Sarkadi Imre : magyar széppróza

            Sarkadi Imre (1921-1961) írói munkássága a 19. sz.-i és a

móriczi  típusú  szemlélethez és módszerhez kötôdik.  Elsô  elbeszéléseiben

örök érvényű emberi problémákat közelít meg, az

egyén   és  a  világ  összeütközéseit  igyekszik  megszólaltatni,   gyakran

népmondákat,  görög  mítoszokat értelmezve újra  (Kôműves  Kelemen,  1947).

Alapélménye  az  embert  lényegében támadó válság,  az  erkölcsi  világrend

zavara. A háború és a még közeli fasizmus szolgáltatja a traumát.  Novellái

olyan helyzetekrôl tudósítanak, amelyekben az erkölcs szabályozó ereje  nem

működik  (A  szökevény,  1948).  A  fordulat  évei  után  Sarkadi  a   falu

átalakulásáról  festett képet írásaiban (Gál János útja, 1950).  Kútban  c.

elbeszélését  (1953)  1955-ben filmre írta, ebbôl  született  Fábri  Zoltán

rendezésében  a  magyar  filmgyártás akkori jelentôs  sikere,  a  Körhinta.

Sarkadi  életműve 1956 után visszakanyarodni látszik az indítóélmény  kínzó

dilemmáihoz.

Hôsei erôtlenek az élet mindennapjainak vállalásához, így

részben vagy egészben elvesztik morális tartásukat (Bolond és

szörnyeteg , 1960; A gyáva, 1961).

       A  szerzô  életének és  munkásságának   rövid  bemutatása,

valamint  müveinek  ismertetése  és  elemzése  után  számitógépes

feldolgozásban  olvassuk  el  a kiemelt rövidebb  irásokat  és  a

nagyobb  terjedelmű művek részleteit.Mivel a szerzônk  nemcsak  a

prózában  számit  kitünô alkotónak,hanem a  drámairodalomban  is,

éppen   ezért   szakitsunk   idôt  a   szerzô   és   műveinek   a

megismerésére.A    Rádió    Hangarchivumának     igénybevételével

hallgassunk   meg   minél   több   elbeszélésnek   és    drámának

rádióváltozatát!

  Kardos G. Kardos G. György (1925-) regényei a második világháborút követô

idôszakban  mutatják  be  az ellentétektôl  forrongó  Palesztinát  (Avraham

Bogatír  hét  napja, 1968, majd ennek lazán  kapcsolódó  folytatásai:  Hová

tűntek a katonák, 1971; A

történet  vége, 1977). Az író igazi érdeme, hogy helyhez és  korhoz  kötött

anyagában megtalálta az egyetemes jelentést.

  Sánta   Ferenc   (1927-)  pályájának  elsô  éveit   az   ösztönös-érzelmi

magatartás,  a spontán líraiság jellemzi, elbeszéléseiben mesei  hangulatot

teremt,  szubjektív, elsô személyes fonnában, a balladák stilizált  nyelvén

ábrázolja  hôseinek emberi tisztaságát, keserves és mégis szép  életét.  Az

50-es  évek  második  felében  Sánta úgy  látta,  hogy  el  kell  szakadnia

indulásának  líraian  bensôséges, érzelmi telítettségű  stílusától,  s  egy

objektívebb, nagyobb intellektuális tágasságú formát, egy közvetett,

gondolati prózát kell teremtenie.

  A Nácik c. elbeszélésében (1961) az embertelenség modern

megnyilatkozásait fegyelmezett szűkszavúsággal méri fel.

A legelôn az öreg pásztor és unokája két fegyverestôl kap leckét a  totális

engedelmességre nevelés módszereibôl. A fegyveresek megnevezetlen személyek

után kutatnak, ezért vallatják

a pásztorokat, végül dolgukvégezetlen eltávoznak. De már

nem is az az érdekes, hogy járt-e erre a keresett ember vagy

nem, hanem az, hogy az emberek legyenek kiszolgáltatottságuk tudatában,  és

legközelebb megmondják, amit tudnak. Az

elôtérben játszódó események feszülten drámaiak, a háttér

azonban homályba vész, mégis érezzük a történelmi erôszak

légkörét.  Nem tudjuk, a két náci lovas kit keres, nem géppisztolyoznak  le

senkit, mégis: a gyerekvallatás hideg kegyetlensége, a csizma és a  gumibot

iszonyatról tanúskodik.

  A Húsz óra (1964) fiktív riport formájában megírt regény.

A  riporter azt nyomozza, hogy miért ölte meg az ártatlan Kocsis  Benjámint

Varga Sándor, aki az ötvenes évek elején a falu

párttitkára  volt.  A  megszólaltatott emberek  nem  csak  saját  sorsukról

vallanak, az egész élettel néznek szembe. Az egyéni

sorsok mindig érintkeznek, beleszövôdnek a falu történetébe,

ily módon a regény világa fokozatosan kitágul, s az egyetlen

falu embereinek élete az egész országét is idézi.

  Sánta Ferenc egész munkásságára jellemzô a problémák

etikus   megközelítése.   Legfontosabbnak   a   pontos   és    elfogulatlan

tisztánlátást tartja, hogy igazak maradhassunk.

  Konrád György (1933-) A látogató c. regényében (1969)

belsô monológokban, álomszerű fejezetekben ad szuggesztív

képet a nagyváros perifériáján kallódó emberi sorsokról. Az

író a témát az emberi nyomorúsággal hivatalból foglalkozó

"látogató" részt vevô és ezért fájdalmas-tehetetlen alakjának

szemszögébôl  közelíti meg. A hivatalnokszemélyiség elsô személyben  szólal

meg,  és regénybeli mozgása során minden lehetô helyzetbe  belebocsátkozik,

végül pedig eljut odáig, hogy

egyetlen  elégséges lehetôségként felveszi védence életformáját.  Tudomásul

veszi azt is, hogy elvontan érvényes választása

egy  szervezett  társadalom közegében az önelvesztéssel  határos,  ráadásul

komikus képtelenség. A regényben az emberi

szenvedés,  öröm, utálat, szeretet, az egymás ellenében és egymásért  élés,

az egymást tagadás és egymást emelés állapotai

nem pusztán érzékletességükben vannak jelen, hanem a jelen

idôben kinyíló szituációk önmaguk elvont - filozófiai-etikai -

többletét is hordozzák.

  A jugoszláviai magyar irodalom legizgalmasabb életművét

Sinkó Ervin (1898-1967) teremtette meg. Legfontosabb művei

még a 20-as, 30-as években születtek, élményanyagukkal a

forradalmak és az emigráció korszakába nyúlnak vissza, mégis csak 1948 után

váltak idôszerűekké. Választ keresnek a forradalmakban és a két világháború

közt vajúdó európai történelem etikai kérdéseire. Legnagyobb vállalkozása a

30-as

évek elején írt Optimisták c. regénye, melyben az elsô világháborút  kísérô

forradalmi mozgalmakat és a Tanácsköztársaság

harcait ábrázolja. Egy regény regénye c. moszkvai naplójegyzeteiben  (1935-

37)  az  Optimisták  kiadása körüli bonyodalmakat beszéli  el,  elemezve  a

személyi kultusz és a moszkvai perek korszakát.

  Gion Nándor (1941-) már a Testvérem, Joáb c. regényével

(1969) a jugoszláviai magyar próza élvonalába került. Ezen az

oldalon c. regényszerű novellafüzérében (1971) egy vidéki kisváros temetôre

nézô  utcája életének "régi megható történetei"-t, eseményeit  beszéli  el.

Talán legjobb regénye a Virágos

katona (1973), mely a századelô soknemzetiségű bácskai kisvárosának  életét

rajzolja  elénk.  Az író a cselekményt szimbolikus  és  folklórmotívumokkal

többrétűvé emeli. Fô eszméje: a társadalomból való kiszakadás,  elmenekülés

lehetetlen és értelmetlen, a realitásokat vállalni kell.

  Az erdélyi Sütô András (1927-) Anyám könnyű álmot igér c.

"naplójegyzeteiben"  (1970),  lírai  szociográfiájában  szülôfalujának,   a

mezôségi Pusztakamarásnak és családjának megpróbáltatásairól, a nemzetiségi

lét gondjairól számol be népi ihletésű, szép magyarsággal. A  szociográfiai

irodalomnak azokat

a  hagyományait  követi,  amelyek  nem  tudományos  módszerességgel,  hanem

személyes  tapasztalatok,  emlékek nyomán mutatják be egy  közösség  életét

(vö.:  Puszták  népe).  A  falu  életének  valóságanyagát  az  író   néhány

hazalátogatásának  története  fogja  epikus keretbe. Sütô  ebbe  a  keretbe

helyezi  el  a beszélgetéseket, élettörténeteket,  életképeket,  leveleket,

kérvényeket, történelmi dokumentumokat, gyűléseken hallott felszólalásokat,

mindazt, amibôl a vegyes ajkú falu, közelebbrôl

a szórványban élô magyarság történelmi sorsa kibontakozik.

A  szociográfiai tényfeltárás, a riport, a publicisztika és az esszé  lírai

vallomással társul. A beszámoló hangja elégikus.

  A kolozsvári Szilágyi István (1938-) Kô hull apadó kútba c.

regényében (1975) a társadalmi, lélektani, mitológiai rétegek

egységbe szervezésével, az ezekhez kapcsolódó esszéisztikus

reflexiókkal, az idôsíkok és nézôpontok lélektani motivációjú

váltásaival  az  emberi  létezés  általánosabb  törvényeinek   vizsgálatára

vállalkozott. Az agancsbozót c. regényének (1989)

minden  részletezô helyszín- és cselekményleírása fojtogató titkokat  ígér.

Három   férfi  vasat  ver,  kardokat  kovácsol  egy  szurdok  mélyén   lévô

sziklahámorban. Megjelenik egy negyedik: ô

mesél.  Hasonlítgatja  a  kinti és a benti világot.  A  "Velünk  Rendelkezô

Szándék" bennük érlelôdô munkáját, az ahhoz igazodást figyeli s  figyelteti

társaival. Érzékeljük, hogy a létrôl van

szó, hogy a négy férfival akkor is minden megtörténik, mikor

a kalapálásról áttérnek az acél edzésére, mikor szarvasmájat

darabolnak vagy viperákat kerülgetnek. S amikor kérdéseket

tesznek fel.

  A  szlovákiai  Dobos  László  (1930-)  trilógiává  összeálló  regényeiben

(Messze voltak a csillagok, 1963; Földönfutók, 1967;

Egy szál ingben, 1976) egyre táguló térben és idôben mutatja

be a szlovákiai magyarság történelmét és jelenkori tudatát, az

értékpusztulás, a szellemi és erkölcsi devalválódás folyamatát.

  Grendel Lajos (1948-) a 80-as évek elsô felében küzdötte

fel magát a magyar próza élvonalába. Éleslövészet (1981), Galeri (1982)  és

Áttételek  (1985) c. regényeiben a létébôl, szlovákiai magyar  író  létébôl

adódó ellentmondásokkal és lehetôségekkel néz szembe. A történetmondónak  a

szétesett múlt és a

sivár  jelen kulisszái közt nincs miben megkapaszkodnia, legfeljebb  önmaga

történetének elmondásában. Maga a történetelmondás viszonylagossá teszi  az

elbeszélô  adta  világértelmezést. A regényeket az  áttűnéses  technika,  a

reális  valóságelemekhez  tapadó  látomás, az  idôsíkokat  váltó  emlékkép,

asszociációkra épülô belsô monológ jellemzi.

Márai Sándor

(1900-1989)

  Márai  (eredeti  nevén:  Grosschmid)  Sándor  Kassán  született   polgári

értelmiségi családban. Ősei szász polgárok voltak.

Középiskolai tanulmányait szülôvárosában, Eperjesen és Budapesten  végezte.

18  évesen már tárcákat írt a Budapesti Naplóba, majd rendszeres  újságírói

tevékenységet   fejtett  ki.  1919-tôl  1923-ig  Németországban,   1923-tól

Párizsban élt. Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben egyetemi  tanulmányokat

folytatott.  A  Frankfurter  Zeitung  gyakran  közölte  cikkeit.   1926-ban

hosszabb utat tett a Közel-Keleten. Európa polgárának hitte magát, annak  a

liberális polgári szellemnek a szolgálatát vállalta, mely ifjúságában vette

körül.

  1928-tól  Magyarországon  kapcsolódott  be  az  irodalmi  életbe.  Hitler

hatalomra jutása és a németországi események azt a

meggyôzôdést  keltették  benne, hogy a polgári liberalizmus  halálos  sebet

kapott. Egyre szenvedélyesebben igyekezett olyan

szellemi magatartást kialakítani, mely alkalmas a barbár korszellemtôl és a

technikai civilizációtól fenyegetett európai kultúra védelmére.  Cikkeiben,

könyveiben, Naplójában (1943-44)

megfogalmazta    szembenállását    a   háborúval,    az    antidemokratikus

tôrekvésekkel.

  1945  után  bizalmatlanul  figyelte  a  változásokat,  nem  azonosult   a

megújulásnak azzal a lázas várakozásával, mely a hatalom birtokába  törekvô

rétegeket  jellemezte.  1948-ban  Svájcba  távozott,  1950  és  52   között

Olaszországban élt, aztán

az   Egyesült  államokban  telepedett  le.  A  kaliforniai  San   Diegóban,

otthonában maga vetett véget életének.

  Az elsô olyan könyve, amelyet a késôbbiekben is magáénak

vallott,  az Istenek nyomában c., közel-keleti  tapasztalatairól  beszámoló

útirajza  (1927). Némi szkepszissel szemléli az ôsi világot, melyet  már  a

maga  képére kezdett formálni az elgépiesedô civilizáció.  Asszociációi  az

idô különbözô rétegeiben

csaponganak,  s  ezáltal  ér el olyan lebegést, mely  belsô  hullámzást  ad

szövegének.

  Márai önéletrajzi hajlamú író. Felfedezi önmagában, hogy

az ember "titokzatos lény", megértése után is marad benne

egy  kifürkészhetetlen  mag. Fiatalkori regényei  önismereti  útját  tárják

elénk.

  A  zendülôk  c. regény (1930) a világháborúról és  a  kamaszkorról  szól.

Mindkettô  kilépés  a  bizonyosságból  a  bizonytalanságba,  a  rendbôl   a

zűrzavarba,  elmozdulás, melynek következtében a bensôséget  otthontalanság

váltotta  fel. Az író egymás tükörképeként értelmezi a felnôttek  háborúját

és a kamaszok céltalan játékait. A "zendülés" ésszerűtlensége egyszerre

felfokozott  gyerekkor  és a háború kicsinyített mása. A  "zendülôk"  olyan

fiúk, akik fellázadtak apáik törvényei ellen.

A megjelenített feszültségnek több vetülete van: nemzedékek

szembenállása, s ennyiben lélektani jellegű, mivel a felnôtté

válás  kérdéseit érinti; történeti jellegű, hiszen a háború elôtti s  utáni

élet ellentétére is vonatkozik; ugyanakkor művész és

polgár viszonyára is utal. A gyakori nézôpontváltás lehetôvé

teszi, hogy mindkét fél igaza érvényesüljön. A regény nagy

belsô átéléssel fejezi ki a kamaszok képzelôerejének öntörvényűségét, végsô

soron mégis az apák értékrendjét tünteti föl magasabb rendűnek.

  Az  Idegen  emberek c. kétkötetes regény (1930)  az  emigráns  életérzést

jeleníti meg. Egy magyar fiatalember hányódik a

háborút  követô  zűrzavarban, egészen áthatja az  idegen  lét  törvényeinek

szédülete, az idegenséget a meghitt szerelmes

együttlét sem oldja fel.

  A  sziget c. regény (1934) fôalakja neurózisának égô fájdalmát a  bűn,  a

gyilkosság útján akarja föloldani. Gyilkosságát

úgy  értelmezi,  mint  a legmagasabb rendű művészi  tettet,  melynek  révén

kinyílt   elôtte  az  idô.  A  kétségbeesett  boldogságkeresésének   ez   a

szélsôséges, a társadalmi normákat elvetô útja

sem  vezet  a  teljes  szabadsághoz,  hiszen  átélôjének  lelki  egyensúlya

megrendül, a társadalom pedig a "szigeten" is utánanyúl szabályaival.

Egy polgár vallomásai

  Márait  már  hosszabb  ideje izgatta a vállalkozás,  hogy  könyvet  írjon

szülôvárosáról,  gyermekkoráról,  elsô élményeirôl. Hét év  kellett  hozzá,

hogy a témát megérlelje.

  Az Egy polgár vallomásainak (1934-35) elsô kötete a kitörésrôl, a második

pedig az elszakadás hiábavalóságáról, lehetetlenségérôl számol be. Az elsô,

önmagában  is  megálló  kötet a magyar széppróza  legjava  remeklései  közé

tartozik.  A  második  kötet  műfaji tekintetben  is  különbözik  tôle,  és

esztétikai szinten is alábbesik.

  A  könyv  címe - kivált I. kötete - joggal foglalja  magában  a  vallomás

megjelölést.  A  beszélô  a  maga  emberré  válásáról  vall:  a  jellem,  a

magatartás kibontakozását minden oldalról erôsen meghatározó társadalmi  és

művelôdési körülmények közül indul el, s egészen máshová érkezik meg,  mint

a  meghatározó tényezôk ezt várhatóvá tennék. Ebben az egyedi  úteltérésben

azonban  mély lelki, gondolati, művelôdési, történeti logika érvényesül,  s

éppen ennek a mesteri ábrázolása emeli ezt a könyvet remekművé.

  Márai könyvét az emlékirat legfontosabb vonásai is

jellemzik. Márai is, mint a nagy emlékírók, azt mondja

el, mi történt vele, mit élt át élete nagy sorsfordulóin.

Ám  a történteket a fikció felé tágítja, s így egybevonja a "vallomás",  az

"emlékirat" és a "regény" néhány fontos

műfaji  jellegzetességét.  Márai  azonban nemcsak  saját  életútját,  saját

családját   rajzolja   meg,   egy  réteg   helyzetének,   kultúrájának   és

magatartásának  változásait is bemutatja, mint azt az  ún.  családregények,

szociálpszichológiai  ábrázolások, művelôdéstörténeti korrajzok is  teszik.

Mindezt  olyan  módon  jeleníti  meg,  hogy  a  megjelenítô  -   örökségén,

környezetén,  kapcsolatain  keresztül - szembenéz  saját  emberi  lényének,

szituációjának, értékrendjének és céljainak kérdéseivel is.

  Az  elsô  kötet a szülôi ház részletes megjelenítésével kezdôdik,  ám  az

állóképszerűség e leírás befejeztével sem szűnik meg: idôbeli  elôrehaladás

helyett  afféle keresztmetszetet kapunk. Az elbeszélô hosszú  idôtartamokat

összegez,  és  ez az életképszerűség a célelvű, valamilyen  irányba  mutató

folyamatok  hiányát  jelzi. Ez az idôszemlélet csak az  elsô  kötet  utolsó

negyedében  veszíti el korlátlan érvényét a harmadik fejezet  végszavaival,

melyek   váratlanul,   hirtelen   jelentik  be   az   addigi   folytonosság

megszakadását: "Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam

akkor, s egy reggel elszöktem hazulról."

                                                                                 

  Az  elsô  kötet  zárlata  - egy Péter Pál  napján  tartott  uzsonnának  a

rendkívül szűkszavú megelevenítése - egyszerre irányítja vissza az  olvasót

a  kiindulóponthoz, állóképpé merevítve a történetmondást, és a  szökést  a

legtágabb  értelemben vett otthontalanság elôzményévé fokozza le,  teljesen

új  helyzetet  jelentvén  be  ("Megölték  a  trónörököst"),   végérvényesen

folytathatatlannak nyilvánítván az addig elbeszélteket.

  Az emlékezô jómódú, szigorú erkölcsű, német származású családban nô  fel.

Folyékonyan  beszél  németül, bár anyanyelve magyar, s  büszke  arra,  hogy

németségüket  ôrzô ôsei milyen nagy számban vettek részt az 1848-as  magyar

szabadságharcban.

  Ez a kassai polgárfiú szociális szempontból is nyitott

szemmel jár, látja a társadalmi igazságtalanságokat, az

úri-polgári   lét  különállását,  ösztönös  rideg  önzését.   Különösen   a

cselédsors háborítja fel, úgy érzi, "minden emberi méltóságon esett sérelem

megaláz minden embert".

De neki e megaláztatáson túl semmi baja. S akkor 14

évesen kiszalad a gondoskodó családi közösségbôl, napokig vándorol, bujkál,

míg  a  riasztott  csendôrök  el nem fogják.  Ezt  a  gyermekkori  szökését

elemezve  eljut az általánosításig: "Nem tartozom senkihez. Nincs  egyetlen

emberem,  barát, nô, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig birnám,  nincs

olyan  emberi  közösség,  céh,  osztály,  amelyben  el  tudok  helyezkedni;

szemléletemben,  életmódomban,  lelki  magatartásomban  polgár  vagyok,   s

mindenütt hamarabb érzem otthon magam, mint polgárok

között" (I. k. IV. 3.). Késôbb megszokta ezt az állapotot,

az állandó otthontalanság természetes volt számára, az

egyedüllétben, a magányban érzi magát szabadnak.

  A  regény  egyik legfontosabb rétege a polgárság  rendjének,  biztonságos

nyugalmának,  szilárd és megkötô hagyományrendszerének képét  adja.  Biztos

kiérlelt tudás,

szerény,  de nem szegényes életvitel, szívós munkavégzés, az  alkotó  munka

szeretete jellemezte ezt a réteget.

A  fiatal  Márai fellázadt apái rendje ellen, de a kitörésnek a  módja  nem

haladta  meg  a  polgárság hagyományvilágát: Márai soha nem  szakadt  ki  a

polgári rendbôl.

Művében a polgártól való elszakadásának és a polgári

életeszményhez való hűségének történetét írta meg.

  Márai  egy  nagyon is tagolt polgárfogalommal  dolgozik.  Távolabbi  ôsei

szorgalmas mesterember-polgárok,

a közelebbiek feladatukat értô hivatalnok-polgárok, a

közvetlen  családtagok egy része viszont már széles tájékozottságú  polgári

értelmiségi.  Az  író nemcsak történeti, hanem  társadalmi,  mentalitásbeli

tekintetben is

biztosan ismeri és tagolja a polgárság világát. Körképet

ad róla, s minden rétegét egy-egy rokona vagy ismerôse

egyéni és családi sorsa köré rajzolva mutatja be.

  Márai  nemcsak nagyfokú pontossággal és árnyaltsággal rajzolja  alakjait,

hanem mesteri módon felidézi,

megteremti az ôket körülvevô miliô- és sorshangulatot,

ugyanakkor önmagát is folytonosan reflektálja. Teljes

elszántsággal, de egyben tárgyias méltányossággal kívánt szembenézni  azzal

a világgal, amelyben immár

nem találta otthonát.

  Bensôséggel, bizonyos nosztalgiával jelenítette meg a

polgári világot, de ehhez a nosztalgikus együtténéshez

mindig társul egy határozott distancia, távolságtartás is.

A megértô beleélés s az elhatároló distancia minôségét,

fokát és módját kifejezôeszközeinek csodálatos bôségű

tárháza  nyújtja,  s  ezzel egyben a társadalmi,  a  lélektani,  az  etikai

kapcsolódásokat  és ítélkezéseket, választásokat és döntéseket is  gazdagon

bemutatja. Dezsôt, aki

mészárosnak állt, meleg humorral rajzolja, Ernôt, a

nagy zenészkarrierrôl álmodozó lokálzongoristát groteszk tragikummal, Zsüli

tantit, a regényírót gyöngéd

iróniával,    a   bécsi   operettcsaládot   burleszk    pikantériával,    a

szobaszocialista  morva-osztrák  fôméltóság rokont  együttérzô  komikummal,

Gizellát,  aki  a folyamôrrel "megcsinálta  élete  szerencséjét",  bohózati

tréfával, az

ortodox zsidó család nyüzsgését kedves mulatsággal, a

szélhámos  ezredesfi  Bercit  megvetô  szatírával,  a  kongregációt  vezetô

paptanár harcát a gyerekek szeretetéért

borzongóan  émelygôs megértéssel, a fölkapaszkodó zsidó család  életvitelét

odavetett csípôs gúnnyal, a híres

jogtudós nagybácsi szuverenitását csodálva, megértve,

megítélve és elhárítva mutatja be.

  Márai  úgy vélte, hogy az európai polgárság teremtette meg a  lehetôséget

arra, hogy az ember szabadon kérdezhessen és kételkedhessék. ám a polgárság

eltömegedésével,    hatalombirtoklásával    elkényelmesedett,    eltompult.

Megelégszik öröklött, kész feleletekkel vagy üres,

hiányérzet nélküli kétkedéssel. Ezért a távolságtartás.

A vallomástevô ugyanakkor az egykori polgárságnak, a

lehetôségek létrehozóinak utódaként vállalta a polgár

nevet, minden distancia mellett is. A polgári jogrend államánál, a  polgári

társadalom kezdeményezôkészségű

munkarendjénél, a polgári humánum szociál-liberális

magatartásánál jobbat nem látott, nem tapasztalt. Ezért

nem  csatlakozott egyik demagóg utópiákat ígérô csoporthoz  sem.  Világosan

állt elôtte, hogy biztonságot

csak  az európai múlt által teremtett értékekre lehet építeni.  Sajnálja  a

régi polgári közösségek széthullását, de

tudja,  hogy ez a világ a teljes individualizáció felé halad vagy  pedig  a

tömeggé süllyedés felé.

  Az individuum méltóságát, a független egyéniséget a

hagyományos életstílust kialakító polgárság is elismerte

és  tisztelte. A nagybácsik, a független jogászok, kereskedôk életmódja  és

szemlélete  erôsen hatott a vallomástevôre, aki az íróságban találta meg  a

függetlenséget, s

különbözni   tudásával  alakította  ki  magának  azt  a  helyzetet,   amely

érintetlenné  tette  az  irodalom  harcaitól,  s  szembefordította   minden

pártpolitikával.

  Az önálló egyéniség egyik legjellemzôbb vonása az

önálló, független gondolkodásmódra való törekvés. Az

író  finom  iróniával jeleníti meg a kor vallásos nevelésének  korlátait  s

vele szemben a polgár önállóságra való

törekvését. Ezt mutatja az a nagy összecsapás, melynek

során az ifjú Márai szakított lelkiatyjával, a "lélekhalász

Fókával", s a kiválasztottság langyos állapotából kitaszított, bűnös  lett.

Az intézetben idegenkedett az egyformaságtól, nem akart beilleszkedni  ebbe

a közösségbe,

lázadás nélkül ôrizte függetlenségét. Az iskola sem individuumokat  nevelt,

nem tette lehetôvé, hogy ki-ki tehetségét és legjobb hajlamait kifejlessze.

  A vallomás egy nemzedék életérzésének is kifejezôje.

E generáció tagjai kiszakadtak a polgári életbôl, átélték

a háborút, a forradalmakat, felismerték, hogy a rend és

biztonság kora véget ért. A fiatalok védekezési módja

az individuum jogának sajátos ôrzése és kialakítása: a

bandákba  verôdés,  a  konvenciók  elleni  lázadás,  a  "sértôdött  magány"

állapota.  Hagyományos  polgári családok bomlottak föl,  magányos  fiatalok

rótták Európa országútjait, hogy megismerjék az álmaikban még  érintetlenül

élô  igazi szabadságot, de amerre néztek "sötétség gomolygott", elôttük  az

"értékek átértékelésének" gyanús idôszaka, "a jelszavak divatja".

  Márai számára az egyéniség megôrzésének lehetôségét az irodalom  kínálta:

elôbb  az  újságírás változatossága, majd maga az írás,  a  "munka",  amely

visszaidézte az apák nemzedékének életvitelét. Az állandó otthontalanságban

így talált otthonra, s így jutott közelébe az "egész"-nek, mely  felbomlott

e korban, de az irodalom, az írás által mégis megismerhetô.

  A következô években Márai nagyfokú termékenységgel írja

műveit.

  A  féltékenyek  c.  regényében (1937) élesen elválnak  egymástól  az  idô

különféle síkjai: a fizikai, a nagy tömbökben telô,

korszakokat alkotó történelmi és a személyes, az egyéni. A hatalmas léptékű

idôzónába, a város idejébe, amely voltaképp a

polgári liberális életforma hagyományait jelenti, ágyazódik

bele a szereplôk személyes ideje, amely már sok változatot

mutat.

  A regényben fontos szerephez jut a végzet, az eleve elrendelés,  valamint

a Biblia mint elôkép. A bibliai rájátszások az írói

eltávolítás  eszközei  is. Bibliai a helyzet is, melyet a  regény  Várossal

foglalkozó  része  állít elénk: az idegen hódítók leigázzák  a  "választott

népet", mely azonban szívósan és kitartóan ôrzi a Városhoz való tartozással

egyenértékű hitét és küldetéstudatát.

  A féltékenyek Márai leglíraibb műve. A szavak áradata, az

alá- és mellérendelések egymásutánja, a hatalmasra növesztett

hasonlatok  fellazítják szerkezetét, a nagy terjedelmű monológokat szó-  és

gondolatismétlések  szövik  át. A folytonos kitérôk,  a  leírásokban  rejlô

megjelenítô erô Thomas Mann írói módszerére utal vissza.

  A Szindbád hazamegy c. regényben (1940) Márai átlép a

nosztalgia illúziós világába: mély beleéléssel kelti fel Krúdy

világát,  lebegô, zenei stílusának hatását. A Krúdy-legenda  atmoszferikus-

imitációs túltelítésével azonban nemcsak vállalja

nosztalgiáját, de elmenvén a paródia határáig, búcsút is vesz

tôle.

  A Vendégjáték Bolzanóban (1940) Casanova bolzanói kalandját meséli el.  A

fôhôs megszökik, új csínyekre készül.

A  hatalom  és  az erôszak nem tud mit kezdeni  vele,  az  egyszerű  emberi

érzések,  a szerelem a diktatúra által sem fékezhetôk. A  jelen  kalandjába

belejátszik a múlté is, s mindez azt

igazolja, hogy az emberi élet kiszámíthatatlan, mindig adott a

sorssal való "bajvívás" lehetôsége. A kaland maga az élet. Casanova azonban

nemcsak kalandor, hanem sztoikus gondolkodó is, aki tudja, hogy végzetünket

önmagunkban hordjuk.

  Márai ekkorra már kialakította a maga jellegzetes elôadásmódját,  melynek

lényege  az  egymást követô monológokból álló párbeszéd. Ezt  a  regényírói

technikát mesterien alkalmazza

A gyertyák csonkig égnek c. művében (1942). Két régi barát - a

tábornok  és Konrád - évtizedek után újból találkozik, s  végigbeszélik  az

éjszakát, keresik három összefonódó élet titkát és végzetét. Egyikük  annak

idején elárulta, sôt majdnem megölte

barátját, elcsábította feleségét. A regény a lélek mélyvilágának

zajlását rögzíti, analízisében jelen és múlt szövôdik egymáson

át. A beszélgetôtársak végül menthetetlenül és végzetesen magukra  maradnak

életük megoldhatatlan kérdéseivel.

  Márai nem volt igazi színpadi szerzô, de amikor a helyzet

fenyegetôvé   vált,  a  színpad  szavát  választotta,  hogy  az   erôszakos

hatalommal  szemben  védje  az egyén, a szabad  emberi  társulás  jogát  és

méltóságát.  A Kassai polgárok (1942) a polgárerkölcs  himnusza.  Gyönyörű,

képekben  gazdag  nyelven  szól  a polgári  tisztességrôl,  a  városhoz,  a

munkához, a feladathoz hű magatartásról.

  îrónk itthoni munkásságát a Sértôdöttek c. regény (1947-

48) zárja. Garren Péter, az egyes szám elsô személyben megnyilatkozó  fôhôs

úgy érzi, hogy megsértették, mert a Hang,

Hitler hangja behatolt az ô személyes valóságába, veszélyeztette a "művet",

amit elôdei teremtettek meg. Európát csak

írói menthetik meg. Az igaziak a magányba menekülnek, mely

művüket sértetlenné teszi, s megôrzi az irodalom rangját. îrni

beavatottság, titokzatos kapcsolat létesítése az anyanyelvvel, a

nemzettel és a legyôzhetetlen művészettel.

  Márai elsô korszakában írt művei megteremtették a

folytonosságot Kosztolányi, Krúdy és a harmadik nemzedék írói között.

Az emigrációban

  Márai idegennek érzi magát a megváltozott világban, virtuális  magyarság-

és  kultúreszménye: "Nincs más haza, csak az anyanyelv." Halotti beszéd  c.

verse  (1950) az emigráns életérzés hiteles megszólaltatása, a  hazátlanság

és kivetettség kivételesen nagy vallomása.

  Az emigrációban írt regényeiben elsôsorban azt vizsgálja,

milyen  az, amikor egy világ, egy kép összeomlik. Regényvilágának  központi

motívumai: a rosszat az emberiség kezdettôl

fogva magában hordja, és csak a mítosz sugárzásában vagy a

művészetben  oldhatja  fel; a tiszta, nagy eszményeket  a  hétköznapi  élet

megcáfolja és bepiszkítja, de ezeket kiküzdhetjük

magunknak egy virtuális világban (Béke Ithakában, 1952; San

Gennaro vére, 1955; îtélet Canudosban, 1970; Rómában történt

valami, 1971; Az erôsitô, 1975; Judit... és az utóhang, 1980;

Harminc ezüstpénz, 1946; 1983).

  A Naplót (1943-1976) Márai még Budapesten kezdte

írni;   1944-ben,  a  német  megszállás  után   leányfalusi   menedékhelyén

folytatta, majd egészen 1975-ig írta tovább

feljegyzéseit.  Az  elsô kötetben, 1943-44 szorongattatásairól  számol  be,

azután azt bizonyítja, hogy a háború

utáni világ is rossz és értelmetlen, az író a fegyelmezett

magatartás, a józan távolságtartás, az irodalom idejébe,

a lélek "mélyeibe" való visszahúzódás útján ôrizheti

azokat az értékeket, amelyek majd egy eszmélô világnak pillérei lehetnek.

  Márai Sándor figyelô és boncoló, mérlegelô és ítélô intellektus,  írásait

tárgyias hűvösség és szenvtelenség

mögé  húzódó,  sorsot és világot analitikusan rögzítô elôadás  jellemzi.  A

legtöbb termékeny íróhoz hasonlóan ô

is  egyenetlen  életművet  hozott  létre, de  legjobb  írásaiban  a  magyar

önéletírás  és  regény  (Egy polgár  vallomásai,  A  féltékenyek,  Szindbád

hazamegy,  îtélet Canudosban), az esszé és az eszmélkedô tárca  (Bolhapiac,

1934;

Füves  könyv,  1943;  Föld, föld!...,  1972)  egyik  legnagyobb  mesterének

bizonyult.

  Márai  a  teremtô képzelet tevékenységét, a kifejezést tartotta  a  végsô

értéknek. Ezért feszegette egy hosszú

életen át a magyar nyelv titkait, s ezért tudott anyagának fölényes ura,  a

nyelvnek  is  egyik  legjobb hazai ismerôje  lenni.  Arany  és  Kosztolányi

tisztelôje  és  tanítványa e tekintetben: a saját  nyelvébôl  merít,  abból

kever  ki  minden  egyedi  és rétegnyelvet, és  így  érezteti  a  különbözô

szociológiai és műveltségi szinteket, lelki rétegeket.

  Szövegének sajátos ritmusa van, asszociációi az idô

különféle rétegeiben csaponganak, s ezáltal ér el olyan

lebegést,  mely  belsô  hullámzást ad szövegének.  îrásaiban  gyakoriak  az

ismétlések, és felbukkannak bennük

olyan kulcsszavak, melyek szinte vonzzák maguk köré a

leírás szétágazó gondolatait. Látszólag egymás mellé

nem   illô   fogalmak   összekapcsolásával,   sejtelmes    elhallgatásokkal

érzékelteti a kimondatlan lényeget. Stílusa

választékos,  leírásaiban, hasonlataiban és jelzôs szerkezeteiben  nagyfokú

hangulatteremtô és megjelenítô erô rejlik.

  Figyeljük meg Márai stílusának néhány sajátosságát az

alábbi idézetekben!

  "S látni napfölkeltéket, mikor a táj sárga önkívületben kezd

énekelni,  a  trópusi  hajnal minden színével és  hangjával,  hogy  befogad

szemed  és egy pillanatra érzed, mit vesztettél el  városaidban."  (Istenek

nyomában)

  "Az  árus  fekete pamutpapucsaiban,  fehér  gyapjúharisnyáiban,  szürkére

kopott,  fekete  ördögbôrnadrágjában s karcsú felsôtestén  derékig  leomló,

vörös sujtással kivarrott rövidujjú zekében, oly nesztelenül járt és  kelt,

együgyű  és  választékos  szomorúsággal, mintha  valamilyen  különös  gyász

szertartásában vett

volna részt." (A sziget)

  "Edit nincs most itt, s hiányát valahogy természetesnek érzem. Edit  soha

nem  volt  ott, ha nagyon kellett. A neve két magánhangzója  világoskék  és

szürkésfehér, mint egy labdajáték-

egylet kissé piszkos jelvénye." (Féltékenyek)

  "A  köd  fölött tiszta volt a táj, éles rajzú, szende és  üde,  mint  egy

vízfestékkel színezett vizsgarajz." (Féltékenyek)