Rövíden a Kuruc kor költészetéröl.
magyar barokk-kuruc kor költészete
A vitézi költészet Zrínyi fellépésével egy
idôben új virágzásnak indult, s a törökellenes gyűlölet mellett késôbb egyre
inkább hangot kapott benne a Habsburg-terjeszkedés elleni tiltakozás is. A 17.
század 70-es éveitôl a 18. század közepéig tartó korszak történelmi-társadalmi
eseményeit végigkísérte egy meglehetôsen bô áradású, fôként névtelen szerzôktôl
származó, kéziratos énekeskönyvekben terjedô és fennmaradó, rendkívül
változatos műfajokat létrehozó költészet. Néhány alkotása folklorizálódott, és
népköltészeti termékként jegyezték fel. A névtelen szerzôk többsége
valószínűleg deákos műveltségű ember lehetett: iskolamester, protestáns
prédikátor, diák. Tulajdonképpen vándorló költészet volt ez: szövegei
módosultak, sokszor torzultak is a szájról szájra, kódexbôl kódexbe vándorlás
során, s ezt fôleg a versek kompozíciós rendje sínylette meg.
A Wesselényi-féle összeesküvéssel, az elsô
kuruc támadásokkal és Thököly szabadságharcával kapcsolatban megjelentek a
Habsburg-elnyomók ellen nyíltan agitáló, németellenes kuruc költemények. Mivel
a Habsburgok kíméletlenül üldözték a protestánsokat, a kuruc mozgalomnak és
költészetnek kezdetben protestáns felekezeti jellege volt. A versek jelentékeny
részét protestáns papok írták, de ezekben a vallásos színezetű alkotásokban is
kifejezôdött a Bécs elleni harcos állásfoglalás.
A török kiűzéséig (1699-ig) állandóan
születtek újabb törökellenes vitézi énekek, késôbb azonban ezek összeolvadtak a
kuruc költészettel, mint ahogy a volt végvári katonák is többnyire kurucokká
lettek. A kuruc vitézi költészet a Rákóczi-szabadságharc éveiben bontakozott ki
a leggazdagabban. Két ága van e kor költôi termésének: az egyikben a gyôzelem
és reménység hangja zeng, a másikban a vereség és a kiábrándulás fájdalma
szólal meg.
A kezdeti kuruc lelkesedés teremtette meg a
vitézek táncdalait. Ilyen a Csínom Palkó, mely a kuruc katonaélet képeinek laza
sorozata. Ebbôl az énekbôl a vidám bizakodás, a gyôzelmi reménykedés s az ellenséget
megvetô hetyke fölény árad. Az elsô négy versszak a táncba szólítás után az
indulóban levô vitézek serkentése, majd tíz strófán keresztül a "darulábu,
szarkaorru nyomorult németség" csúfolása következik (5-14.). Ez után a
kurucok harci dicsôségének emléke szólal meg (15-21.), késôbb egy kuruc
lovasroham képei elevenednek meg (22-25.). A 26. strófától a 34. versszakig a
lovas és gyalogos vitézek dicséretérôl szól az ének, most már a horvát
katonákkal is szembeállítva a kurucokat. Az utolsó szakaszok a labancokhoz húzó
parasztok ellen izgatják a katonákat.
A szabadságharc bukásával a kuruc költészet
nem szűnt meg, csak a vitézi líra hallgatott el. A kései kuruc költészet
jellegzetes műfajai a bujdosóénekek és az ún. Rákóczi-kesergôk. Ez utóbbiak
közé tartozik a Rákóczi-nóta. Valószínűleg a 18. század 30-as éveiben
keletkezhetett, amikor a szabadságharc már múlttá vált. Erre utal a
"magyarok híres vezéri" közt Ocskai László említése is, akit pedig
annak idején éppen árulásáért végeztek ki, emlékét azonban már megtisztította
az eltelt két-három évtized. Az ismeretlen szerzô a német katonai megszállás
alatt sínylôdô magyar nép panaszát jajgatja el. A nemzet kifosztottságát,
pusztulását mutatja be ritka költôi erôvel, a szenvedéseket sorolja fel, és a
reménytelen jelennel szemben a szabadságharc dicsôséges emlékét idézi. Az
utolsó versszak - késôbb keletkezhetett - imádság formájában kér segítséget a
mennybéli Śrtól, hogy mentse meg a magyarságot a csúf, rút ellenségtôl. A
költemény jajongó siralomjellegét nagymértékben fokozza a 15 soros strófákban
tizenkétszer felcsendülô azonos rím monotóniája s a "jaj" indulatszó
négy versszak kezdetén.
A Rákóczi-nóta jelentôsen hozzájárult a
Habsburg-ellenes hangulat ébrentartásához, s a 18. század folyamán az elnyomott
magyarság titkos himnuszává lett. A kuruc versek közül ez jelent meg elôször
nyomtatásban: Erdélyi János adta ki 1849-ben.
Az žszi harmat után... kezdetű bujdosóének
különbözô versek összeolvadásából keletkezett, s számos változatban, szembetűnô
szövegromlással maradt ránk. Semmiféle olyan utalás nincs benne, mely kuruc
versnek minôsítené, s homályban marad a bujdosás oka is. Éppen ez az idôtlensége,
meghatározatlansága tette alkalmassá, hogy akár a hazafias, akár a szerelmi
bánat s az örök búcsúzás kifejezôje legyen több nemzedék számára is.
Valószínűleg a 17. század derekán készült, s adataink vannak arra, hogy Rákóczi
kurucai is énekelték. A vers gazdag részletszépségekben. Különösen megragadó az
intonáció: az idô kérlelhetetlen múlását az évszakok változásával érzékelteti,
s a visszatartó kedves emlékek elfakulását, a távozni készülô lírai én borongós
hangulatát a tél mindent beborító havával állítja párhuzamba.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése