Mítosz, mitológia
(ókor világa)
A szépirodalomnak, a nyelv művészetének idôbeli kezdetét lehetetlen valamiféle pontos évszámhoz kötni.
A legôsibb ránk maradt írásos emlékek is már fejlett, hosszú idôn át folytatott
irodalmi gyakorlatot feltételeznek, s ezeket is évszázadokkal, talán
évezredekkel megelôzték a szájhagyomány útján terjedô mondák, a mítoszok. A
mítosz (görög müthosz: "monda", "mese",
"történet") a társadalmi fejlôdés kezdeteire jellemzô naiv társadalmi
tudatforma: lényegében az ember számára még érthetetlen és ezért félelmetes
természeti és társadalmi erôknek fantasztikus tükrözôdése, egyben pedig ezeknek
öntudatlanul is művészi
feldolgozása a nép képzeletében. A mítoszok összességét, illetôleg a
mítoszokkal foglalkozó tudományt mitológiának nevezzük.
A mítoszokban öltenek testet a
"történelem elôtti" idôk embereinek a világ kialakulására, az ember
eredetére vonatkozó színes, költôi elképzelései, de a mítoszok egykor valóban
megtörtént, ôsi események, természeti katasztrófák emlékét is ôrzik. Egyes
társadalmi jelenségek, intézmények, vallási szokások magyarázata és védelme
céljából utólag is alkottak mítoszokat. A mitikus világképben ily módon a
tudományos, a művészi és a vallásos magatartás csírái teljes egységben
jelentkeznek, szétválásuk pedig a társadalmi fejlôdés késôbbi szakaszaiban
rendkívül egyenlôtlenül megy végbe. A művészet és a mítosz együttélése igen
hosszú ideig tartott, s a mitologikus motívumok - új értelmezésben, jelképként,
hasonlatként - voltaképpen mindmáig állandó ihletforrásai az irodalomnak, de
más művészeti ágaknak is. Ennek legfôbb oka, hogy a mítoszok kimeríthetetlenül
gazdag folklorisztikus anyagot ôriznek, amely az idilltôl a legmegrázóbb
tragikus konfliktusokig az ember egész életét, minden lehetséges élethelyzetét
átfogja.
A mitikus elképzelések leglényegesebb vonása
az emberinek és az emberfelettinek sajátos egysége: a mítoszok ezért leginkább
emberformájúnak (antropomorfnak) elképzelt istenekrôl és természetfeletti
képességekkel rendelkezô, többnyire isteni származású hôsökrôl szólnak.
Mítoszok az istenek születésérôl, a világ
keletkezésérôl
Gilgames
A mítoszok szájhagyomány útján terjedtek,
eredeti szövegük tehát ismeretlen, hiszen írás nem rögzítette ôket. Az
élôszóban való terjedés következménye az is, hogy egy-egy történetnek igen
sokféle, néha egymásnak ellentmondó változata alakult ki. Az egyes mondák
meséjét csak késôbbi irodalmi feldolgozásokból ismerhetjük meg.
Mai tudásunk szerint az emberiség egyik elsô
epikus műve, a mezopotámiai sumér kultúra fô alkotása, a Gilgames eposz
(hôsköltemény). Az elsô kiseposzok sumér nyelven keletkeztek még az i. e. 4-3.
évezred fordulóján. A sumér hôsepika központi témája az uruki mondakörbôl ered.
Uruk (a mai Dél-Irak területén) dél-mezopotámiai város, az i. e. 4-3. évezredi
mezopotámiai kultúra egyik vezetô ereje volt. Gilgames, a város királya az i.
e. 27. században élhetett, s személye körül gazdag epikus hagyomány
kristályosodott ki. - Az elsô akkád nyelvű Gilgames eposzt a sumér epikus
ciklus alapján valószínűleg az óbabiloni korban, az i. e. 19-18. században írta
egyetlen zseniális költô. Az eposz legteljesebb, akkád nyelvű klasszikus
formája, az újasszír kiadás az i. e. 8. század végén keletkezhetett. Ez a
szöveg maradt ránk Assurban-apli (i. e. 669-626), az utolsó nagy asszír
uralkodó híres ninivei "könyvtárának" 12 ékírásos agyagtábláján.
Az eposz Gilgames királyfi hôsi harcait, a
halhatatlanságért, az örök életért folytatott küzdelmeit mondja el. Aruru
istenasszony formálta Uruk városának királyát, Gilgamest, ki
"kétharmadrész-isten, egyharmadrész-ember". Népét zsarnokian
leigázza, velük építteti fel Uruk bástyafalait. Az istenek - a nép panaszát
meghallgatva - megteremtik Enkidut, hogy ô mérkôzzék meg Gilgamessel. Enkidu, a
vadember rettegésben tartja a pásztorokat és a vadászokat. Elküldenek hozzá egy
gyönyörű templomi örömlányt. A szerelem emberi szenvedélye
"civilizálja" Enkidut, legyôzi benne az állatot, s hagyja magát
Urukba vezettetni. A nép abban reménykedik, hogy Enkidu legyôzi Gilgamest, s
így megszabadulhatnak a zsarnoktól. A két hôs megmérkôzik, de nem bírnak
egymással, s inkább testvéri barátságot kötnek. Hôstettek sorát hajtják végre
együtt: ijesztô fenevadaktól szabadítják meg az embereket. Legyôzik a cédruserdô
rettentô szörnyét, Humbabát, elpusztítják az égi bikát.
Mikor Enkidu meghal, holtteste mellett
Gilgamest elfogja a haláltól való rettegés. Felkeresi mitikus ôsét, Um-napistit
(egyedül ô élte túl a vízözönt feleségével együtt, s az istenek halhatatlanná
tették ôket): az örök élet titkát szeretné megtudni tôle. Gilgames
virrasztással örök életet nyerhetne, de elalszik, az örök ifjúság füvét pedig,
miközben fürdik, egy kígyó nyeli le. Gilgames megérti az örök törvényt: neki is
el kell viselnie a halált, mint más halandónak. Hazatérve Urukba felidézi
Enkidu árnyát az alvilágból, hogy megtudja legalább, milyen a halál utáni élet.
- Gilgames megnyugszik, hogy hôstettei megszerzik számára a túlvilági
boldogságot is, s minél különbek tettei, annál nagyobb lesz jutalma is. Az
eposz így igazolja Gilgames példáját.
Az istenek születése a görög mitológiában
Az egész mezopotámiai mondakört ezer szál
kapcsolja a görög mitológiához és a Bibliában rögzített héber mítoszokhoz is.
A görög mitológiát is - természetesen - késôbbi
feldolgozásokból ismerhetjük meg: pl. a homéroszi eposzokból, az i. e. 5.
századi tragédiaírók műveibôl vagy még késôbbi, római epikus és más jellegű
alkotásokból. - A világ keletkezésével, az istenek születésével a
legrészletesebben a görög Hésziodosz (i. e. 7. század) Theogonia ("Istenek
születése") című elbeszélô költeménye foglalkozik.
Mind a mezopotámiai sumér-akkád kiseposzok,
mind a görög mitologikus elképzelések megegyeznek abban, hogy a világ az
istenek nászából jött létre, s további fejlôdése, tökéletesedése az istenek
egymással folytatott harca (theomakhia) árán valósult meg. A különbözô istennemzedékek
kegyetlen küzdelme után egy fôisten gyôzelme végül is rendet, harmóniát
teremtett a világban.
Hésziodosz szerint elsônek jött létre Khaosz,
a tátongó "Üresség", majd ôt követte Gaia (gája), a széles mellű
Föld, és Erósz - a "Szerelem" - az elsô működô erô a világban,
"ki a legszebb mind a haláltalanok közt, elbágyasztja a testet, az istenek
és a halandók keblében leigázza a józanságot, a bölcs észt".
"Gaia elôször méltó párját hozta
világra,
csillagos Égboltot, hogy mindent ez
beborítson,
és legyen Śranosz! áldott istenek égi lakása.
Aztán szülte a nagy hegyeket, meghitt
ligetekkel,
hol dombos-völgyes tájékon laknak a Nümphák,
és ô szülte a zordon tenger végtelen árját,
Pontoszt, még szerelem nélkül..."
(Hésziodosz: Istenek születése. Magyar
Helikon, 1974. 126-132. sor. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.)
Az Ég és a Föld elsô gyermekei voltak a
legelsô istenek. Elôször a hét titánt és leánytestvéreiket, a nyolc titaniszt
szülte Gaia. Aztán a három küklópsz jött a világra. "Másban az isteni
fajra hasonlítottak egészen, ám szeme egy nôtt csak mindnek, homlok
közepében." A Földnek és az Égnek még született három fiúsarja, a százkarú
óriások: Kottosz, Briareósz, Güész.
"Két vállából száz roppant kéz lendül
elôre
mindegyiküknek s vállból még ötven fejük is
nôtt
ormótlan testrészeik avval lettek egésszé,
és a hatalmas testekben félelmes erô
volt."
(150-153.)
Az Ég és a Föld elsô gyermekei kemény, durva
óriások voltak, a még kialakulatlan világ, a gomolygó ôskor formátlan
szörnyalakjai. Az emberek rettegô félelmét, riadt döbbenetét testesítették meg
a hatalmas és érthetetlen természeti erôkkel szemben.
Maga Uranosz is elborzadt szörnyszülött
gyermekei láttán, s a küklópszokat meg a százkarú, ötven fejű óriásokat a
Tartaroszba, az alvilág legsötétebb mélységébe taszította. Gaia ezért
megharagudott férjére, s a titánokat lázította fel, hogy álljanak bosszút
apjukon. A legfiatalabb titán, Kronosz vállalkozott erre a feladatra, s
megdöntve Uranosz hatalmát (megfosztotta férfiasságától), ô lett az istenek
ura. Testvérét, Rheiát (reja) vette feleségül, de megszületendô gyermekeit -
félve apja sorsától - egymás után lenyelte. Ezért Rheia, mikor legutolsó
gyermekét, Zeuszt várta, elbújt Kronosz elôl Kréta szigetén. Zeusz születésekor
egy követ pólyált be, és azt adta át férjének. Kronosz gyanakvás nélkül
lenyelte a követ is.
A gyermek Zeusz Kréta szigetén nevelkedett.
Mikor felnôtt, mérget adott be Kronosznak, aki ettôl sorban kihányta korábban
elnyelt gyermekeit. îgy látták meg másodszor is a napvilágot születésük
fordított sorrendjében Zeusz halhatatlan testvérei.
Ezután Zeusz indított hadat Kronosz és a
titánok uralma ellen. Tíz évig tartott a szörnyű háború. Ekkor Gaia azt
jósolta, hogy az fog gyôzni, aki a Tartarosz foglyait hívja segítségül. Zeusz
kiszabadította a küklópszokat és a százkarú óriásokat. Irtózatos harcban,
melyet eget-földet rázó mennydörgés s a tenger szörnyű morajlása kísért, Zeusz
- Prométheusz, a legbölcsebb titán közreműködésével - legyôzte Kronoszt. Most a
titánokat űzte a Tartaroszba, a százkarú óriásokat rendelve ôrizetükre. îgy
lett Zeusz az istenek királya és az emberek atyja, ô alakította ki a titánok
legyôzése után a rend és az értelem világát. Neki jutott az uralom az égben,
testvérei közül Poszeidónnak a tengeren és Hádésznak az alvilágban. - A titánok
azonban halhatatlanok, s ezek a Tartaroszban leláncolt istenek ma is dühödten
rázzák bilincseiket, hogy a napvilágra törjenek, s elpusztítsák a diadalmas
értelem rendjét.
Hésziodosznál az istenharcok már nem
önmagukért valók, nem öncélúak, mint a mezopotámiai mondákban, hanem azt
igazolják, hogy az ôsi állapotok nem emberi erôi fokozatosan vereséget
szenvednek, s Zeusz világában a béke, az igazságosság uralkodik.
Zeusznak végül is testvére, a
"fehérkarú" Héra lett a felesége (elôzô felesége Uranosz és Gaia
leánya, Themisz volt, a Törvényesség istennôje). Zeusz azonban nem volt hűséges
férj, Héra pedig féltékenyen üldözte vetélytársnôit s Zeusznak tôlük született
gyermekeit (vannak köztük istenek, félistenek s halandó emberek). "Héra
... szerelem nélkül maga szülte Héphaisztoszt (héfaisztosz), féltékeny
versengésben urával" - mondja Hésziodosz. Héphaisztosz olyan csúf volt,
hogy születése után anyja lehajította az Olümposzról; a tűz és a kovácsmesterség
istene lett. - Zeusz és Héra közös gyermeke Arész, a háború istene. - Pallasz
Athéné, a tudományok és a mesterségek istennôje Zeusznak a fejébôl ugrott ki
"teljes harci fegyverzetben" Héphaisztosz kalapácsának az ütésére. -
Aphrodité (afrodité), a szerelem gyönyörű szép istennôje - a mítosz egyik
változatában - a Zeusz villámától megérintett tenger habjaiban született.
(Hésziodosz szerint Uranosz tengerbe cseppent vérébôl lépett a napvilágra,
ezért hívják "habszültének"; Homérosznál Zeusz és Dióné leánya.)
Phoibosz Apollón (fojbosz), a jóslás és a költészet istene, és a szűzi
Artemisz, a vadászat istennôje, testvérek. Zeusz gyermekei ôk is, de anyjuk nem
Héra, hanem Létó. Az olümposzi királytól származik Hermész is, az istenek
hírnöke, a furfangos tolvajisten.
Zeusz szerelmeibôl (nemcsak istennôket, hanem
földi leányokat is elcsábított különbözô alakokban) s az istenek egymás közötti
házasságából megszámlálhatatlan sokaságú isten született még. A görög istenek
minden tekintetben emberszabásúak, életük hasonló a földön élôkéhez, de
halhatatlanok, örökké fiatalok, és minden emberi tulajdonság a végsô
tökéletesség fokán van bennük. Mitikus lakhelyük az Olümposz hegy csúcsa,
eledelük az ambroszia, italuk a nektár.
A görög mitikus világképben tulajdonképpen az
ember önmagáról mintázta meg isteneit: elôször emelte a rendezô emberi elme
minden dolgok mércéjének rangjára önmagát.
Mítoszok az ember teremtésérôl
Az ember teremtésérôl sokféle és egymásnak
ellentmondó mítoszt ôriztek meg az irodalmi alkotások. A már említett mezopotámiai
mondákban közös vonás, hogy egy fôisten, illetve a leghatalmasabb istenek egy
isten húsát és vérét agyagos földdel összegyúrva teremtették meg az embert.
Munkára, városok építésére, a föld megművelésére és saját szolgálatukra
alkották a földi lényeket.
A görög mitológia többféle formában képzeli
el az ember létrejöttét, maga Hésziodosz is két változatot közöl Munkák és
napok című költeményében.
Az egyik elképzelés szerint egy törzsbôl
származnak az istenek és a halandók. Az emberek elsô nemzedéke aranykorban élt,
s még Kronosz uralkodott fölöttük:
"Akkor még mindenki fölött Kronosz égi
király volt,
s könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a
halandó,
távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség
sem járt köztük, mindvégig duzzadt az erôtôl
karjuk s lábuk, a kórság még nem törte meg
ôket;
mint lágy álom jött a halál rájuk, s amíg
éltek,
csak jóban volt részük; a föld meghozta
magától
bô termését és dolgozni merô gyönyörűség
volt, sok jó közepette, a dús legelôn
legelészett
nyájuk, s kedvelték az olümposzi boldogok
ôket."
(Hésziodosz: Munkák és napok. Magyar Helikon,
1974. 112-120. sor. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.)
Ezután az istenek egyre silányabb
nemzedékeket teremtettek: következett az ezüstkor és a rézkor. A negyedik
nemzedék már igazságosabb, derekabb és különb az elôzônél: a héroszok isteni
fajtája volt ez, akiket félisteneknek hívtak a földön. žket súlyos háborúk,
emberpusztító harcok irtották ki a világból. Egy részük a hétkapujú Thébaiban
halt meg, mikor Oidipusz nyájaiért küzdöttek, más részük Trója alatt pusztult
el a szép hajú Helené miatt. Haláluk után Zeusz a föld széleire telepítette
ôket. A boldog héroszok a mély örvényű, a földkorongot körülfolyó Űkeánosz
mellett a Boldogok szigetein élnek, és Kronosz lett a királyuk, miután Zeusz
feloldotta bilincseit. Egy évben háromszor hoz nekik mézédes termést az életet
ajándékozó mezô.
Végül elkövetkezett az ötödik korszak, a
vaskor, a jelenkor. A nyomorult embereknek nincs pihenésük sem éjjel, sem
nappal, örökös gondban, bajban telik az életük. Egyszer majd ezt a fajtát is el
fogja pusztítani Zeusz. Abban a végsô korszakban még fokozódni fog minden
nyomorúság és minden gonoszság. A szülôk és a gyermekek egymás ellenségei
lesznek, a földön az igazságtalanság, a durva erôszak s a jogtalanság fog
uralkodni. Csak a szörnyű szenvedések maradnak meg a nyomorult emberek számára,
mert a becsületérzés (Aidósz) és az igazságos megtorlás (Nemeszisz) istennôi
elhagyják a földet. Csak az lehet boldog, aki a vaskor elôtt halt meg, vagy aki
a messze jövendôben megéri a visszatérô aranykort.
Az embereknek, minden kor emberének örök
nosztalgiáját foglalja magában ez a mítosz egy rég letűnt boldog korszak, az
elveszett aranykor, a Paradicsom, az Édenkert után. De megszólal az a vágy és
remény is, hogy a jelen, a mindenkori jelen igazságtalanságai kiegyenlítôdnek,
megszűnnek egy majdan eljövendô tökéletes világban, az új aranykorban.
Van a görög mitológiának egy olyan mondája
is, mely a gigászoknak az istenek elleni lázadásával (gigantomakhia) hozza
összefüggésbe az ember megjelenését. Gaia, a Földanya, bosszúra szomjazva a
Tartaroszban lebilincselt titánokért, világra hozta a gigászokat, a kígyólábú
óriásokat. A dölyfös gigászok szétfeszítették a természet határait, a szigetek
elhagyták helyüket, a tengerpartok eltolódtak, a folyamok megváltoztatták
medrüket. Eltűntek a hegyek is, mert a félelmetes szörnyóriások ezeket
használták fel fegyverül. Zeusz és az olümposzi halhatatlanok végül legyôzték
iszonyatos harcokban a világ rendjét megzavaró szörnyeket, de a Föld a gigászok
kiömlô vérébôl sarjasztotta az elsô embereket. Ezek is istentelenek és durván
erôszakos lények voltak, akárcsak maguk a gigászok, s késôbb a vízözön
pusztította el ezt a kártékony emberfajt.
A Prométheusz-mítosz
Az emberek megteremtését, viszontagságos
sorsukat, fáradságos küzdelmüket a természettel, öntudatra ébredésüket s
fokozatos fejlôdésüket a Prométheusz-mítosz meséli el. A késôbbi évezredek
irodalmában a leggyakrabban ezt a mítoszt dolgozták fel a legkülönfélébb
értelmezésben.
A tűz eredetérôl szóló ôsrégi hagyomány
valószínűleg az indogermán ôskorra vezethetô vissza. A tűz megismerése az
emberiség történeti létének az alapja, a földművelés után a kézművesség, az
ipar kezdete. A tűz alkalmazása elôfeltétele volt az emberi fejlôdésnek, mely
minden ellentmondáson keresztül, súlyos küzdelmek és szenvedések árán egyre
elôbbre vezet.
Az elsô embereket - a görög monda egyik
változata szerint - maga Prométheusz, a bölcs titán gyúrta sárból Pallasz
Athéné segítségével - akárcsak Jahve Elohim az egyik bibliai teremtéstörténet
szerint Ćdámot. A legelsô emberek még tudatlanok voltak, nem sokban különböztek
az állatoktól, csak gyöngébbek, tehetetlenebbek és védtelenebbek voltak a
legtöbbnél. Öntudatlanul élték végig életüket. Már-már a pusztulás fenyegette
ôket, amikor Prométheusz lehozta számukra az égbôl a tüzet, mely idáig csak az
olümposzi istenek tulajdona volt. Ennek birtokában az emberek megtanulták a
mesterségeket, az anyag megmunkálását és a fémek feldolgozását. Végsô soron a
tűznek köszönhette az ember, hogy kiemelkedett az állatok sorából.
A parasztköltô Hésziodosznak az iparral
szembeni bizalmatlanságára vall, hogy szerinte Prométheusz súlyos bűnt követett
el, amikor az istenektôl ellopta a tüzet az emberek számára. Ezért Zeusz méltán
büntette meg azzal, hogy a vonakodó Héphaisztosszal egy sziklához láncoltatta,
késôbb pedig egy sasmadarat küldött rá, hogy évszázadokig marcangolja újra meg
újra kinövô máját. De jogosan büntette meg szerinte Zeusz az embereket is, akik
a tüzet elfogadták: Pandórát, az elsô asszonyt küldte le közéjük, akinek a neve
"mindenki által megajándékozott"-at jelent. Zeusz ugyanis - bosszúból
- megparancsolta Héphaisztosznak, hogy agyagból formáljon egy gyönyörű, az
istennôkhöz hasonló leányalakot, az istenek pedig ajándékozzák meg különbözô
képességekkel: szépséggel, bájjal, kedvességgel, asszonyi ügyességgel. A ravasz
Hermész hazugságot, csábító szavakat és tolvaj hajlamot rejtett a keblébe. Ez
az asszony hozott minden bajt és szenvedést a földre. Pandóra asszonyi
kíváncsiságból leemelte annak a hombárnak a fedelét, mely a különbözô
sorscsapásokat rejtette magában. Ekkor szabadult a sok nyomorúság, fáradság,
baj, betegség s a kegyetlen halál a mindaddig munka és gond nélkül élô
emberekre. - Prométheusz cselekedete ebben a mondai változatban - a bűnbeesés
ószövetségi mítoszához hasonlóan - az emberiség boldog aranykornak elképzelt
ôsállapotát szüntette meg. (A mítosznak ezt a felfogását használja fel Janus
Pannonius Mikor a táborban megbetegedett című elégiájában is.)
A mondának egészen másfajta értelmezése
olvasható Aiszkhülosz (i. e. 525-456) Leláncolt Prométheusz című tragédiájában.
Itt Prométheusz az emberi öntudat szabadságáért a hálátlan és kicsinyesen önzô
istenekkel szembeszálló következetesség példamutató hôse lesz: azáltal, hogy az
ember mellé állt, az új istenekkel került szembe. Zeusz nemcsak a titán
emberszeretetét bünteti meg kegyetlenül, hanem egykori szövetségesével szemben
is hálátlanságot követ el, hiszen az "elôrelátó Prométheusz tanácsára
támaszkodva gyôzte le annak idején Kronoszt és istentársait. De "az új
urak mindig kérlelhetetlenek", és jellemzô a zsarnokokra, hogy
"barátaikban sem mernek megbízni ôk" - vallja Prométheusz.
Aiszkhülosz nemcsak a tűzlopást tulajdonítja Prométheusznak, hanem az emberi
műveltség egészét, az értelmet, a tudatos életet, a tudományokat és a
mesterségeket is, mindazt, ami az embert más élôlény fölé emeli. A titán
önérzetes kijelentése igazolja ezt:
"Tudd meg tehát, egy röpke szó mindent
kimond:
ember minden tudása éntôlem való."
Az emberért, az emberiség megmentéséért
jogtalanul szenvedô, a sziklához szögezett Prométheusz részben a
zsidó-keresztény hitvilág Megváltójának az elôképe is. A késôbbi századok nagy
költôi, pl. az angol Shelley (seli), a német Goethe (gôte), Petôfi Sándor és
Ady Endre verseiben az istenekkel szembeforduló, a vallási korlátozottságból
kibontakozó emberi öntudat hôseként jelenik meg.
(Śjabban egyre többen kétségbe vonják, hogy a
Leláncolt Prométheusz Aiszkhülosz műve, s egy késôbbi, ismeretlen szerzô
alkotásának tulajdonítják.)
kidolgozott érettségi tételek, érettségi tételek magyar irodalom
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése