,    líraian    keserű   leszámolás    az    októberi    forradalom

következményeivel.  A  regény világát az aszszociációs  technika  határozza

meg, az író így korlátlanul közlekedik térben és idôben.

  A posztmodern epika mintaműve Umberto Eco (1932-) A

rózsa neve c. regénye (1980), egyik meghatározó irányzatának

reprezentánsa pedig az amerikai Thomas Pynchon (pincsn;

1937-) regényírása. (A 49-es tétel kiáltása, 1966; Gravitációs  szivárvány,

1973).

  Alekszej  Makszimovics Gorkij (1886-1936) rendkívüli pályát futott be:  a

társadalom mélyérôl jött, és világszerte ismert

iróvá  küzdötte fel magat. Korai romantikus és naturalista  elbeszéléseiben

egy új, az irodalomban eddig ismeretlen világot

tárt  föl,  a lázadók, a társadalmon kívül  került,  lecsúszott  mezítlábas

csavargók világát.

  1906 ôszén Capri (kapri) szigetén telepedett le, és csak hét

év  múlva  tért  haza.  Capriban  írt művei  az  orosz  vidéki  élet  sivár

ürességérôl,   a  kispolgárság  kilátástalan  világáról   szólnak   (Okurov

városka,1909).

  A húszas évek közepén kezdôdik utolsó alkotói korszaka, amikor elsôsorban

a  forradalom  elôtti  idôk  Oroszországa  felé  fordul  nagyobb  lélegzetű

műveiben.

  Az Artamonovok c. regényében (1925) egy polgárcsalád felemelkedésének  és

bukásának  történetét  írja meg, és ezzel  tulajdonképpen  az  oroszországi

polgárság egész életét, mindössze néhány évtizedes, 1863-tól 1917-ig  tartó

fejlôdését is bemutatja.

  Utolsó, befejezetlenül maradt regényében, a Klim Szamgin

életé-ben  (1927-1936)  Gorkij  nagy  feladatra  vállalkozott:  "Valamennyi

osztályt, minden áramlatot, irányzatot, a századvég és

a  20.  sz. elejének egész pokoli zűrzavarát  ábrázolnom  kell,  megmutatni

hogyan éltek, mint gondolkodtak, mit tettek az orosz

emberek a 80-as évektôl kezdve 1919-ig, és azt is, milyenek voltak belülrôl

ezek az emberek."

  Gorkij már nem a hagyományos elbeszélô technikával dolgozik, hiszen ilyen

módszerrel  nem  is  lehetne hírt adni a  sokféle  ideológiai  folyamatról,

erôvonalakról. A regényben alig

van  epikus  jellegű  cselekmény,  jelentôs  része  intellektuális  jellegű

beszélgetésekbôl  áll. Az író nézôpontja azonos a fôhôsével,  akinek  jelen

idejű tudatával vetíti elénk a történteket.

Minden esemény, minden figura, minden gondolat Szamgin

tudatán szűrôdik át az olvasó számára. A tárgyilagos 3. személyű elôadásmód

lehetôvé teszi, hogy egyrészt érzékeljük, mi és

hogyan történik az elbeszélô szerint, másrészt azt is, hogyan,

milyen szemszögbôl látja ugyanezt a fôszereplô, és hogyan

reagál erre.

  Szamgin intellektuálisan az értelmiségi átlag fölött áll.

Szüntelenül figyeli és elemzi a jelenségeket, elemzô szenvedélye nem kíméli

önmagát sem. Illúziók nélkül látja a világot és

magát  is,  de  saját  hiányaiból és korlátaiból már  nem  meri  levonni  a

következtetéseket. Más akar lenni, mint a többi ember, szabad és  kötetlen,

mindenben részt vesz, de semminek

sem adja át magát egészen, így szabadsága és élete üres marad.

  Iszaak Babel (1894-1941) mindössze három vékony elbeszéléskötetet hagyott

hátra.  Lassan, nagy műgonddal írt, minden mondatát igyekezett  tökéletesre

formálni.

  A Lovashadsereg (1926) elbeszéléseiben polgárháborús tapasztalatait  írta

meg. Közelrôl látta az eseményeket, és illúziók nélkül szembe mert nézni  a

valósággal.   A   forradalmi  háború  szokványos,   patetikusan   érzelmes,

megszépített képe helyett a történelem könyörtelen valóságát mutatja meg.

  A  rendkívül  bonyolult  forradalmi  állapot  hiteles  megjelenítése   az

elbeszélés  újszerű módszerét igényelte. Babel kitűnôen értett ahhoz,  hogy

néhány oldalon elmondja mindazt, aminek elmondását mások inkább csak hosszú

regényekben tudták elképzelni.

  A  Gedali  c.  novella  jól mutatja  elbeszélôi  módszerét.  Elhagyja  az

elôzmények,  a  következmények  és a  mellékkörülmények  bemutatását,  csak

villanófénnyel megvilágít egy drámai

helyzetet, melybôl minden lényeges elénk tárul.

  A  történelem  könyörtelenségének  tudata és fájdalma  áthatja  az  egész

elbeszélést, és érvényre jut a novellában a mindent

felülmúló, elemi erejű, megtisztító hatású tragikum.

  A  20-as  évek  elején induló szovjet  írónemzedék  egyik  legjelentôsebb

alakja Andrej Platonovics Platonov (1899-1951).

Már elsô elbeszéléseiben erôs valóságismerettel és nagy megjelenítô  erôvel

jelentkezik, a 20-as évek végén azonban egyre

többet támadják, és fokozatosan kiszorítják az irodalmi életbôl.

  Platonovot az új társadalom emberének formálódása, az elidegenedett ember

humanizálódásának  lehetôségei és nehézségei, az idôleges megtorpanások  és

félresiklások  foglalkoztatják.  Látja,  hogy az  új  élet  milyen  nehezen

igazítja  ki a múltnak az emberi lélekben okozott torzulásait,  és  bírálja

mindazt,

ami újabb meg újabb formában elidegeníti az önmaga teljes

megvalósítására törô embert. A bürokráciát bíráló, nagy általánosító  erejű

szatírái,  groteszk  filozófiai parabolái (Gradov  városa,1928;  A  kétkedô

Makar,1928) Majakovszkij, Bulgakov ironikus látásmódjával rokonok.

  Elsôsorban  a  magánélet  kis  örömeiben  vagy  éppen  fájdalmaikban   és

sérelmeikben magatehetetlenül elmerülô, sorsukat

értelmezni nem tudó embereket ragadja meg. Hôsei individuális

értékeiket  próbálják  egyeztetni, elhelyezni a változó  világban.  Gyakran

izolált  tevékenységben keresnek menedéket. Útkeresésük  az  elszigeteltség

miatt többnyire kudarcba fullad

(Kocsistelep,   A  jepifanyi  zsilipek,  Iljics  kialudt  lámpája.   Mester

születik, A homok tanitónôje, Dzsan, A harmadik fiú stb. ; 20-as

és 30-as évek). Platonov meglepô pszichológiai pontossággal

tudja  láttatni  - egyszerre kívülrôl és belülrôl -  a  pattanásig  feszűlt

szituációkba helyezett alakjainak lélekállapotait.

  Mihail Alekszandrovics Solohov (1905-1984) a kozákok

földjén, a Don vidékén szűletett és élt, csaknem mindegyik

művének cselekménye is ott játszódik.

  Legnagyobb szabású, legjelentôsebb műve a Csendes Don.

A hatalmas regényeposz 1912-tôl 1922-ig tíz évet fog át, a világháború,  az

1917-es forradalmak és a polgárháború idôszakát.

  A történelem kegyetlen sodrában hányódnak az emberek, a

doni kozákok hagyományos életformája széttörik, és valami

új van kialakulóban. Az új világ születése sok szenvedéssel és

fájdalommal jár együtt. Az író a szörnyűségeket nem enyhíti,

a  valóságot  nem  eszményíti, de  szenvedélyes  pátosszal,  érzelmességtôl

mentes  kemény  líraisággal szól a forradalmi harcokról, és  a  pusztulásra

ítélt régi életformában is meglátja azt, ami szép és emberi.

  A regényben minden folytonos mozgásban van, az író az

emberi viszonylatokat gazdag összefüggésekben és történésekben tárja elénk.

Az eposzi méretű nagy harcok és küzdelmek

mellett bemutatja a mindennapok jeleneteit, a családi életet, a

mezei munkát, a természetet is.

  A  tolsztoji hagyománynak megfelelôen a cselekmény  lassan,  szerteágazva

hömpölyög,  a  szereplôk  sokoldalúan  bemutatott jellemek.  Az  író  él  a

naturalizmus  és  az impresszionizmus eszközeivel is,  a  szörnyűségek,  az

ösztönvilág nyers megjelenítésével, a lírai hangulatok felidézésével.

  A regény fôhôse, Grigorij Meljehov egyszerű kozák, de az átlagnál  különb

egyéniség. Megpróbál tájékozódni a bonyolult helyzetben, de inkább ösztönei

és  érzelmei  vezetik, és hol a vörösökhöz, hol a  fehérekhez  csatlakozik.

Természetesnek

tartja  a  kozákélet  törvényeit,  de lázad  is  ellenük.  Akszinya  iránti

szerelmébôl  a  család a jómódú Nataljával  való  összeházasítással  akarja

kigyógyítani. Grigorij engedelmeskedik, de

továbbra is szerelmese marad Akszinyának. A fehérek hadseregében érzi, hogy

lenézett  paraszt a tisztek között, de a vörösök soraiban is  vannak  olyan

élményei, amelyek eltávolítják

ügyüktôl.  Elpusztulnak  azok az asszonyok - Natalja és  Akszinya  -,  akik

hozzá  kötötték életüket, széthull a Meljehov család is. Grigorij  teljesen

egyedül marad.

  Alekszandr   Iszajevics   Szolzsenyicin  (1918-)   az   orosz   realizmus

hagyományának  folytatója, műveiben a sztálini korszakot, a  büntetôtáborok

világát  jeleníti  meg.  Miután matematika-fizika  szakos  tanári  diplomát

szerzett, 1941-ben behívták

  katonának, 1945-ig harcolt a fronton, kétszer kitüntették. Tüzérszázadosi

rangot  ért  el,  amikor  Sztálint  bíráló  levelei  miatt  letartóztatták.

Nyolcévi börtönre ítélték, melynek kitöltése után száműzték. Száműzetésébôl

1956-ban  tért vissza. 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból, az  USA-ban

él.

  Az Ivan Gyenyiszovics egy napja c. kisregény (1962) I. Gy. Suhov életének

egy  napját mutatja be, egyet abból a  háromezer-hatszázötvenhárom  napból,

melyet  a táborban kellett eltöltenie. Az egyszerű parasztembert  a  tábori

élet  kemény  törvényei  formálták  egyéniséggé,  aki  az  embertelenségben

megtalálta azt a néhány embert, akire számíthatott, s akik számíthattak rá.

  A Rákosztály (1968) Sztálin halála után két évvel játszódik

  egy  közép-ázsiai  kórház  onkológiai  osztályán  (vö.:   Dosztojevszkij:

Feljegyzések  a  holtak házából; Csehov: A 6-os számú kórterem). Az  író  a

tapasztalati  valóság fölött, kiemelt modellhelyzetben mutatja be  figuráit

(vö.: Thomas Mann: Varázshegy): a rákosztályon kicsiben láthatjuk az  egész

sztálinista  rendszer  konfliktushálózatát. A regény már  sokat  megjelenít

Szolzsenyicin  keresztényi  etikájából,  de  még  szinte  semmit  abból   a

nagyorosz-pravoszláv konzervativizmusból, amely késôbbi műveibôl  tételesen

is kiolvasható.

  A  Gulag-szigetcsoport-ban (1973) megfigyelhetjük, hogy a nem-fikciós,  a

dokumentáris szövegírás, általában a tények, dokumentumok adagolása  miként

jelenik meg a fikcióban, a képzelet teremtette narrációban.

  Az abház eredetű Bulat Okudzsava (1924-) történelmi témái mai  kérdéseket

vetnek föl.

  A  Szegény  Avroszimov (1969) a dekabrista felkelést  követô  vizsgálatok

idejébe   vezet   vissza.  Avroszimov  vidéki  ifjú  nemes,   akit   az   a

megtiszteltetés  ér, hogy írnokként jelen lehet a  dekabrista  összeesküvôk

perén.  Az  események  és tapasztalatai hatására a  világról  való  nézetei

gyökeresen  megváltoznak.  Az  író a  történetet  egy  kortárs  krónikással

beszélteti el, aki képtelen megfelelni a kor magas irodalmi igényeinek.  Ez

a formai játék a kifejezés lehetôségeivel foglalkozó tréfás ars poetica is.

Mindent a fôszereplô szemszögébôl - ezért torzítva - látunk. A  nagyszabású

téma  és a kisszerű hôs összeütközése pátosszal átszôtt ironikus hangot  és

sajátosan groteszk látásmódot hív életre. A regény azt a kérdést vizsgálja,

hogy milyen mértékig

lehet behódolni a terrornak anélkül, hogy magunk is bűnrészessé válnánk.

  A Merszi avagy Sipov kalandjai című regénye (1971) hiteles

dokumentumokra  épül,  és megmutatja, hogy a  valóság  sokszor  képtelenebb

helyzeteket hoz létre, mint bármely fikció.

Egy Sipov nevű rendôrügynököt megbíznak, hogy figyelje a

"társadalomra veszélyes" Tolsztoj grófot. Sipov iszik, költekezik, s  mivel

nem talál módot arra, hogy eljusson Tolsztojhoz,

hát  hamis  jelentéseket  küld  róla.  Azt  hazudja,  amit  elképzelnek  és

elvárnak. A regény azt állítja, hogy a hatalom a legképtelenebb vádakhoz is

talál bizonyítékot, s akkor sem roppan

össze, ha a vád képtelensége nyilvánvalóvá válik. Az elbeszélés abszurd  és

groteszk  fordulatokkal mutatja be egy lángelme megalázását és a  rendôrség

ostobaságát.  Az  író  az olvasóra bízza, hogy döntse  el:  lehet-e  rendes

ember, aki aljas célok

eszközévé válik. A rendôrügynök szemszögébôl látjuk az eseményeket. Az  író

a  bürokrácia nyelvének fordulataitól Sipov orosz és francia  kifejezéseket

vegyítô  és  torzító szóhasználatáig sokféle  stílusréteg  anyagából  építi

művét.  A  regény egyúttal a 19. századi orosz próza persziflázsa,  az  író

remekművek  figuráit, helyzeteit travesztálja, a nagy írókat idézi  sajátos

tükörben.

  Okudzsavának ezek a művei az orosz irodalomnak az E. T.

A. Hoffmanntól eredeztethetô s Gogoltól Bulgakovon át máig

ívelô  groteszk-fantasztikus  vonulatát folytatják. A  Dilettánsok  utazása

(1973)  viszont  sok  vonatkozásban Tolsztojra emlékeztet. Ez  a  regény  a

dekabrista   felkelés  után  játszódik,  és  egy  tragikus   sorsú   herceg

útkeresését írja le. A cím a történelem negatív dilettánsaira utal,  akiket

a  regény  egyik  szereplôje így  jellemez: "Európában a besúgó.  .  .  egy

hivatal hivatalnoka. . . Nálunk viszont. . . az amatôr besúgók teszik ki  a

legnagyobb  tömeget,  az önzetlen besúgók. akik össze tudják  egyeztetni  a

fennkölt  szolgálatot  a  feljelentéssel. . ."  A  fiktív  visszaemlékezést

Amilahvari nyugalmazott grúz fôkapitány írja, s benne az író

dokumentumbetétjei  -  levelek, jelentések - húzzák alá a fôtémát,  amit  a

fôszereplônek  -  akiben  van  valami  a  "felesleges  ember"  típusából  -

környezete sugall kimondatlanul: nincsen számodra hely.

  Jaroslav   Hasek  (jaroszlav  hasek;  1883-1923)  a  századeleji   prágai

bohémvilág  ismert  figurája, hírhedt tréfacsináló,  a  kiskocsmák  állandó

törzsvendége volt.

  Fô   műve  nevezetes  regénye:  Svejk.  Egy  derék  katona  kalandjai   a

világháborúban (svejk;1921-1923). A regényben Hasek azt mutatja meg, hogyan

védekezhet a kiszolgáltatott kisember a rátámadó embertelen világ ellen. Ez

a kérdés Közép-Európában különösen nagy jelentôséggel bírt, hiszen itt - a

megkésett társadalmi fejlôdés következtében - még a polgári demokrácia adta

lehetôség  sem volt meg a nyílt szembenállásra. Svejk a hadseregbe  kerülve

olyan   végletes  lojalitással,  olyan  túlzó   buzgalommal   alkalmazkodik

környezetéhez,  hogy  az  már felér a  lázadással.  A  parancsokat  nemcsak

készséggel  teljesíti, hanem túl is teljesíti, és ezzel nevetségessé  teszi

ôket.

Ahol  csak megjelenik, mindenütt zavart kelt, bajt okoz.  Felettesei  pedig

tehetetlenek  ezzel  a jóindulatú, jámbor bajkeverôvel.  A  "derék  katona"

groteszk   mimikri-módszerével  a  legnehezebb  helyzetekbôl  is   ki   tud

evickélni, és derűs nyugalommal

botladozik  a  világ  labirintusában.  Ugyanakkor  a  császár   ôfelségének

túlzottan  lelkes szolgálatával, az elôírt  kötelességek  túlteljesítésével

nagyon jól láthatóvá teszi a militarizmus, az egész rendszer  abszurditását

is.

  Az író elsôsorban úgy jellemzi hôsét, hogy szüntelenül beszélteti.  Svejk

folyton  mesél,  általában nem tudjuk bizonyosan, hogy  komolyan  beszél-e,

vagy csak komédiázik. Mindenre tud valami példázatot. Történetei  műfajukat

tekintve  is  változatosak, vannak köztük  anekdoták,  példabeszédek,  régi

életképek, visszaemlékezések, szentenciák, tanmesék.

  Az  író  csak ritkán szólal meg közvetlenül, általában  háttérben  marad,

mint névtelen krónikás közli a legfontosabb adatokat, vagy nagyobb távlatba

helyezi az egyes mozzanatokat.

Annál  többet beszélteti a fôhôst. Svejknek a történet  folyamán  elmondott

mintegy  kétszáz példázata tulajdonképpen monológ, ezek sorozata  képezi  a

regény gerincét.

  A  mű  szövegében  a  nyelv  legalsó  rétegeinek,  a  vaskosabb,  durvább

kifejezéseknek a felhasználására a jellemzés érdekében kerül sor.

  Hasek  regénye  több  mint kordokumentum. Svejk  viszontagságos  élete  a

háborúban  minden kor emberének a sorsát is példázza. A "derék katona"  nem

csak  az osztrák hadigépezettel küszködik, nem csak annak  értelmetlenségén

és   embertelenségén  diadalmaskodik:  természetes  magatartásával,   józan

értelmével az emberiséget, a humánumot védi mindig és mindenütt, ahol  csak

megjelenik az embertelenség, a hazugság.

  Karel Capek (csapek; 1890-1938) történelmi miniatűrjeit, "apokrif"-jeit a

húszas  években  kezdi írni. A gyűjtemény magyarul Történelmi  görbe  tükör

címmel jelent meg. A történetek arra figyelmeztetnek, hogy a múlt eseményei

talán   nem  egészen  úgy  játszódnak  le,  ahogy  tudni  véljük,  úgy   is

történhettek,  ahogy  ezt  a  görbe  tükör  mutatja.  Az  író  a  múltat  a

perspektíva eltolásával jeleníti meg, a jelen nézôpontjából láttatja,

a tôrténelem szereplôit mai városi nyelven beszélteti.

  Capek a fasizmus elleni küzdelmek idején újabb történetekkel  egészítette

ki gyűjteményét.

  Az  Archimedesz nalála (1938) a nagy birodalmat építô, hódító erôszak  és

az értelemben bízó ember szembenállását példázza.

  Bohumil Hrabal ( 1914-) a modern cseh próza mestereinek

eredményeit  fejleszti tovább. Capeket követi, aki a  kisemberek  világának

bemutatását  emelte  magas  szintre. Míg  azonban  Capek  kívülrôl,  Hrabal

belülrôl közelíti meg szereplôit. Stílusában pedig - Hasekhez hasonlóan - a

beszélt nyelvet tekinti irányadónak.

  Elbeszéléseinek általában nincs központi cselekménye,

nem kerek történetet mesél el, írásai minden értékhierarchia nélkül  egymás

mellé   rendelt  vagy  montázsszerűen  egymásba  fonódó,   egymást   átfedô

helyzetek, pillanatképek, a figurái elôadta történetek sokaságából  épülnek

szerves   egésszé.  A  leírások,  a  szerzôi   közbeszólások,   kommentárok

elmaradnak, az

író a megjelenített poétizált valóságot beszélteti.

  Alakjai  többnyire  félresikerült,  a  társadalom  szélein  vegetáló,   a

kenyérszerzés mechanizmusában, a mindennapi létezés

kisszerű  örömeiben  és  gondjaiban elmerülô  emberek  és  álmodozók,  akik

kárpótlásul  igazi  élményekben szegény életükért egy  másik,  képzeletbeli

életet élnek.

  îrásainak  sajátos, utánozhatatlan atmoszférája, hangulata  van.  Mindaz,

amirôl  ír,  valamelyest  megemelkedik  ugyan,  de  sohasem  annyira,  hogy

elszakadna a köznapok, a kisemberek világától.

  A  Táncórák idôsebbeknek és haladóknak c. 60 oldalas  elbeszélése  (1964)

egyetlen mondatból áll. Az író közvetlenül nem

szólal meg, csak a figura tudatát tükrôzi minden kommentár nélkül. Az  élet

így  kettôs fénytörésben jelenik meg elôttünk, az író  tudatában  megjelenô

központi  szereplô  és  a  fôszereplô  tudatában  megjelenô  valóságkép  az

ôtletek, a humor, a szellem gazdag villódzását teszi lehetôvé.

  A   szerb  Ivo  Andric  (andrity;  1892-1975)  számára  az  egyes   ember

lelkivilága  a  legfôbb  írói probléma, minden  írása  egy-egy  lélekelemzô

tanulmány. Elbeszéléseiben egy-egy emberi szenvedélyt, tudat alatti vágyat,

lelki sérülést ragad meg, és ezt részletezô rajzzal, elemzôen tárja  elénk.

Alakjait  legtöbbször  visszavetíti a múltba, belehelyezi a  hajdani  tôrök

kori

bosnyák  kisváros  életébe,  és  olyan mesét szô  köré,  hogy  a  lélektani

helyzetet  a legplasztikusabban szemléltesse. A korhű, régi  öltözet  alatt

korunk    emberének   problémáit,    élettapasztalatát,    életfilozófiáját

szólaltatja meg.

  A Hid a Zepán (zsepa) című elbeszélése (1931) is Bosznia messzi múltjába,

a  török  idôkbe  vezet. Két szereplôje Juszuf, a  nagyvezír  és  az  olasz

építész.  A  vezír  a  világ bajaira  érzékeny,  gondolkodó  ember  típusát

példázza. Az olasz mester munkájának, az alkotásnak a megszállottja, alakja

az  önzetlen alkotómunka keservesen nehéz, ám mégis gyönyörű  és  nagyszerű

voltát mutatja be.

  Az elkészült híd a művészet nagyságát és hatalmát hirdeti: az emberi elme

és  munka eredménye szembefeszűl a folytonos változással, az  állhatatosság

és megmaradás jelképe. (Az élet állandóságának és ugyanakkor  megújulásának

ellentétpárja, a híd és a folyó gondolata késôbb is foglalkoztatja az írót:

a Hid a Drinán című regényben (1945) krónikaszerűen

végigkíséri  a  nevezetes  visegradi  híd  történetét:  a  híd   nemzedékek

pusztulásának  és  felnövekvésének tanúja, az események valamiképp  mind  a

hídhoz kapcsolódnak.)

  Andric  harcot lát a világosság és a sötétség, a jó és rossz, az élet  és

az elmúlás között. A fájdalom és a szenvedés, a tévelygés,  kilátástalanság

és  bizonytalanság, homályos félelemérzet,  halálközelség,  megvalósulatlan

vágyak és elérhetetlen kívánságok túlsúlyát érzi a világon. Ugyanakkor hisz

valami  titokzatos törvényszerűségben, melynek alapján mindig  bekövetkezik

az ellentétek egyensúlya, s a megnyugvás és harmónia lesz úrrá: a híd "csak

tündökölt, napfényben és holdsugárban, a távoli tartományban, s vitte hátán

egyik partról a másikra az embereket és jószágot. A tájékán ejtett  sebeket

begyógyította  az  idô,  a körülötte kallódó  hulladékokat  széthordták,  a

sövénygát roncsait meg elsodorta a viz, a kôfaragók munkáját lemosták az

esôk."

  A történetmondó személye az elbeszélés folyamán teljesen háttérben marad,

csak a záró bekezdésben jelenik meg, amikor arról értesülünk, hogyan fogant

meg  benne  a  történet  megírásának  gondolata.  Az  elbeszélés  látszólag

teljesen  szenvtelenűl, hideg tárgyilagossággal folyik. Andric  stílusát  a

rikító színektôl, a fellengzôsségtôl való nemes tartózkodás jellemzi.

Nyugodt,  arányos  szerkesztésű, fojtott mondataiban az  egyszerűség  és  a

pompa összhangja valósul meg.

  Korunk horvát irodalmának vezéregyénisége Miroslav Krleza  (krlezsa;1893-

1981).  Már ifjúkorában közvetlen kapcsolatba került a  magyar  kultúrával,

műveiben  a  közép-európai valóság összefüggéseiben szemlélte  a  magyarság

sorsának  alakulását.  Az irodalomnak szinte  minden  műfajában  jelentôset

alkotott. Elbeszéléseiben, regényeiben a kisemberek, polgárok,

álmodozó  individualisták  életét ábrázolja (Filip  Latinovics  hazatérése,

1932).  Emlékiratai (Gyermekkor Zágrábban, 1952; Régmúlt napok,1956)  érett

alkotóművészetének talán legszebb darabjai. Zászlók c. regénye (1963-65) az

elsô világháború

elôtti magyar és horvát politikai és irodalmi élet körképét adja.

Thomas Mann

(1875-1955)

  Thomas  Mann  a  német polgárság reprezentáns  írója,  akinek  legnagyobb

élménye  a  századfordulón családjának és a  patrícius  polgárságnak  Iassú

hanyatlása volt.

  Lübeckben  született,  és  1893-tól Münchenben  élt.1933-ban  elhagyta  a

nemzetiszocialista   Németországot,   Svájcba,  majd   1938-ban   Amerikába

emigrált, és csak 1952-ben tért vissza Európába. Svájcban telepedett le.

  Fiatalkori szellemi érdeklôdését "hármas csillagzata",

Schopenhauer, Wagner és Nietzsche eszmevilága határozta

meg. Az elsô világháború ideje "antidemokratikus tévelygésé"-nek  idôszaka,

amikor  úgy  látta,  hogy  a demokrácia  ellentétben  áll  a  németség  ôsi

jellegével.  A háború végén már revideálni kezdte  konzervatív-nacionalista

nézeteit,   majd   fokozatosan   eljutott   egy   demokratikus,   humanista

szemlélethez.

A fasizmus ellen írásaiban, elôadásaiban, rádióbeszédeiben is fellépett.

  Világképét,  az irodalomról való felfogását az orosz irodalom,  Tolsztoj,

Dosztojevszkij,   Csehov  iránti  szeretete  is  befolyásolta.   Fiatalkori

novelláira különösen Csehov írásai voltak nagy hatással.

  Thomas Mann prózája erôsen intellektuális jellegű.

Érzékletesen  és  reálisan  megjeleníti az élet konkrét  tényeit,  de  ezek

túlmutatnak önmagukon, más tényekre és        

jelenségekre utalnak, jelképszerűek. A tárgyilagos valóságábrázolás  mögött

érezhetôk a rejtett és homályos

összefüggések.  A távoli kapcsolatok keresése a természeti,  társadalmi  és

pszichológiai jelenségek között egyrészt azt mutatja, hogy Mann nem  maradt

érintetlen a

szellemtörténet   felfogásától,   másrészt  annak   a   mindennel   szemben

elkötelezetlen, ironikus szemléletnek és

magatartásnak a jele, amelyet ugyancsak ironizál. Egész

művészetét  átjárja  az  irónia. Kívülrôl és felülrôl,  de  szánalommal  és

megértéssel vegyülô iróniával szemléli a

világot, az embereket. Iróniája az ellentétek áthidalhatatlanságából  ered,

s  végsô  soron  föltételezi azt, hogy az  író  értékek  kiegyenlítôdésében

keresi a világ törvényszerűségét.

  Műveinek egyik központi témája: a művész helye a

modern világban. Mann áthidalhatatlan ellentétet lát

élet és művészet, polgár és művész között. Az élet a normális,  egészséges,

szokásos pályákon fut, a művésznek

ettôl  el kell szakadnia a rendkívülibe, az átlagon felülibe,  így  azonban

fennáll a veszély, hogy életellenes, démonikus, gyenge és beteges lesz.

  Elsô regényében, A Buddenbrook házban (1901) egy

lübecki  patríciuscsalád  hanyatlását  rajzolja  a  hagyományos   realista-

naturalista regény tárgyias, részletezô módszerével.

  A család tagjainak életereje nemzedékrôl nemzedékre

csökken:   az   életrevaló,  szorgalmas   polgárok   utódai   akaratgyenge,

életképtelen,  túlfinomult  művésszé  válnak,  s  a  gátlástalanul  törtetô

Hagenströmök lépnek a helyükre. A biológiai hanyatlás a hagyományos polgári

életforma felbomlásával párhuzamosan megy végbe.

  Az  elsô  világháború  elôtt keletkezett művésznovellákban  is  a  költôi

álmoknak és a polgári éleforma józan

prózaiságának szembeállításával találkozunk. A művész

fegyelmezett magatartás kialakításával próbál meg úrrá

lenni az érzelmek anarchiáján.

Tonio Kröger

  Az elbeszélés ( 1903) három részbôl áll ( 1-2 ; 3-5 ;

6-9;), mindegyikben a vágymotívum variálódik. Tonio

Kröger  elidegenedett  az  élettôl, de vágyódik utána.  Felismeri,  hogy  a

valódi művészi magatartás és a tevékeny

polgári lét ellentétes egymással. A történet arról szól,

hogy  a hôs miként néz szembe ezzel a ténnyel, és milyen  következtetéseket

von le belôle.

  Tonio fejlôdésének bemutatása azzal kezdôdik, hogy

a mintegy tizennégy éves gyerek észreveszi, hogy ô más,

mint a többiek, érdeklôdésének más az iránya, élesebben látja az  embereket

és  dolgokat, mint társai, mélyebben és differenciáltabban érez. Ez a  tény

tudatosodik

benne.   Tonio  ifjúkori  történetének  lezárása  a  hôs  művésszé   válása

szempontjából  döntô  jelentôségű  állapotot  rögzít:  miután  vágytól   és

szeretettôl  vezérelve  kereste  a  kapcsolatot  az  emberekhez,  és  ez  a

törekvése  kudarcot  vallott,  csalódásából levonja  a  következtetést,  és

elindul a maga útján.

  Ezután  az elbeszélés kereken másfél évtized átugrásával folytatódik,  az

író tájékoztat a közben történtekrôl.

Tudósításának súlypontja Tonio művész voltának leírására esik. Ez a  leíró-

tudósító   rész  az  elbeszélés  magjához,  a  Lizaveta  Ivanovnával   való

beszélgetéshez vezet.

A  vágy- és szeretetmotívum itt átadja helyét a távolságtartás és  hidegség

motívumának. Tonio művészete

ugyanis  azon a meggyôzôdésen alapszik, hogy az embernek meg  kell  hallnia

ahhoz, hogy alkotó lehessen:

"az  érzés, a meleg szivbéli érzés mindig banális és hasznavehetetlen. .  .

Emberfeletti és embertelen lényekké kell változnunk. . , csak akkor Ieszünk

képesek.  . . arra, hogy. . . egy érzést hatásosan és  izlésesen  ábrázolni

tudjunk. . . Befellegzett a művésznek, mihelyt ember lesz és érezni kezd."

  Tonio számadása saját művészetérôl itt a panasz formáját ölti magára,  és

kiindulópontja  lesz az olyan művészet túlhaladásának, amely az  élet  fölé

emeli magát,

elszakad  a  valóságtól, és célját egyedül a rafinált játékban  és  a  szép

formában látja. Tonio ugyanis a beszélgetés vége felé bevallja, hogy minden

ellenkezô  látszat  ellenére titkos szeretet él benne az élet,  az  emberek

iránt,  mély  vágyakozást érez "az ártatlan, egyszerű és  élô  dolgok",  "a

hétköznapiság  gyönyörei  után".  Ennek alapján  nevezi  az  orosz  festônô

barátját "eltévedt polgárnak".

  Tonio  további útja a kezdetekhez megy vissza, életének azt az  idôszakát

szeretné ismét élôvé tenni, amikor

még minden elszigeteltsége ellenére is kapcsolatban

volt az emberekkel, és szeretetüket akarta megszerezni.

Az író itt az elsô rész motívumait veti fel újra, de ezek

most új értelmet nyernek.

  Tonio  felkeresi szülôvárosát, majd egy dán fürdôhelyen  találkozik  Hans

Hansennel  és  Ingeborg Holmmal, azaz talán nem  személyesen  velük,  hanem

ugyanazzal  a  normális  "kék szemű" típussal, amely  mindig  vonzotta.  Az

elbeszélés  csúcspontját  képezô jelenetnek -  amikor  egyszerű,  problémák

nélkül  élô  ifjú embereket lát táncolni és mulatni -  azért  volt  számára

olyan nagy jelentôsége, mert belülrôl kész volt arra, hogy a megfigyelt

jelenségek hassanak rá. Miután megízlelte az üressé vált

művészet belsô poklát, nem akarja megvárni érzelmei

teljes eljegesedését. Visszatér tehát annak az életnek a

szeretetéhez,  amely ôt, a művészt kizárta, mert szükségszerűen ki  kellett

zárnia magából.

  Ez a visszatérés ilyen formában persze nem jelent

megoldást,  hiszen  az  az  élet,  amelyik  iránt  Tonio  oly  romantikusan

vágyakozott, alapjában véve álomvízió volt

szôkeségrôl, egészségrôl és életörömrôl. A talpraesett,

magabiztos  Hans  Hansen,  a bájos Ingeborg Holm valójában  egy  nagyon  is

átlagos,  szürke  élet megtestesítôi. Ha az elbeszélés végén  Tonio  Kröger

csatlakozna  a  vidám  bálozó társasághoz,  az  saját  tapasztalatainak,  a

művészetnek  elárulása lenne. Számára csak egyetlen  lehetséges  magatartás

kínálkozik:  szemlélô  marad,  aki  ebben az életben  nem  vesz  részt,  de

szemlélôdésébôl  meríti  az  erôt  művészetéhez.  Tehát  nem  egyszerűen  a

kiindulási    ponthoz   való   visszatérésrôl   van   szó,   hanem    Tonio

tapasztalataihoz, amelyek ôt valamikor kiindulópontjától eltávolították, és

amelyeket feldolgozott magában.

  Az elbeszélés Toniónak Lizaveta Ivanovnához írt levelével zárul, amelyben

arról  az új útról beszél, amelyen művészetében járni akar. Ha  összevetjük

ezt  a  vallomást  azokkal  a nézetekkel,  amelyeket  Tonio  a  Lizavetával

folytatott  beszélgetésben kifejtett, világossá válik, hogy  közben  milyen

utat  hagyott  maga  mögött.  Most  már nem  az  emberen  kívüliben  és  az

embertelenben  látja  a  művészet forrását, hanem  éppen  ellenkezôleg,  az

emberinek  a szeretetében. Tekintete "egy meg nem született  világot"  lát,

melyben   "emberi  alakok  árnyékai  nyüzsögnek"  és  intenek  felé,   hogy

"varázsolja  el és váltsa meg ôket". De az ô "legmélyebb  és  leglappangóbb

szerelme  a szôkéket és kék szeműeket, a derűs eleveneket, a boldogokat,  a

szeretetreméltóakat  és  közönségeseket  rajongja  körül".  Ez  "termékeny"

szerelem,  mert  "ha valami képes az irodalmárból költôt  fejleszteni";  ez

képes rá.

  Tonio Kröger álma persze utópia marad, hiszen valójában nem szűnt meg  az

ellentmondás az igazságért és

megismerésért  küzdô  művész  és a  művészetellenes  prózai  polgári  világ

között. Tonio "eltévedt polgár" marad,

aki azonban az embermegvetéstôl végül visszatalál embertársai szeretetéhez,

mivel érzi, hogy emberszeretet

nélkül nincs művészet.

  Az  író  nemcsak  a  szôkéket  és  kék  szeműeket,  de  a  világfájdalmas

művészlelkeket is iróniával szemléli.

  1.  Milyen  két  élmény  ébreszti rá  Toni  Krögert  az  elbeszélés  elsô

részében, hogy ô más, mint a többiek?

  2.  Hogyan rajzolja az író Tonio Kröger helyzetének családi hátterét?  Mi

jellemzi az apa magatartását fiával szemben?

  3.  Indokoljuk  meg,  miért játszik Tonio  Kröger  és  Lizaveta  Ivanovna

beszélgetése az elbeszélés szerkezetében központi szerepet?

  4. Lizaveta Ivanovna a művészet hatáslehetôségének nihilista felfogásával

szemben  az  irodalom "megtisztító, megszentelô  hatását"  helyezi  szembe.

Cáfolja-e ezzel Tonio megállapítását?

  5. Milyen tapasztalatokat szerzett Tonio műveinek közönségérôl?

  6. Értelmezzük Toniónak a Lizavetához írt levelébôl idézett mondatát: Két

világ  között  állok, egyikben sem vagyok otthon, épp ezért kissé  nehéz  a

sorsom."

  7. Mi a különbség az elsô és a harmadik rész írói ábrázolásmódja  között?

Mi a változás oka?

  8.  A  művészproblematikán  túl  milyen  általánosabb  jelentése  van  az

elbeszélésnek?

  9. Hogyan jut kifejezésre a novellában az írónak az orosz irodalom  iránt

érzett szeretete?

  A  halál  Velencében  (1911)  a  Tonio  Kröger-ben  felvetett  kérdéskört

alakítja  tovább. Gustav von Aschenbach (fon asnbah), az elismert,  sikeres

író  művészete már teljesen eggyéolvadt jól elrendezett polgári létével.  A

"tartás",  az  "elegáns  önuralom"  alapjaira  épített  élet  a  váratlanul

elszabaduló  sötét szenvedély, egy szép lengyel fiú iránt  érzett  vonzalom

hatására mégis ôsszeomlik.

A varázshegy

  A  regényben  (1924) egy mindent átfogó jelképrendszer érvényesül:  a  mű

címének,  a  szereplôknek, a történetnek, a  regény  motívumainak  egyaránt

szimbolikus jelentésük van.

  A színhely egy svájci tüdôszanatórium, melynek zárt

világában   a  század  eleji  Európa  társadalmának   kicsinyített   mására

ismerhetünk.  Hans  Castorp, az átlagember az itt eltöltött  hét  év  alatt

sűrítetten  átéli mindazt, amit a lenti társadalomban talán egész  életében

sem  élhetett  volna  át.  A  jó  szándékú  humanista  Settembrini   lelkes

ékesszólással  közvetíti  számára  a  polgári  liberalizmus   eszmevilágát,

optimizmusát.  Vele  szemben a fanatikus jezsuita  Naphta  az  elkeseredett

élettagadást,  a  pesszimista irracionalizmust képviseli. De  Hans  Castorp

számára  nagy  vonzóerôvel  bír  Peeperkorn  túláradó  vitalitása,   Madame

Chauchat  (sosa) kötöttségeket nem ismerô, gátlásmentes magatartása is;  és

találkozik a kor tudományos és áltudományos szellemi áramlataival, a

fejlôdéstannal, a pszichoanalízissel, a spiritizmussal és

okkultizmussal (a szellemekben való hittel és a szellemidézés lehetôségének

hiedelmével), megismerkedhet az anyagi világ szerkezetével, az emberi  test

felépítésével, a csillagászat, a zene kérdéseivel is.

  Castorp   mindenféle   hatást   befogad,  de   nem   tud   választani   a

világmagyarázatok  közül.  A  dönteni  nem  tudás,  az  elhatározásra  való

képtelenség állapotából csak

a háború ragadja ki. Hirtelen úgy érezte, "a varázslat

megtört,  ô  megváltódott,  felszabadult  -  nem  a  maga  erejébôl,  amint

röstellkedve megvallotta magának, hanem

elemi  külsô  hatalmak által, amelyeknek voltaképp édesmindegy  volt  az  ô

mellékes  felszabadulása.  De ha kicsiny sorsa eltűnt is a  nagy  általános

végzetben,  vajon nem fejezôdött-e ki benne valami személynek  szóló,  azaz

isteni jóság és igazságosság?"

Az utolsó regények

  Thomas Mann a harmincas évektôl különös érdeklôdéssel

fordult  a  bibliai és általában a mitikus témák felé. Úgy érezte,  hogy  a

nagy   és  súlyos  mondanivalót  a  mindig  emberi,  a   mindig   ismétlôdô

archetipikus   helyzeteket   tartalmazó   mítosz   újrateremtésével   tudja

leghitelesebben kifejezni.

  A  József  és testvérei c. tetralógiában (1933-1943)  a  bibliai  József-

történet epizódjait tágítja nagyszabású mítosszá.

  A  Doktor Faustus c. regény (1947) a Faust-mondát a  jelenkorba  helyezve

kelti  új  életre.  Mann  ebben a  művében  a  művészlét  problematikájával

foglalkozik. A modern művészetet "ördögi sugalmazású" fejleménynek tartja.

  Adrian Leverkühn zeneszenô, a modern Faust, szerzôdést

köt  az  ördöggel, a szenvedélyek, az ösztönök hatalmával,  a  betegséggel,

amely alkotóerejét felfokozza. Nagyarányú zeneműveket hoz létre,  zenéjében

azonban  a  művész  mély kétségbeesése fejezôdik ki, aki nem  bízik  már  a

művészet  társadalmi  hivatásában,  sôt a  polgári  társadalomban  sem.  (A

zeneművek  leírásában Schönberg elméletére és a kortárs zenei  törekvésekre

támaszkodott az író.)

  A zeneszenô történetét Mann Serenus Zeitblom (szerénusz

cájtblóm),   humanista   gimnáziumi  tanárral  beszélteti  el   a   második

világháború idején, aki barátja életét az elbeszélés jelenével, a  fasizmus

végnapjaival  hozza  párhuzamba. A regény két idôben való  folyása,  a  két

történet  - Leverkühn élete és életének megírása -  szakadatlanul  egymásba

fonódik, és kölcsönösen megvilágítja egymást. A regényben az író a német

tragédia okait szeretné felfedni.

  Thomas Mann utolsó regénye, A kiválasztott (1951), virtuozitásában  talán

az író legnagyobb művészi teljesítménye.

A mély értelmű középkori Gregorius-legendából űz gazdag

ironikus-szellemes játékot.

  A  testvérszerelemben fogant fiú anyjával folytat  szerelmi  kapcsolatot,

majd  borzalmas bűneiért súlyos vezeklést vállal magára - tizenhét éven  át

él egy kôsziklán -, ezzel elnyeri Isten bocsánatát, és pápa lesz.

  Mann bűnben született hôsében a sorsával küzdô embert

mutatja meg, akinek a halálon kell átverekednie magát ahhoz, hogy  eljusson

az élethez, a kiválasztottsághoz.

  Thomas Mann jellegzetesen hagyományhű elbeszéléstechnikával dolgozott, az

elbeszélés  folyamatát  formaalkotó elvként használta.  De  nem  törekedett

arra,

hogy a közvetlen írói beleszólást elfedje, és így adja a

regény  fiktív  világának  a valóság  látszatát.  Esszéisztikus,  ironikus-

szubjektív elbeszélô volt.