A görög dráma

Történelmi-politikai háttér

A Perzsa Birodalom már az i. e. 6. században leigázta Elô-Ázsiát, s a Kis-Ázsiában levô part menti görög területek és a szigetek elfoglalása után megindult Hellász ellen. Az idegen hódítók megállításának feladatát fôleg Athén és Spárta vállalta magára. I. e. 490-ben Miltiadész vezetése alatt az athéniek a marathóni síkon ragyogó gyôzelmet arattak Dareiosz perzsa uralkodó seregei felett, de tíz év múlva az új király, Xerxész újabb hadjáratot indított. Miután Thermopülainál Leónidasz parancsnoksága mellett a spártai vitézek maroknyi csapata életét áldozta a hazáért (i. e. 480), Athén is elesett. Jellemzô az athéniek hôsiességére, hogy most is megtették, ami lehetetlennek látszott: még ugyanebben az évben Szalamisz szigeténél szétverték a perzsák hajóhadát, a következô esztendôben pedig a szárazföldön is gyôztek. Athén i. e. 478-ban megszervezte az ún. déloszi szövetséget, melynek célja a kis görög poliszok egységes tengeri szövetségbe tömörítése volt.

Athén Periklész idején (i. e. 443-429) érte el fejlôdésének csúcspontját: a Földközi-tenger leghatalmasabb és leggazdagabb államává vált. Olyan jólétet és annyi politikai szabadságot biztosított szabad polgárai számára, mint egyetlen más korabeli állam sem, a demokrácia pedig kibontotta a nép alkotókészségét. A perzsa betörések rombolásai után újjáépült Athén nemcsak az ókor gyönyörű világvárosa, hanem a szellemi élet központja is lett.

Képzôművészet

Mikor az athéni demokrácia fejlôdése csúcsára ért, a képzôművészet is fénykorát élte. 480-ban az athéni Akropoliszon álló templomokat a perzsák feldúlták, felégették. A felszabadult nép most elhatározta, hogy a romok helyére márványból pompásabb templomokat épít. Periklész az építéssel Iktinoszt bízta meg, a szobrok készítésével pedig Pheidiászt (fejdiász). A Parthenón templom maradványai az Akropolisz hegyén ma is lenyűgöznek harmóniájukkal, nagyszerű arányaikkal és mértéktartó pompájukkal. Pheidiász híres szobrai azonban nem maradtak ránk, csupán Athéné Parthenosz márványból készült római másolata.

Fennmaradt viszont a Parthenón belsô frízébôl néhány töredék (fríz: az antik épületek koszorúpárkánya alatt körben futó domborműves sáv). Ezen a márványszalagon az évente megtartott Athéné-ünnep eseményei voltak kifaragva, a felvonulás meg a különféle versenyek. Az egyik töredéken négy vágtató lovat látunk a kocsiba fogva: a mozdulatok szabadok, a formák valószerűek. A kocsihajtó egyik karja pajzsot tart, köpenye duzzad a szélben.

Ezek a félig-meddig épen maradt részletek is sejtetik a művész bámulatos tudását. - Nem ismerhetjük eredetiben az athéni Müron alkotásait sem, legfeljebb a Diszkoszvetô római kori másolatából következtethetünk arra, hogy a görög művészek az emberi testet már minden helyzetben, minden mozdulatban híven tudták ábrázolni, s ezen kívül már a belsô érzelmek világát is képesek voltak szemléltetni az alakokon. Errôl gyôzhetnek meg bennünket az 5. századból szép számmal fennmaradt vázaképek vagy Hégészó síremlékének elbűvölô szépségű domborműve. Az egyszerű sírkôbôl is remekművet teremt a művész, ha a mozdulatban meg tudja láttatni "a lélek tevékenységét".

A görög színház és színjátszás

A külsô ellenséggel vívott élethalálharc s az az alapvetô átalakulás, mely az 5. századig a görög poliszok nagy részében a "népet" (démosz), a parasztokból, iparosokból, kereskedôkbôl álló polgárságot segítette uralomra, mélyreható változásokat idézett elô az emberek gondolkodásában is. A gyorsan változó világ, a szemben álló társadalmi osztályok küzdelmébôl adódó összeütközések sorozata tudatosította az örökös változás gondolatát, a biztonság, az állandóság, a mozdulatlanság hiányának élményét. Ez a világszemléleti változás is hozzájárult ahhoz, hogy az i. e. 5. században a dráma lett a görög irodalom vezetô műneme.

A dráma kialakulása szempontjából az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az új államszervezet Dionüszosz isten földművelô jellegű kultuszának elterjedését támogatta. A görög dráma eredete ugyanis vallásos szertartásokhoz, elsôsorban Dionüszosz ünnepeihez kapcsolódik. A szôlôművelés, a bor és a mámor istenének egy évben több vidám-zajos ünnepe is volt. A városokban - január végén - 50 ifjúból álló kórus az isten oltára elôtt kardalokat, dithüramboszokat adott elô, s ezekben Dionüszosz mitikus sorsát, tetteit, szenvedéseit, halálát és újjászületését énekelték meg.

Az elsô lépés a "dráma" felé valószínűleg az volt, hogy a Dionüszoszt megszemélyesítô karvezetô kivált a kórusból, az isten oltárához lépve egy-egy részletet elmondott életébôl, s erre a kar hódoló énekkel válaszolt. Az elsô "színész" felléptetése Theszpisz, a legendás attikai tragédiaköltô és színész nevéhez fűzôdik. Késôbb két, majd három színész jelent meg a színpadon, s az ô párbeszédük már bonyolult cselekménysor megjelenítésére adott lehetôséget. "Sok változáson keresztül a tragédia végül megállapodott, mikor megkapta természetének megfelelô alakját a színészek számában is. Ezt elôször Aiszkhülosz emelte egyrôl kettôre, csökkentve a kar szerepét, és a párbeszédet állítva a középpontba; a három színészt és a díszletezést Szophoklész vezette be" - írja Poétikájában Arisztotelész. - Megváltozott a dráma tárgya is: Dionüszosz helyét elsôsorban a trójai, a mükénéi s a thébai mondakör tragikus sorsú hôsei foglalták el.

Minden év márciusában-áprilisában rendezték meg a nagy Dionüszosz-ünnepet. A Dionüszia fénypontja volt a drámai verseny. Ezen i. e. 534-tôl tragédiaköltôk, 486-tól kezdve pedig komédiaköltôk is részt vettek. A versenyeket irányító arkhón (állami tisztviselô) három tragédiaköltônek és öt komédiaszerzônek adott játszási engedélyt. (Késôbb csak három komédia került bemutatásra.) A tragédiaírók rendszerint tetralógiával (három tragédia és egy hozzájuk kapcsolódó szatírjáték), a komédiaköltôk egyes darabokkal pályáztak. - A versenyeken tíz, elôre megválasztott bíró mindegyike felírta az általa megállapított rangsort egy táblára, s ezt bedobta egy urnába. Ebbôl az arkhón kihúzott öt táblát, s ennek alapján döntöttek. (A többi öt, ki nem húzott "szavazólapot" figyelmen kívül hagyták.) A versenygyôzelem igen nagy megbecsülést, tiszteletet, néha politikai tisztséget is szerzett a költônek, a harmadik hely azonban a bukással volt egyenlô.

Az ún. szatírdrámáról vagy szatírjátékról alig tudunk valamit, ez egyike az antik irodalomtörténet nagy rejtelmeinek. A három tragédiát követôen került színre ez az oldottabb hangulatú, könnyedebb hangvételű műfaj, s minden bizonnyal Dionüszosz dicsôítését kellett tartalmaznia, bár az egyetlen, teljes épségben ránk maradt szatírdráma, Euripidész Küklópsz című alkotása nem a bor és a vidámság istenérôl szól. A kar tagjai a Dionüszosz kíséretébe tartozó, félig állati külsejű, kecskelábú, lófarkú és lófülű szatírok - görögösen: szatüroszok - voltak.

Mivel az ünnepségeken hatalmas tömeg vett részt, a színházat is ennek megfelelôen alakították ki. A színház mint építmény az évtizedek folyamán sokféle változáson ment át. Rendszerint domboldalra épített, félkör alakú, lépcsôzetesen emelkedô padsorokat képeztek ki a nézôk számára. Egy-egy ilyen szabadtéri színház igen sok ember (olykor 20-30 ezer) befogadására vált alkalmassá. A színház közepét egy kerek vagy félkör alakú térség foglalta el. Ez volt az orkhésztra ("tánctér"), ide vonult be a két részre osztott kórus (13-15 tagú), s itt is tartózkodott az elôadás végéig. A valamivel magasabb szinten levô "színpad" elég keskeny volt, csak 2-3 szereplô fért el rajta. A színészek csak nagyon keveset mozogtak, elsôsorban vitatkoztak, szócsatát vívtak egymással. A színpad mögött késôbb díszes épület állt (királyi palota vagy templom díszlete), elôtte pedig oszlopsort alakítottak ki. - Az athéni Dionüszosz-színházat i. e. 472-ben avatták fel, de csak 330-ban fejezték be az építést.

A színházi elôadások kora reggel kezdôdtek, és természetes világítás mellett egész nap folyamatosan tartottak. A közönség éppen ezért evett és ivott az elôadás alatt is. A színházba minden szabad ember elmehetett, de belépôdíjat kellett fizetni. A szegény polgároknak az állam megtérítette a jegy árát; ezt nevezték "nézôpénznek". - A közönség élénk érdeklôdéssel kísérte az elôadásokat, s véleményét azonnal és hangosan ki is nyilvánította: pl. pisszegett, hangosan beszélgetett, sarkával dobolt, gyümölcsöket dobált a színpadra vagy tapsolt.

A színészek álarcot hordtak, hiszen a nagy távolság miatt az arcjátéknak (mimika) egyébként sem lehetett volna semmi funkciója. A maszk tette lehetôvé, hogy a nôi szerepeket is férfiak alakították, s egy színész több szerepet is vállalhatott. Az bizonyosnak tekinthetô, hogy az álarcokba nem tettek hangerôsítô tölcsért; a színházaknak egyébként is kitűnô akusztikájuk volt. Az álarcok erôsen egyénítettek, a szerephez szabottak lehettek. A tragikus hôsök (színészek) olyan ruhát viseltek, mint az athéniek, csak sokkal ékesebbeket. Jellemzô lehetett a földig érô ruha s az afölé öltött köpeny; valamelyik a kettô közül hosszú ujjú volt. A szereplôk bôrbôl készült sarut (kothornosz) hordtak; ezt csak a késôbbi évszázadokban magasították vastag talppal és sarokkal.

A kórus (kar), mely énekkel (kardal), fuvolakíséretre lejtett tánclépésekkel kísérte és magyarázta a cselekményt (néha maga is beleavatkozott abba), mindvégig jelen volt a görög drámában: a kardalok és a dialógusok váltakozásából épült fel minden színpadi mű.

Az i. e. 5. század közepétôl kezdve az ún. klasszikus attikai tragédiák a következô hagyományos szerkezeti egységekre tagolódtak:

Az elôadást a fôhôs monológja vagy két színész dialógusa nyitotta meg (prologosz). Ezt követte a kar bevonulása, elhelyezkedése az orkhésztrán (vagy mellette), s közben elhangzott az elsô kardal, a parodosz. Minden késôbbi kardalnak sztaszimon ("álló-dal") volt a neve (ekkor a kórus már a helyén van, ha nem is áll mozdulatlanul). Az epeiszodion a tragédiának az a párbeszédes része, amely két teljes kardal között foglal helyet (a modern drámák jelenetnek nevezett részével rokon). Az utolsó sztaszimont követô dialogikus rész volt az exodosz (végkifejlet, befejezés). Az exodoszt lezáró, a mű tanulságait összefoglaló, rendszerint valamilyen életbölcsességet megfogalmazó rövid kardalt, melyet a kórus elvonulás közben énekelt, exodikonnak hívták. - A szereplônek vagy szereplôknek a karral folytatott lírai dialógusa a kommosz (panaszdal).

Ma már nem lehet pontosan rekonstruálni, milyen is lehetett egy-egy színházi elôadás, de annyi bizonyos, hogy rendkívül összetett látványosságot nyújtott: ének, tánc, zenekíséret, szavalat, díszlet együttesen hatott a nézôkre. A színház nyújtotta élményben a görögök az "Ismerd meg önmagad!" elv gyakorlásának egyik legfontosabb forrását látták.

Cím szerint 525 tragédiáról van tudomásunk, s valószínűleg ez a szám sem teljes, ránk azonban mindössze 34 darab maradt.

Ami a görög tragikus költészetbôl a világirodalom klasszikus hagyományaihoz tartozik, Athénban, i. e. az 5. században jött létre, és három nagy költô, Aiszkhülosz (525-456), Szophoklész (szofoklész - 496-406) és Euripidész (480-406) nevéhez fűzôdik. E "tragikus triászhoz" kapcsolódik idôben az antik görög komédia legnagyobb alakja, Arisztophanész (arisztofanész - ?450-?385).

A görög tragédiák mindig valamilyen válságot, összeütközést, döntéskényszert, azaz drámai szituációt állítottak középpontjukba. A tragikus hôsök általában a mitológia képzeletvilágából léptek színpadra, de a művek rendszerint saját koruk nagy kérdéseire kerestek és adtak válaszokat. Az i. e. 5. században a tragédia bizonyult a legalkalmasabbnak a poliszdemokrácia erkölcsi-társadalmi problémáinak felvetésére. Az athéni állam a színpad közvéleményformáló szerepét nagyon is felismerte. "A színház mutatta, hogy mit látnak az athéni demokráciában érte felelôsséget érzô költôi. Minden ellentét diadalmas megoldását, mint Aiszkhülosz, az ellentéteknek csak elfojtását, mint Szophoklész, vagy a megoldhatatlan ellentétek gyötrô és pusztító halmazát (Euripidész), ahol legfeljebb egy csalafinta kópé tud - minden szokást és rendet félretéve - rendet teremteni (Arisztophanész)." (Ritoók Zsigmond - in: A színház, világtörténete. Gondolat, Bp. 1986. 53. l.)

A dráma és a színpadi elôadás

A dráma a líra és az epika mellett az irodalom harmadik műneme. - A drámai mű eseménysort ábrázol - tehát a külvilág az ábrázolás tárgya -, de az eseményeket, a szereplôk jellemét, gondolatait, egymáshoz való viszonyát az alakok párbeszédeibôl, dialógusaiból, magánbeszédeibôl, monológjaiból és tetteibôl ismerjük meg (szemben az epikai művekkel, amelyekben az elbeszélô szövegbôl derül ki a történet). A drámai cselekmény jelen idôben elôttünk bontakozik ki az alapszituációból, amely a szereplôk egymáshoz való viszonyát, törekvéseiket, magatartásukat meghatározza. Ez a drámai szituáció a hôst vagy hôsöket akcióra, drámai harcra készteti. A dráma rendszerint sorsfordulatot bemutató mű, cselekménye - terjedelmi okok miatt is - sűrített, gyakran a szemben álló erôk, egymástól eltérô emberi magatartások kiélezett összeütközése, konfliktusa áll a középpontjában. A drámai mű sajátosságaiból következik, hogy nyelve sokkal tömörebb, erôteljesebb, mint pl. az epikus művek nyelve.

ŐA dráma eredetileg - s bizonyos kivételektôl eltekintve ma is - színpadra szánt alkotás.

Dráma és színpad kapcsolatából következik, hogy a drámai művekbôl hiányzik a tárgyleírás, a táj- és környezetrajz, a külsô jellemzés (legfeljebb rövid szerzôi utasítás formájában található meg), s mindezeket a díszletek, a kellékek és a színpadon látható színészek pótolják. - A drámai művek megjelenítésében a legnagyobb szerephez - a társművészetek közül - a színjátszás jut. A drámai alkotás színpadi értelmezése a rendezô elgondolásai alapján a színészi alakításban valósul meg. A színészi akció (cselekvés, mozgás, gesztus és mimika együttese) és dikció (a színész beszéde, a helyzetnek és a megformált alaknak megfelelôen elmondott drámai szöveg) a megjelenítés legfôbb eszközei.

A tragédia

A dráma egyik műfaja a tragédia. Uralkodó esztétikai minôsége a tragikum, olyan értékszerkezet, melyben hirtelen nagy értékveszteség, értékpusztulás következik be. A cselekmény szintjén ez a kiemelkedô hôs vagy hôsök halálában vagy lelki összeomlásában nyilvánul meg. A tragikus hôs többnyire a korszakban általánosan elismert, pozitív erkölcsi értékeket képvisel, céljaiért vállalja a harcot, s az ellenerôkkel való küzdelemben bukik el. Bukása a félelem és együttérzés érzelmeit váltja ki a nézôbôl, olvasóból, s megerôsíti a hôs által képviselt értékek tiszteletét. (Vannak negatív vagy téves célokért küzdô, sôt erkölcsi értelemben kifogásolható drámai hôsök is, akiknek bukása mégis tragikus hatású, mert nagy formátumú ember pusztulása mindig az értékveszteség érzetét kelti.)