A FRANCIA KLASSZICISTA DRÁMA
"A reneszánsz két ellentétes irányban
hatott a gondolatra és a művészetre: egyrészt felszabadította és
szertelenségekre ragadta, ez a barokk; másrészt szigorú formák közé rögzítette,
ez a klasszicizmus. Az egyes nemzetek 17. századi irodalmában különbözô
arányokban keveredik ez a két elem." (Szerb Antal: A világirodalom
története. Bp., 1957. 334. l.)
A 17. század ugyan a nagy barokk vallásosság
kora, Franciaországban mégis egyre gyakrabban hivatkoznak tudósok és írók a
"józan észre", latin szóval a "ráció"-ra. A természetes
emberi ész tekintélyét hirdetô filozófiai irányzat, a racionalizmus olyan
ismeretelméleti tételt vall, hogy ismereteink végsô forrása az ész, a
gondolkodás. (Az újkori racionalizmus megalapítója Descartes [dékárt -
1596-1650] híres, szállóigévé vált mondása: "Gondolkodom, tehát
vagyok.") A racionalizmus a következô évszázadban kibontakozó
felvilágosodásnak készíti elô a talajt, egyelôre azonban békésen megfér a
katolikus egyház vitathatatlan uralmával, az egyre fokozódó vallási
áhítatossággal.
A "józan ész" - legalábbis
Franciaországban, a 17. század második felében - átalakítja a művészi alkotás
folyamatát: megköveteli, hogy a művész meghatározott és aprólékosan kidolgozott
szabályokat kövessen. Az ésszerűség azon méri a műalkotások értékét, hogy
mennyire felelnek meg az ész, a helyes gondolkodás törvényeinek, az alkotók
milyen szigorúan követték az antik művészetbôl leszűrt és kötelezônek tekintett
normákat.
A klasszicizmus csak a 18. századtól kezdve -
a felvilágosodás korában - lett Európa általánosan elterjedt stílusirányzata,
de összhangban volt a 17. századi abszolút monarchia törekvéseivel is: XIV.
Lajos, a "napkirály" megkövetelte országában a rendet s a törvények
és az uralkodó feltétlen tiszteletét. (A klasszicizmusról még részletesebben a
II. osztályban fogunk tanulni.)
A 17. századi francia irodalom a drámában
érte el csúcspontját, s az új klasszicista elvek is itt kezdtek szabályokká
merevedni. A reneszánsz nagy felfedezése: a klasszikus irodalom, a görög
tragédia, a római vígjáték évszázadokra eldöntötte a francia irodalom sorsát.
Arisztotelész Poétikájának félreértett, illetve átértelmezett megjegyzéseit
fölkapta és kötelezôvé tette a klasszicista ízlés, s száműzött az irodalomból
is mindent, amit ésszerűtlennek, észellenesnek vélt.
A francia dráma gyökeresen szakított a
középkori hagyományokkal, s úgy fejlôdött, mintha Shakespeare meg sem született
volna.
A józan ész legelôször is az alkotó és
szárnyaló képzeletet tessékelte ki mind a színpadról, mind a nézôtérrôl.
Shakespeare drámái e teremtô fantázia nélkül valóban értelmetlenek,
érthetetlenek: kimondva vagy kimondatlanul ott áll minden darabja élén a
nézôkhöz intézett felszólítás: "Képzeljétek el!" Az új racionalista
felfogás szerint elképzelhetetlen, hogy két felvonás szünetében - az
elôadásokat már felvonásokra tagolták - esetleg évek telnek el, s a cselekmény
színhelye egyik országból a másikba tevôdik át. - Nicolas Boileau (nikola boáló
- 1636-1711 ), a francia klasszicizmus legjelentôsebb elméletírója, 1674-ben
írt Ars poetica című költeményében gúnyosan utasítja el a spanyol drámák
eljárását, és szigorú fegyelmet követel a művészektôl:
A szín helye legyen pontos, határozott.
Spanyolországban a költô egy puszta napban
akár éveket is zsúfolhat a darabban.
Ott még kisgyermek a hôs az idomtalan
színdarab elején, végén szakálla van.
De bennünket az Ész vezet szabálya rendjén:
úgy kívánjuk, legyen jól formált a
cselekmény,
történjék egy eset, egy helyen, egy napon;
kezdettôl végig azt lássuk a színpadon.
(Rónay György fordítása)
Ez az ún. "hármas egység" - a hely,
az idô és a cselekmény egységének követelése - arra késztette a francia
drámaírókat, hogy csupa "ötödik felvonást" írjanak, a szenvedélyek,
konfliktusok végsô kirobbanását vigyék csak színre, s az elôzményekre a
dialógusok, monológok utaljanak vissza. Az írók emiatt csak kész, kiforrott
jellemekkel dolgozhattak: a szereplôk a darab indításakor már megszilárdult
tulajdonságokkal állnak elôttünk.
A klasszicista ízlés szerint nem is szabad
mindent megmutatni a színpadon, különösen olyasmit nem, ami a kifinomult,
elôkelô közönség érzékenységét sértheti, ami nyers, durva, illetlen. Kötelezô
szabállyá lett a mértéktartás.
Amit nem hisz, az észt nem hatja meg soha,
Mit látni nem szabad, elbeszélés tudassa! -
jegyzi meg Boileau.
A józan észen kívül a mértéktartást követelte
meg az a körülmény is, hogy a nagy francia színházak a fôurak, illetve a király
védnöksége alatt állottak. Az elôkelô nézôk a színpadon foglaltak helyet,
mintegy közösséget vállalva a színészekkel. A nôi szerepeket már nôk
játszották, hiszen nem hangozhatott el semmi olyasmi, ami sérthette volna a nôi
érzékenységet. - A színház zárt épület volt, csaknem olyan, mint egy mai
színház. A nézôközönséget függöny választotta el a színpadtól, s a felvonások
végét is a függöny lebocsátásával jelezték. Díszleteket a francia színpad sem
igen használt, kellékeket azonban igen, de a színészek az antik hôsöket is
rizsporos hajjal, 17. századi kosztümökben alakították.
A francia klasszicista drámával kapcsolatos
számitógépes
tájékoztatás
után ismerkedjűnk meg
azokkal a francia
drámairókkal, akik
nagy szerepet töltöttek
be az ujfajta
drámairányzat kibontakozásában.
A Magyar Rádió Hangarchivumában a
francia klasszicista dráma
szerzôinek
számos művével találkozhatunk kiváló
szinészek
közreműködésével készült rádiószinházi változatokban. Hallgassuk
meg ezeknek a műveknek a rádióváltozatait:
Racine: Phaedra ,Moliere : A fösvén és a
tártuffe cimű műveket!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése