google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 13., csütörtök

A francia klasszicista dráma


A FRANCIA KLASSZICISTA DRÁMA

"A reneszánsz két ellentétes irányban hatott a gondolatra és a művészetre: egyrészt felszabadította és szertelenségekre ragadta, ez a barokk; másrészt szigorú formák közé rögzítette, ez a klasszicizmus. Az egyes nemzetek 17. századi irodalmában különbözô arányokban keveredik ez a két elem." (Szerb Antal: A világirodalom története. Bp., 1957. 334. l.)
A 17. század ugyan a nagy barokk vallásosság kora, Franciaországban mégis egyre gyakrabban hivatkoznak tudósok és írók a "józan észre", latin szóval a "ráció"-ra. A természetes emberi ész tekintélyét hirdetô filozófiai irányzat, a racionalizmus olyan ismeretelméleti tételt vall, hogy ismereteink végsô forrása az ész, a gondolkodás. (Az újkori racionalizmus megalapítója Descartes [dékárt - 1596-1650] híres, szállóigévé vált mondása: "Gondolkodom, tehát vagyok.") A racionalizmus a következô évszázadban kibontakozó felvilágosodásnak készíti elô a talajt, egyelôre azonban békésen megfér a katolikus egyház vitathatatlan uralmával, az egyre fokozódó vallási áhítatossággal.
A "józan ész" - legalábbis Franciaországban, a 17. század második felében - átalakítja a művészi alkotás folyamatát: megköveteli, hogy a művész meghatározott és aprólékosan kidolgozott szabályokat kövessen. Az ésszerűség azon méri a műalkotások értékét, hogy mennyire felelnek meg az ész, a helyes gondolkodás törvényeinek, az alkotók milyen szigorúan követték az antik művészetbôl leszűrt és kötelezônek tekintett normákat.
A klasszicizmus csak a 18. századtól kezdve - a felvilágosodás korában - lett Európa általánosan elterjedt stílusirányzata, de összhangban volt a 17. századi abszolút monarchia törekvéseivel is: XIV. Lajos, a "napkirály" megkövetelte országában a rendet s a törvények és az uralkodó feltétlen tiszteletét. (A klasszicizmusról még részletesebben a II. osztályban fogunk tanulni.)
A 17. századi francia irodalom a drámában érte el csúcspontját, s az új klasszicista elvek is itt kezdtek szabályokká merevedni. A reneszánsz nagy felfedezése: a klasszikus irodalom, a görög tragédia, a római vígjáték évszázadokra eldöntötte a francia irodalom sorsát. Arisztotelész Poétikájának félreértett, illetve átértelmezett megjegyzéseit fölkapta és kötelezôvé tette a klasszicista ízlés, s száműzött az irodalomból is mindent, amit ésszerűtlennek, észellenesnek vélt.
A francia dráma gyökeresen szakított a középkori hagyományokkal, s úgy fejlôdött, mintha Shakespeare meg sem született volna.
A józan ész legelôször is az alkotó és szárnyaló képzeletet tessékelte ki mind a színpadról, mind a nézôtérrôl. Shakespeare drámái e teremtô fantázia nélkül valóban értelmetlenek, érthetetlenek: kimondva vagy kimondatlanul ott áll minden darabja élén a nézôkhöz intézett felszólítás: "Képzeljétek el!" Az új racionalista felfogás szerint elképzelhetetlen, hogy két felvonás szünetében - az elôadásokat már felvonásokra tagolták - esetleg évek telnek el, s a cselekmény színhelye egyik országból a másikba tevôdik át. - Nicolas Boileau (nikola boáló - 1636-1711 ), a francia klasszicizmus legjelentôsebb elméletírója, 1674-ben írt Ars poetica című költeményében gúnyosan utasítja el a spanyol drámák eljárását, és szigorú fegyelmet követel a művészektôl:
A szín helye legyen pontos, határozott.
Spanyolországban a költô egy puszta napban
akár éveket is zsúfolhat a darabban.
Ott még kisgyermek a hôs az idomtalan
színdarab elején, végén szakálla van.
De bennünket az Ész vezet szabálya rendjén:
úgy kívánjuk, legyen jól formált a cselekmény,
történjék egy eset, egy helyen, egy napon;
kezdettôl végig azt lássuk a színpadon.
(Rónay György fordítása)
Ez az ún. "hármas egység" - a hely, az idô és a cselekmény egységének követelése - arra késztette a francia drámaírókat, hogy csupa "ötödik felvonást" írjanak, a szenvedélyek, konfliktusok végsô kirobbanását vigyék csak színre, s az elôzményekre a dialógusok, monológok utaljanak vissza. Az írók emiatt csak kész, kiforrott jellemekkel dolgozhattak: a szereplôk a darab indításakor már megszilárdult tulajdonságokkal állnak elôttünk.
A klasszicista ízlés szerint nem is szabad mindent megmutatni a színpadon, különösen olyasmit nem, ami a kifinomult, elôkelô közönség érzékenységét sértheti, ami nyers, durva, illetlen. Kötelezô szabállyá lett a mértéktartás.
Amit nem hisz, az észt nem hatja meg soha,
Mit látni nem szabad, elbeszélés tudassa! - jegyzi meg Boileau.
A józan észen kívül a mértéktartást követelte meg az a körülmény is, hogy a nagy francia színházak a fôurak, illetve a király védnöksége alatt állottak. Az elôkelô nézôk a színpadon foglaltak helyet, mintegy közösséget vállalva a színészekkel. A nôi szerepeket már nôk játszották, hiszen nem hangozhatott el semmi olyasmi, ami sérthette volna a nôi érzékenységet. - A színház zárt épület volt, csaknem olyan, mint egy mai színház. A nézôközönséget függöny választotta el a színpadtól, s a felvonások végét is a függöny lebocsátásával jelezték. Díszleteket a francia színpad sem igen használt, kellékeket azonban igen, de a színészek az antik hôsöket is rizsporos hajjal, 17. századi kosztümökben alakították.


     A  francia  klasszicista drámával  kapcsolatos  számitógépes
tájékoztatás   után   ismerkedjűnk   meg   azokkal   a    francia
drámairókkal,   akik  nagy  szerepet  töltöttek  be  az   ujfajta
drámairányzat kibontakozásában.
   A  Magyar Rádió Hangarchivumában a francia klasszicista  dráma
szerzôinek   számos  művével  találkozhatunk   kiváló   szinészek
közreműködésével készült rádiószinházi változatokban.  Hallgassuk
meg ezeknek a műveknek a rádióváltozatait:
Racine: Phaedra ,Moliere : A fösvén és a tártuffe cimű műveket!

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése