VÖRÖSMARTY MIHÁLY
ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA
1800. december 1-én született a Fejér megyei
Pusztanyéken, köznemesi családból. Apja gazdatiszt volt. 1811-ig otthon tanult,
azontúl a ciszterciek székesfehérvári, majd 1816-ban a kegyesrendiek pesti
gimnáziumában. 1817-ben apja meghalt. Az özvegy kilenc gyerekkel maradt
egyedül. Vörösmarty a család eltartására nevelőséget vállalt a Perczel
családnál. 1817 őszén beiratkozott a pesti egyetemre.
1820-ban a Perczel család Tolna megyében fekvő,
börzsönyi birtokára költözött, s magánúton folytatta jogi tanulmányait. 1822
őszén lemondott állásáról, s Görbőre ment Tolna megye alispánjához, hogy
megszerezze jogi gyakorlatát. Ennek befejeztével átvette a Perczel fiúk
nevelését, velük Pestre ment, s felesküdött a királyi táblához. A reformkor
szellemében nevelte tanítványait (Perczel Mór később a forradalom jelentős
alakja s honvéd tábornok lett). A költő beleszeretett tanítványai nővérébe,
Perczel Etelkába. Érzelmeit nem vallotta meg, mert társadalmi helyzetük annyira
különbözött, hogy Vörösmarty nem kérhette meg az előkelő lány kezét.
A versírással kora ifjúságától foglalkozó Vörösmarty
1825-ben országos hírre tett szert Zalán futása c. költeményével. Költői tervei
visszariasztották az ügyvédi pályától. 1826-ban megvált állásától, de
tapasztalnia kellett, hogy Magyarországon még nehéz megélni az irodalomból.
Folyóiratot szerkesztett, műfordításokat készített, bírálatokat írt, az
1837-ben megnyitott pesti állandó magyar színházat darabbal látta el - tehát
olyan feladatokat vállalt, melyet nyűgnek érzett, s joggal, hiszen tehetsége
révén más tevékenysége volt hivatva. Anyagi nehézségei miatt későn nősült:
1843-ban vette feleségül Csajághy Laurát.
Az 1848-as forradalom előkészítésében nem vett részt
közvetlenül, de ügyével azonosította magát, a szabadságharc bukása pedig
összetörte lelkét. Bujdosni kényszerült. Miután kegyelmet kap, gazdálkodásba
fog a Fejér megyei Baracska községben, majd szülőfalujában. Szűkösen él,
kedélye levert, s a betegség hamarosan leveszi lábáról. Emiatt kénytelen Pestre
költözni. Itt hal meg 1855. november 19-én. Temetése az önkényuralom elleni
tüntetéssé válik: húszezren jelennek meg a sírjánál.
Életművében világosan megkülönböztethető a szövegeknek
két csoportja. Fejlődésének irányáról a rövidebb versek adnak fogalmat,
hosszabb alkotásai viszont sajátos kérdéseket vetnek fel.
HOSSZABB MŰVEI
Zalán futása
Mint a nagy romantikusok, Vörösmarty is lírai alkat
volt. a közvélemény szavának engedve megoldott tehetségének nem teljesen
megfelelő feladatokat, de a hajlamaitól távolabb eső műfajokat is lírai
hangnemnek rendelte alá. Képzelete azt tette lehetővé, hogy hirtelen
megvilágosodásszerű látomásokban érzékelje a világot, mintsem, mint
folytonosságot. Nyelvteremtő ereje lelkiállapotoknak: elégikus tűnődésnek vagy
belső megrázkódtatásnak a kifejezésében talált magára.
A Zalán futása (1825), tíz énekből álló költemény.
Műfaja eposz (lírai túlsúllyal), hexameterben íródott s hangneme elégikus. Bár
honfoglalási eposzt vártak tőle, ő elégikus töredékek laza füzérét adta. A mű
részletei egyértelműen nagy költőre vallanak. A cím is
jellemző: Vörösmarty Zalán futását énekli meg, s nem Árpád diadalát. A költeményben az "enyészet" a kulcsszó. Nem a harc felemelő, hanem a halál rettenetes voltára esik a hangsúly:
jellemző: Vörösmarty Zalán futását énekli meg, s nem Árpád diadalát. A költeményben az "enyészet" a kulcsszó. Nem a harc felemelő, hanem a halál rettenetes voltára esik a hangsúly:
"Bús
lábok, valamerre tapod, holt testeken áll meg,
Melyek
alutt vérrel feketedve, kihűlve hevernek.
Lassu
hideg szellő játszik huzakodva hajokkal,
Némult
ajkaikon besivít, és (hallani szörnyű!)
Tompa
sohajtásként jő vissza halálos özönnel."
Vörösmarty valósággal szerelmes a halál gondolataiba.
Nem a magyarok honfoglalását állítja a középpontba, hanem a veszteseknek a
magyarok erejétől függetlenül végbemenő belső széthullását. Nem Árpád a
főszereplő, hanem Zalán, akit saját tehetetlenségének súlya ver le. Zalán táborának
jellemzése nagy vonalaiban megegyezik azzal, amit a beszélő a maga koráról
mond, így Árpád és Zalán népének szembeállítását úgy is felfoghatjuk, mint a
múlt és a jelen magyarjainak összehasonlítását. A mű világképének elégikus
jellegét erősíti, hogy Vörösmarty a démoni erőket független hatalomként
ábrázolja, s így egyáltalán nem bizonyos, hogy a világban összhang érvényesül.
A nemzeti elkötelezettség Vörösmartynál sohasem a
világtörténet rovására érvényesült, mivel az egyén, a nemzet és az emberiség
sorsát ő egyszerre, ugyanabban a kozmikus távlatban szemlélte. A Zalán
futásában ábrázolt idő egyszerre értelmezhető az egyes szám első személlyel
jelölt, látszólag elbeszélő, valójában lírai én egyéni, léttörténetének; a
nemzeti történelemnek és a kozmikus változásoknak szintjén.
Tündérvölgy
A Zalán megírása után Vörösmarty belátta, hogy
romantikus költő nem írhat eposzt. A Tündérvölgy (1825) költője nem próbálkozik
a hagyományban őrzött események elmondásával, hanem a szöveg egymást
érvénytelenítő részletekből áll. A csodás elem a műben központi jelentőségű. A
beszélő úgy érzi, hogy lényegében különbözik a többi embertől. Látnok szerepet
tulajdonít magának, érzelmei sokkal hevesebbek, mint a környezetében élőké. A
mindennapi létben az ember a körülmények kiszolgáltatottja, a látomás viszont
nem ismer idő- s térbeli határokat. A csoda, az Istentől függetlenített emberi
személyiség belső mélységeit jelképezi. A műben Vörösmarty a középütt álló
magányos fa ősi szimbólumához folyamodik, s vele jelöli meseszerűnek világát.
A Délsziget
A Délsziget (1826) c. költeményben hosszabb s
összefüggőbb a meseszerű eseménysor, de új szerepet kap: példázat jellegűvé
válik. Értéktelítődéssel kezdődik: Hadadúr megtalálja a költészetet, rajta
keresztül Szüdelit, akinek személyében a boldogság kék virágcserepe látható. A
lány eltűnik, s a fiú Halálfival találja szemben magát. Hosszú küzdelemben
sikerül legyőznie, s ekkor újra övé a lány. A II. ének az értéktelítettség
helyébe értékhiányt állít: Hadadúr és Szüdeli között kettéválik a sziget.
Partra vetődése után a fiú sivatagban találja magát, s most a Halállal
találkozik. Itt vége a költeménynek, s ez bizonyítja, hogy Vörösmarty számára
nem az eseménysor lezárása, hanem lét- s lélekállapotok kifejezése az
elsődleges cél. (Más romantikusok ugyanezért hagyták félbe elbeszélő műveiket:
a történet bonyolítása csak másodlagosan érdekelte őket.)
A mű az egyénről szól: azt ábrázolja, hogy az egyén
miként jut közelebb a kiüresedéshez. Néhány részlet már jelzi, hogy a költőt
foglalkoztatja a történelem értelmezése.
A történelmi példázatot Vörösmarty két alkotásában, a
Csongor és Tündében és a Romban vitte megvalósításra.Mindkettő 1830-ban jelent
meg.
Csongor és Tünde
A Csongor és Tünde az egyetlen maradandó értékű mű,
melyet Vörösmarty a drámai költészet terén hozott létre. (Korábban
előadhatatlan drámai költeményeket, később végzetdrámákat írt. Az előbbiek
megalkotásakor Shakespeare nyelvének gazdagsága igézte meg, az utóbbiakat a
francia romantika képviselőinek ösztönzésére készítette.) A mű nem középút,
hanem mesejáték, kísérlet olyan műfaj teremtésére, melyben a romantikus alkotói
képzelet tevékenysége nemcsak a verses szöveg megformálásában, hanem a színpad
átalakításában is érvényre jut. (A kimondott szó, a színész játék, a rendezési
utasítások egységes szimbolikus jelrendszer részei.) Műfaja: dráma, mely 5
felvonásból áll (klasszicista jellegzetesség), de filozófiai költeményként is
értelmezhető.
A felvilágosodás bizonyos képviselői úgy helyeselték a
haladást, hogy eltekintettek az ellentmondásaitól. Ezért szükségessé vált, hogy
a romantikusok újra feltegyék a felvilágosodás által megválaszolt kérdéseket.
Első lépésben arra jutottak, hogy a civilizált ember már nem érti a
természetet; a természet kivetette magéból az embert, aki eltávolodott eredeti
környezetétől. Nálunk legkorábban Széchenyi tette magáévá ezt. 1815. január
8-án írta naplójába: "A
kultúra a természet egyetlen ellensége, a halál legnagyobb tökélye." A
következtetést már Vörösmarty vonta le, kétségbe vonva a történelem
célszerűségét. Csongor ígéretet kap, hogy célját eléri, ha a középső utat
választja, csakhogy a kereszteződéshez érve minden út középsőnek látszik. Mikor
pedig szembe kerül a vándorokkal, beszédjük és saját tapasztalatai alapján arra
az eredményre jut, hogy:
"Elérhetetlen
vágy az emberé,
(...)
Koldús
a gazdagság, a hatalom
Leszállt
fokáról, hamvadott üszök
A
tudománynak napszövétneke."
A műben rokon értelmek sorára lebontott ellentétek sora
irányítja az eseményeket. A mű elején ábrázolt értékbőség értékhiányba vált át:
a verőfényes délből kietlen éj lesz, a tündérfát megkopasztják, a
beteljesülésről szóló álmot a halál álma követi. A mélypont az Ej monológja,
mely szerint a világ útja visszatér a kiindulóponthoz, a semmihez. A szöveg
legvége értékgyarapodást ábrázol: a vágy teljesül.
A Csongor és Tünde Gyergyai Albert Árgirus historiája
c., 1600 körül keletkezett verses műve nyomán készült, de a széphistórián kívül
más műfajjal is tart rokonságot (középkori misztériumjátékok, népmesei elemek).
Történése s szereplői emlékeztetnek a varázsmesére és a középkori színművekre.
Csongor nem egyénített jellem. Célja igen általános: a boldogságot keresi.
Először külső boldogságra gondol, de a Kalmár, a
Fejedelem és a Tudós sorsából megtudja, hogy sem a vagyon, sem a hatalom, sem
az ismeret nem teremti meg a fő emberi értékeket. A II. felvonásban levonja a
következtetést: "utazóim útra nem vezetnek".
Miféle más magatartásformák állnak előtte
lehetőségként? Ledér és Balga test, ill. a célt nem ismerő létnek, a kútból
kilépő lány a csak képzeleti kielégülésnek töredékes voltára emlékezteti.
Csongornak meg kell értenie: célját külső helyváltoztatással nem érheti el. A
műben három szerelemfelfogás van jelen: Ilma és Balga gyakorlatias, Ledér és
Balga célját és tárgyát nem ismerő, Csongor és Tünde légies, ideális szerelme.
Csongor és Tünde csak romantikus képekben beszélnek, légiesek, patetikusak;
cselekvésképtelenek. A cselekvés irányítói Balga és Ilma (Miríggyel, a
boszorkánnyal szemben).
A mesejáték egymásra épülő szentekként ábrázolja a
létet. Az ördögfiak groteszk világától távol áll a Tündét körülvevő anyagtalan
világ. Vörösmarty nyelvi leleménye bontakozik ki a hangnemek
megszólaltatásában. A történés alárendelődik a célt jelentő fény és a semmit
megjelenítő éj szimbólumának, s így kozmikus távlatot kap. Csongor csak saját
lelkében találhatja meg létének értelmét. Tünde az ő kertjében ültet csodafát,
melynek gyümölcse csak Csongor (az evilági kiábrándult vándor) és Tünde (a
tündér) találkozásakor tud beérni. Önmagában mind a való, mind pedig az álom
világa csonka, mindegyik csak a másikkal való kölcsönhatásban képes
beteljesíteni magát.
Vörösmarty a csodában a lélek, a belső történés
jelképét látja. A semmit a lélek gazdagságával tudja elkerülni. A kert
Vörösmarty más szövegeiben is a lélek képeként szerepel. Arra a felismerésre
jutott, hogy a bel- és külvilág, én és nem-én, képzelt és valóságos nem könnyen
választható szét egymástól, agyik sem állhat meg a maga lábán a másik nélkül.
A Rom
(1830)
Az álom A Rom boldogságkereső példázatában is szerepet
játszik. Itt is megjósolja a bekövetkezendőt. Romisten három álmát teljesíti a
vándornak, de a vándort az élet teljessége iránt érzett igénye arra készteti,
hogy elhagyja a boldog családi kört, melyet harmadik álma után kapott meg.
Vörösmartynál az egyén létét annyira meghatározza a történelem, hogy
elképzelhetetlen a visszavonulás a bensőséges világba. Az én nem feledkezhet
meg a nem-énről. A vándornak akkor is tovább kell vándorolnia, ha álma
teljesültekor nem érzett csalódást. Útja során végveszélybe került néppel
találkozik. Segíteni szeretne rajta.
E negyedik álom tragikusnak mutatja a történelmet egy
nemzet szemszögéből. E tragikumnak két tényező adja meg a különösségét:
egyrészt a tény, hogy olyan áldozat kelt tragikus hatást, melynek értelmét nem
lehet belátni, másrészt az irónia, mellyel a költő a tragikumot elegyíti. A Rom
körkörös szerkezetű.
LÍRÁJA A HÚSZAS ÉVEKBEN
A kisebb költemények hosszabb alkotói fejlődésről adnak
számot, amelynek során Vörösmarty különböző verstípusokban hozott létre
műveket.
1816-ban kezdett verselni. Gyorsan sajátította el a
XVIII. sz. versszerkezeteit (a csúfoló epigrammától az állatmeséig, az
episztolától a pásztorelégiáig, a zárlatban megfejtett allegóriától a tanító
versig). Nyelvének önállósodása: az örökölt verstípusokat elemeikre bontotta, s
az alkotórészeket külön-külön alakította át. Így fejlesztette ki a mitologizált
helyzetdal műfajából az elképzelt személy magánbeszédét, a túlfogalmazás
pátoszából eredő fennkölt stílust. Költői nyelvét a maga teremtette mitológia
határozta meg.
A mitologizálás a személyes élmény tárgyiasítására
szolgált. Perczel Etelka érzett vonzódását áttétellel fejezte ki. A hun-magyar
mondakör egyik alakjának, Csabának helyébe képzelve magát álmainak szereplőjéhez,
Helvilához (1222-23) intézte sorait. Egyszerre foglalkoztatta a vers zenéje és
a képalkotás. Helvila halálán (1826) c. versében megfigyelhető, hogy a
költészetében gyakori álom-halál azonosításnak kettős alapja van: a költő
egyszerre állítja a két szó jelentésének és hangalakjának azonosságát:
"Álom,
álom édes álom!
Altass
engem, légy halálom!"
Vörösmarty sokáig inkább részletekben, mint egész
versekben remekelt. A Kis gyermek halálára (1824) c. versben az ismétléses
sorok dallama és egy-egy eredeti metafora a verset az elégia szintjére emeli, a
zárlat tanító hangvétele azonban már nem elégíti ki a megemelt követelményt.
Vörösmartynál az események elbeszélése ürügy összefüggő
metaforikus szerkezet megteremtésére. A Földi menny (1825) felütése
jellegzetesen mutatja a romantikus költő igényét a lét egészének értelmezésére.
Szerkezetileg azonban nem több megszokott kifordításánál: a tanulság a példázat
elején szerepel, s így megkérdőjelezi önmaga érvényességét.
A húszas években Vörösmarty még kísérletező művész.
Bizonyítékai ennek az ekkor írt románcok. Vörösmarty nem volt drámai hajlamú
költő, a románcot viszont annál közelebb érezte magához. Lírai beállítottsága
miatt nem próbálkozott ellentétes nézőpontok ütköztetésével, a Szilágyi és
Hajmási (1828) c. művében a beszélő a menekülő két magyar vitéz sorsát
Szilágyinak, a török leány szerelmének a nézőpontjából értékeli.
LÍRÁJA A HARMINCAS ÉVEKBEN
Vörösmarty Szép Ilonka (1833) c. versében összegezte
románcos költészetének fő sajátosságait. Ez a mű is három tagból áll, s a
részek történését időköz választja el egymástól. A szöveg mégis a folytonosság
benyomását kelti, mivel a történetmondó nem a lényeges mozzanatok említését
mellőzi. A beszélő a két szélső rész stilizálásával hívja fel a figyelmet
önmagára (a vers felütésének feszültségét párhuzam, majd ellentét követi, a
zárlat pedig második személyű általános alany segítségével fordul az olvasóhoz,
majd metaforákkal és állóképekkel rekeszti be a költeményt).
A románc a költő korai költészetében a legsikeresebben
megvalósított verstípus. A fiatal költőből nem hiányzott a könnyed humor iránti
érzék. Ismétlésekkel törekedett humoros hatás elérésére. A Laboda kedve (1829)
szójátékkal jelöli a részeg ember viselkedésének groteszk humorát:
"Hej
Laboda, Laboda!
Lábod
ide, amoda."
A harmincas évektől több a tragikus elem Vörösmarty
világképében. A kérő (1831) rossz lehetőségek közötti kényszerű választásra
tesz utalást:
"Megbánod,
ha leszakasztod,
Megbánod,
ha nem szakasztod:
Mindenképen
veszedelem,
Másnak,
magadnak gyötrelem."
Az ugyanebben az évben írt a Szív és a Bús kert
értékcsökkenéssel, halálba vezető folyamatként ábrázolja az életet. Ezek a
költemények jól mutatják, milyen messzire távolodott a kiindulópontul szolgáló
versszerkezetektől. A klasszicizmustól örökölt sírvers epigrammatikus tanítása
már teljesen hiányzik belőlük.
Szózat, Késő vágy, A Guttenberg-albumba
A harmincas években a költő két szinten ábrázolt
értékveszteséget az emberi életben: a nemzeti s az egyéni lét szintjén. E
kétféle veszteséget minőségileg különbözőnek mutatta. A Szózatban (1836) nem
belső rothadás végez a magyarsággal, hanem külső ellenség. A Késő vágy (1839)
ezzel szemben belső kiüresedést tulajdonít az egyénnek.
Szózat
Felütését a költő már 1835-ben papírra vetette, de
ekkor még ilyenformán:
Hazádhoz,
mint szemedhez,
Tarts
híven óh magyar."
A ma ismert szöveg 1836-ban keletkezett s 1837 elején
jelent meg, az Aurora c. zsebkönyvben.
Megírása idején a magyar szabadelvű mozgalom sorsa
eldöntetlennek látszott. Az 1832-ben megnyílt országgyűlésen az ellenzék
kezdeti sikerei után ellenállásba ütközött. 1834-ben Szatmár megyében a
maradiak kerekedtek felül, s így Kölcseynek le kellett mondania. 1833-ban
feloszlatták az erdélyi országgyűlést, s perbe fogatták Wesselényi Miklós bárót
(aki Magyarországon, Erdélyben a szabadelvű ellenzék vezére volt). A Szózat
fokozásos érvelésének tetőpontja, a X-XII. szakaszban kifejezett vagylagosság e
vészjósló jelekkel is terhes közhangulat kifejezése. Megjelenésekor különös
időszerűséggel ruházták fel a legújabb események: 1836 májusában feloszlatták a
pozsonyi országgyűlést, letartóztatták Kossuthot.
A jambikus lejtésű szöveg címe a közösségi óda
magasztos beszédhelyzetét jelöli meg. Az időszerű jelentést Vörösmarty
retorikai művészettel emeli az általánosítás szintjére. Ezzel is magyarázható,
hogy a Szózat a magyarság számára a hazafiság egyik fő letéteményesévé vált.
1843-ban a Nemzeti Színház pályázatot hirdetett a megzenésítésére. Ezt Egressy
Béni (1814 - 1851) nyerte el. (Ő népies műdal-stílusban a mű dallamát.)
A költemény szerkezeti rokonságot mutat a Himnusszal.
Vörösmartyt is annak lehetősége foglalkoztatja, vajon a magyarság évszázados
szenvedéseivel nem váltotta-e meg a sorsát. A második és az utolsó versszak
megegyezik, az utolsó előtti az első négy sor változata. Ebben különösen a
szórendcserés ismétlés hatásos. Az ige a sor és a mondat élére kerül, ezért a
hanglejtés megváltozik, a határozó helyett a felszólító igére esik a fő
hangsúly, s így az ismétlés fokozás benyomását kelti.
A kétszer két versszak keretként veszi közre a vers
többi részét. A III-IV. és V. versszak párhuzamos mondatokból álló fokozással
idézi fel a magyarság múltját. Az utánuk következő két szakasz ellentétként
fogalmazza meg a jelent. A beszélő a nemzet hangjaként szól, majd
vagylagosságként jellemzi a jövőt. Tizenkét sor (VIII-IX-X. versszak) jövendöl
aranykort, nyolc (XI-XI versszak) nemzethalált. Nem csak a sorrend okozza, hogy
különös hangsúly tevődik ez utóbbi lehetőségre, hanem az is, hogy a "jobb
kor" lehetőségével foglalkozó szakaszok közül az első kettő tagadólagos:
annak a képtelenségét hangsúlyozza, hogy a korábbi szenvedések hiábavalók
legyenek, ne szerezzék meg a jogot boldogabb jövőre.
"Nagy szerű" halálon Vörösmarty eredetileg
csak "országos halált" értett, de már Széchenyi azt gondolta, hogy a
"magasztos"-sal egyértelmű. A XII. versszak látomása a
világtörténelem távlatait idézi fel, s e fennköltség a megelőző versszakot is
átminősíti.
1849 után a "nagyszerű halál" látomása
különösen időszerűvé vált. Gyula Pál így ír Vörösmarty életrajza (1866) c
könyvében: "Midőn a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig
találkozhatott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült
(...). A költő ilyenkor ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, (...) nem
ilyen halált értett."
Vörösmarty a legnagyobb metaforateremtő költők egyike.
Nemcsak a jelentéstani jellegű szóképeket,
hanem a szóalakzatokat is fölényesen tudta kezelni. Nemcsak a Szózat
bizonyítja ezt, hanem a Késői vágy is, mely az egyéni létről ad értelmezést.
Késői vágy
E költeményben az életlehetőségek beszűkülésével a
vágyak fokozódása áll szemben, az öregedést úgy tünteti fel, mint ábránd és
valóság távolodását. A beszélő egy értékgazdag, s egy értékszegény léthelyzetet
állít szembe. A kívánt világot a múltba helyezi, míg az elszenvedettet a
jelennel azonosítja; tehát elégikusan értelmezi az életet. A két állapot
egymásutánját visszafordíthatatlannak, a jövőt kilátástalannak tünteti fel, s
így az elégikus világkép tragikus is lesz egyben. A két szembeállított állapot
annyira ellentéte egymásnak, hogy a vers alanya elveszti állandóságát, szakadás
áll be folytonosságában. A múltba vetített és a jelenben már csak lemondva
vágyott teljes élethez, az egységes személyiséghez képest a jelenben a szív és
az ész különvált, a személyiség megcsonkult. Az értékleépülésnek életrajzi
vonatkozása is van. A mű írásakor a költő szerelme Perczel Etelka iránt csak
emlék. A költő 39 éves és már súlyos betegségben szenved, amely élete végén
elméjét is elborítja.
A vágyott és a tényleges léthelyzet ellentétét a költő
egymásra helyezett, ám egymástól eltérő nyelvi szerkezetekbe fordítja át,
amelyekkel egyszerre hangsúlyozza versének zártságát és nyitottságát,
szimmetriáját és aszimmetriáját, önmagába visszatérő és előrehaladó jellegét. E
különbözőségekből származik a költemény művészi hatása.
A vers első két harmadában a kicsengés nyelve
újszerűbb, s a nyitottság benyomását idézi elő. Ugyanez áll a rím és az átkötés
használatára. Az első 12 sor rímei egy kivételével mind két szótagból állnak,
az utolsó nyolc sorban viszont a rím csak egyszótagos (egy kivétellel). A
szöveg első 22 sorában a sor és a mondattani egység vége egybeesik, az utolsó
nyolc sorban viszont állandósul az átkötés. Még élénkebben kelti fel a
nyitottság érzetét, hogy a 23 sortól a páros rímet a keresztrím váltja fel. (A
romantika sajátossága ez. A klasszicista versírók a fordítottját kedvelték: a
verszárlat hangsúlyozására az utolsó sorokban zártabb, egyszerűbb rímre tértek
át.)
A Késői vágy három részre tagolódik. A költő a
beszűkült lelkiállapot megjelenítésével kezdi versét, ezt követi a teljes élet
vágyáról szóló rész, míg a lehanyatló mozdulatra emlékeztető sor ("Hiába,
hasztalan!") visszavezet a kiindulóponthoz. A mondatszerkesztés is
körkörös visszatérést mutat: a hosszú mondatos szerkezet folytonosságát
megszakítja az egysoros mondat, majd a hétsoros zárómondat a folyamatosság
újrafelvételeként hat. A szimmetriát kiemeli, hogy a szöveg hangsúlyozza a
középső rész ellentétét sz első és a harmadik résszel (De...,Hiába...). Ezt az
önmagába visszatérő hármas tagozódást ellenpontozzák az előrehaladó folyamat
szerkezetei, és a zártság is a nyíltsággal kerül feszültségbe. A mű első része
a beszélő én állapotát írja le. A középső részben jelenik meg a megszólított,
aki a beszélő énjével nem kerülhet emberi kapcsolatba, és aki a Késő vágy énje
számára már harmadik személlyé vált. A belső szegényedést a vers folyamatként
ábrázolja. Az első két rész felsorolásai minősítést hoznak létre, mely a
harmadik rész állításának alapjául szolgál.
Vörösmarty a magyar költői mondattan legnagyobb mesteri
közé tartozott. A Guttenberg-albumba (1839) írt szövegben a fokozásos
párhuzamosságok a prófétáló beszédhelyzet retorikus pátoszát teremtik meg. (A
Liszt Ferenchez (1840) intézett költeményben az ódai fennköltség hangnemét, a
Keserű pohárban (1843) a bordal beszédhelyzetét hozza létre.)
A Guttenberg-albumba
Az epigramma a klasszicisták kedvelt műfajai közé
tartozott. A Guttenberg-albumba alkalmi bejegyzésnek készült, de a körmondat és
a jövő látomása feledteti a szöveg eredeti rendeletetését. A külső körülményt a
költő belső élmény kifejezésére használja fel.
A jóslat előfölvetése, hogy a jövő különbözni fog a
jelentől, Vörösmarty késleltetett főmondat okozta feszültséggel juttatja
kifejezésre látomásának feltételességét. E feltételesség óhaj, sőt felhívás.
Az első két sor a felvilágosodás követelményeinek
teljesítését sürgeti. Az emberélet tisztelete arra enged következtetni, hogy a
vers beszélője nem forradalomként, hanem lassú, békés fejlődésként képzeli el a
társadalom átalakulását. Nem vagyonegyenlőséget hirdet, hanem a közösség összes
tagjának erkölcsi felemelkedését.
Szabadelvűség az az eszmerendszer, amelynek meg lehet
feleltetni az epigramma világképét. Vörösmarty is különböző társadalmi
osztályok érdekeinek összeegyeztetésében látta a célt. A 7-8. sorból
kiviláglik, hogy szabadelvűségére hatással volt romantikája: az emberi
érzelmeknek az értelmet átlényegítő szerepet tulajdonított. Vörösmarty a
romantikának nem olyan képviselői közé tartozott, akik kizárólag a nemzeti lét
keretin belül képzelték el a változásokat. Ellenkezőleg: az emberi vágyak
elérése csakis világtörténelmi folyamat függvényeként lehetséges.
A Szózat szélesebb háttérhez viszonyította a magyarság
sorsát, A Guttenberg-albumba már a "föld népségének"
közmegegyezésével foglalkozott, s a következő évek két jelentős verse is az
emberi lét egyetemes kérdéseire keresett választ.
A NEGYVENES ÉVEK VERSEI
Gondolatok a könyvtárban, Az emberek
A negyvenes évek közepétől Vörösmartyt szinte kizárólag
a történelem egészének értelmezése foglalkoztatta.
Gondolatok a könyvtárban
(1844)
A mű záradéka pozitív értéket mutat fel: a küzdésre
hivatkozik. Ezután a vers még egy pozitív értéket megnevez, a küzdés lehetséges
eredményét, ami kizárólag a nemzeti létre vonatkozik. A vers korábbi része a
világtörténelem egészének a célját vonta kétségbe. A szövegnek csak befejezése
van, megoldása nincs, s a megoldás hiánya nem csorbítja a költemény szerves
egységét.
A vers felütésének első sora hasonlít a pokol kapuján
lévő felirathoz (Dante: Divina commedia). A vers filozofikus költemény, amely
hat részre tagolódik.
Az I. szakasz
"az emberiségnek elhányt rongyai"-ként jeleníti meg a könyveket. A mű
kulcsszava: "rongy". Majd általános tanulság leírása következik.
Ezután a társadalmi igazságtalanság képeiben az utilitarizmus, a haszonelvűség gondolatai
jelennek meg.
A II. szakasz "Miért e lom?" kérdéssel
kezdődik, ahol a "lom" az irodalom, szépirodalom szót jelenti. Ezután
az irodalmat szellemi tartalomra (erkölcs, törvény-igazság) és anyagi
megjelenésre (a valós élet, melyből az irodalom és a könyv merítkezik) bontja,s
ezek között ellentétet fedez fel, hiszen a szellemi tartalom ellentmond a valós
életnek (az anyagi megjelenésnek).
A III. szakaszban a rongy = könyv(tár) azonosítás után
a könyvek és az irodalom hasznára kérdez rá. Erre a válasz: keserű, ironikus
tagadás. Hasznosság szempontjából nincs értéke, értelme az irodalomnak, a
könyveknek.
A IV. szakaszban az eddigi kultúra elpusztításának
kérdése merül fel. A művek (az irodalom) szellemi tartalma értékes, de a
társadalom nem tudja felhasználni. Ha elpusztítjuk a műveket, akkor érték tűnik
el. Ha elégetjük a könyvet, akkor elpusztítjuk az egyetlen jót is, ami azonban
nem hasznos.
Az V. szakasz már kétségbeesetten tagadja meg a mű
eddigi logikáját. Az állam ideájaként Amerikát említi, de ez magában hordozza a
feszültséget, hiszen a feketéket ott is gyűlölik.
A VI. szakaszban Vörösmarty a "mégis fáradozni
kell" gondolatmenetét jeleníti meg, mely szerint a jövőben talán eljön az
igazság és a szeretet. Ez a társadalmi egyenlőség utópisztikus jelképeként
jelenik meg. Az embernek ezért kell küzdeni, ezt kell létrehoznia. "Mi
dolgunk a világon? küzdeni," Lehet, hogy cél elérhetetlen, de tenni kell a
jövőért, mivel ha így élünk csak akkor halhatunk meg nyugodtan boldogan. A vers
zárlata hasonló Madách: Az ember tragédiájának befejezéséhez.
"Mondhatjuk,
térvén ősein porához:
Köszönjük
élet! áldomásidat,
Ez
jó mulatság, férfi munka volt!"
Az
emberek
(1846)
Az emberek egyértelműen tragikusnak láttatja a
történelmet. A mű démoni látomás, mondatszerkesztését a megszakítottság
jellemzi. A többes szám uralkodik a második személyű igealakokkal.
Az emberek Vörösmarty legnagyobb művészi hatású
alkotási közé tartozik, a nyelvi sűrítésnek kivételes példája. Megírását az
1846-ban kitört galíciai felkelés ösztönözte, melyet kegyetlenül levertek. Ez a
keserű történeti tapasztalat indította a költőt arra, hogy látomásos töredékeit
annak kinyilatkozását szem előtt tartva formálja meg, hogy az emberiség
történetében nincs szintézis. A negatív tézist hasonlóan negatív antitézis
követi, a látszólag ellentétes utak ugyanarra a negatív eredményre vezetnek: az
ellentét zsarnok és szolga, ész és butaság között pusztán látszólagos.
A vers első négy versszakában a galíciai felkelést
jeleníti meg. A megjelenített képek azonban más forradalmakra is értelmezhetők.
A 4-5. versszakban a forradalom leverését és a megtorlást festi meg. A mű
utolsó két versszakában végső elkeseredettségének ad hangot, majd az utolsó
versszakban szinte megtagadja az embert is:
7
"Az
ember fáj a földnek; oly sok
Harc-
és békeév után
A
testvérgyülölési átok
Virágzik
homlokán;
S
midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb
bűnt forral álnokúl.
Az
emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen
remény! nincsen remény!"
A versszakok utolsó sorainak refrénszerű ismétlődései
az elkeseredettséget, a reménytelenséget fokozzák. Az utolsó (7.) versszak
kétszeres ismétlődése lezárja a verset, az utolsó remény elvesztésével.
Az 1848-as forradalom előtti években a költő politikai
felfogása mélyreható változáson ment keresztül. Az Országháza (1846) c.
közéleti versében a jobbágyok nézőpontjával azonosult. 1848-ban felhívó
versekkel próbálta szolgálni a forradalom ügyét, a költő álláspontja 1846-tól
kezdve közelebb került a baloldaléhoz.
A SZABADSÁGHARC BUKÁSA UTÁN
Szabadelvű felfogása hozzájárulhatott ahhoz, hogy
Világost a rákövetkező három-négy évben nemcsak nemzethalállal, hanem a nagy
társadalmi átalakulás végleges meghiúsulásával azonosította.
Élete utolsó éveiben már alig írt verset, de ekkor
keletkezett művei kivételesen magas művész színvonalat képviselnek. Két érdekes
kísérlet és két remekmű áll életművének a végén. A Mint a földmívelő... (1853?)
kezdetű szöveg az egy lélektani mondatból álló romantikus epigramma példája, a
szintén cím nélküli s töredékben maradt Fogytán van a napod... (1855?)
szövegében az önmegszólítás, a reményvesztettség, testi-lelki elszegényedés
állapotát öniróniától sem mentes távlatból ábrázolja.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése