google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 7., péntek

Vörösmarty Mihály élete és munkássága


VÖRÖSMARTY MIHÁLY
ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA




1800. december 1-én született a Fejér megyei Pusztanyéken, köznemesi családból. Apja gazdatiszt volt. 1811-ig otthon tanult, azontúl a ciszterciek székesfehérvári, majd 1816-ban a kegyesrendiek pesti gimnáziumában. 1817-ben apja meghalt. Az özvegy kilenc gyerekkel maradt egyedül. Vörösmarty a család eltartására nevelőséget vállalt a Perczel családnál. 1817 őszén beiratkozott a pesti egyetemre.
1820-ban a Perczel család Tolna megyében fekvő, börzsönyi birtokára költözött, s magánúton folytatta jogi tanulmányait. 1822 őszén lemondott állásáról, s Görbőre ment Tolna megye alispánjához, hogy megszerezze jogi gyakorlatát. Ennek befejeztével átvette a Perczel fiúk nevelését, velük Pestre ment, s felesküdött a királyi táblához. A reformkor szellemében nevelte tanítványait (Perczel Mór később a forradalom jelentős alakja s honvéd tábornok lett). A költő beleszeretett tanítványai nővérébe, Perczel Etelkába. Érzelmeit nem vallotta meg, mert társadalmi helyzetük annyira különbözött, hogy Vörösmarty nem kérhette meg az előkelő lány kezét.
A versírással kora ifjúságától foglalkozó Vörösmarty 1825-ben országos hírre tett szert Zalán futása c. költeményével. Költői tervei visszariasztották az ügyvédi pályától. 1826-ban megvált állásától, de tapasztalnia kellett, hogy Magyarországon még nehéz megélni az irodalomból. Folyóiratot szerkesztett, műfordításokat készített, bírálatokat írt, az 1837-ben megnyitott pesti állandó magyar színházat darabbal látta el - tehát olyan feladatokat vállalt, melyet nyűgnek érzett, s joggal, hiszen tehetsége révén más tevékenysége volt hivatva. Anyagi nehézségei miatt későn nősült: 1843-ban vette feleségül Csajághy Laurát.
Az 1848-as forradalom előkészítésében nem vett részt közvetlenül, de ügyével azonosította magát, a szabadságharc bukása pedig összetörte lelkét. Bujdosni kényszerült. Miután kegyelmet kap, gazdálkodásba fog a Fejér megyei Baracska községben, majd szülőfalujában. Szűkösen él, kedélye levert, s a betegség hamarosan leveszi lábáról. Emiatt kénytelen Pestre költözni. Itt hal meg 1855. november 19-én. Temetése az önkényuralom elleni tüntetéssé válik: húszezren jelennek meg a sírjánál.
Életművében világosan megkülönböztethető a szövegeknek két csoportja. Fejlődésének irányáról a rövidebb versek adnak fogalmat, hosszabb alkotásai viszont sajátos kérdéseket vetnek fel.

HOSSZABB MŰVEI

Zalán futása

Mint a nagy romantikusok, Vörösmarty is lírai alkat volt. a közvélemény szavának engedve megoldott tehetségének nem teljesen megfelelő feladatokat, de a hajlamaitól távolabb eső műfajokat is lírai hangnemnek rendelte alá. Képzelete azt tette lehetővé, hogy hirtelen megvilágosodásszerű látomásokban érzékelje a világot, mintsem, mint folytonosságot. Nyelvteremtő ereje lelkiállapotoknak: elégikus tűnődésnek vagy belső megrázkódtatásnak a kifejezésében talált magára.
A Zalán futása (1825), tíz énekből álló költemény. Műfaja eposz (lírai túlsúllyal), hexameterben íródott s hangneme elégikus. Bár honfoglalási eposzt vártak tőle, ő elégikus töredékek laza füzérét adta. A mű részletei egyértelműen nagy költőre vallanak. A cím is
jellemző: Vörösmarty Zalán futását énekli meg, s nem Árpád diadalát. A költeményben az "enyészet" a kulcsszó. Nem a harc felemelő, hanem a halál rettenetes voltára esik a hangsúly:

"Bús lábok, valamerre tapod, holt testeken áll meg,
Melyek alutt vérrel feketedve, kihűlve hevernek.
Lassu hideg szellő játszik huzakodva hajokkal,
Némult ajkaikon besivít, és (hallani szörnyű!)
Tompa sohajtásként jő vissza halálos özönnel."

Vörösmarty valósággal szerelmes a halál gondolataiba. Nem a magyarok honfoglalását állítja a középpontba, hanem a veszteseknek a magyarok erejétől függetlenül végbemenő belső széthullását. Nem Árpád a főszereplő, hanem Zalán, akit saját tehetetlenségének súlya ver le. Zalán táborának jellemzése nagy vonalaiban megegyezik azzal, amit a beszélő a maga koráról mond, így Árpád és Zalán népének szembeállítását úgy is felfoghatjuk, mint a múlt és a jelen magyarjainak összehasonlítását. A mű világképének elégikus jellegét erősíti, hogy Vörösmarty a démoni erőket független hatalomként ábrázolja, s így egyáltalán nem bizonyos, hogy a világban összhang érvényesül.
A nemzeti elkötelezettség Vörösmartynál sohasem a világtörténet rovására érvényesült, mivel az egyén, a nemzet és az emberiség sorsát ő egyszerre, ugyanabban a kozmikus távlatban szemlélte. A Zalán futásában ábrázolt idő egyszerre értelmezhető az egyes szám első személlyel jelölt, látszólag elbeszélő, valójában lírai én egyéni, léttörténetének; a nemzeti történelemnek és a kozmikus változásoknak szintjén.

Tündérvölgy

A Zalán megírása után Vörösmarty belátta, hogy romantikus költő nem írhat eposzt. A Tündérvölgy (1825) költője nem próbálkozik a hagyományban őrzött események elmondásával, hanem a szöveg egymást érvénytelenítő részletekből áll. A csodás elem a műben központi jelentőségű. A beszélő úgy érzi, hogy lényegében különbözik a többi embertől. Látnok szerepet tulajdonít magának, érzelmei sokkal hevesebbek, mint a környezetében élőké. A mindennapi létben az ember a körülmények kiszolgáltatottja, a látomás viszont nem ismer idő- s térbeli határokat. A csoda, az Istentől függetlenített emberi személyiség belső mélységeit jelképezi. A műben Vörösmarty a középütt álló magányos fa ősi szimbólumához folyamodik, s vele jelöli meseszerűnek világát.

A Délsziget

A Délsziget (1826) c. költeményben hosszabb s összefüggőbb a meseszerű eseménysor, de új szerepet kap: példázat jellegűvé válik. Értéktelítődéssel kezdődik: Hadadúr megtalálja a költészetet, rajta keresztül Szüdelit, akinek személyében a boldogság kék virágcserepe látható. A lány eltűnik, s a fiú Halálfival találja szemben magát. Hosszú küzdelemben sikerül legyőznie, s ekkor újra övé a lány. A II. ének az értéktelítettség helyébe értékhiányt állít: Hadadúr és Szüdeli között kettéválik a sziget. Partra vetődése után a fiú sivatagban találja magát, s most a Halállal találkozik. Itt vége a költeménynek, s ez bizonyítja, hogy Vörösmarty számára nem az eseménysor lezárása, hanem lét- s lélekállapotok kifejezése az elsődleges cél. (Más romantikusok ugyanezért hagyták félbe elbeszélő műveiket: a történet bonyolítása csak másodlagosan érdekelte őket.)
A mű az egyénről szól: azt ábrázolja, hogy az egyén miként jut közelebb a kiüresedéshez. Néhány részlet már jelzi, hogy a költőt foglalkoztatja a történelem értelmezése.
A történelmi példázatot Vörösmarty két alkotásában, a Csongor és Tündében és a Romban vitte megvalósításra.Mindkettő 1830-ban jelent meg.

Csongor és Tünde

A Csongor és Tünde az egyetlen maradandó értékű mű, melyet Vörösmarty a drámai költészet terén hozott létre. (Korábban előadhatatlan drámai költeményeket, később végzetdrámákat írt. Az előbbiek megalkotásakor Shakespeare nyelvének gazdagsága igézte meg, az utóbbiakat a francia romantika képviselőinek ösztönzésére készítette.) A mű nem középút, hanem mesejáték, kísérlet olyan műfaj teremtésére, melyben a romantikus alkotói képzelet tevékenysége nemcsak a verses szöveg megformálásában, hanem a színpad átalakításában is érvényre jut. (A kimondott szó, a színész játék, a rendezési utasítások egységes szimbolikus jelrendszer részei.) Műfaja: dráma, mely 5 felvonásból áll (klasszicista jellegzetesség), de filozófiai költeményként is értelmezhető.
A felvilágosodás bizonyos képviselői úgy helyeselték a haladást, hogy eltekintettek az ellentmondásaitól. Ezért szükségessé vált, hogy a romantikusok újra feltegyék a felvilágosodás által megválaszolt kérdéseket. Első lépésben arra jutottak, hogy a civilizált ember már nem érti a természetet; a természet kivetette magéból az embert, aki eltávolodott eredeti környezetétől. Nálunk legkorábban Széchenyi tette magáévá ezt. 1815. január 8-án  írta naplójába: "A kultúra a természet egyetlen ellensége, a halál legnagyobb tökélye." A következtetést már Vörösmarty vonta le, kétségbe vonva a történelem célszerűségét. Csongor ígéretet kap, hogy célját eléri, ha a középső utat választja, csakhogy a kereszteződéshez érve minden út középsőnek látszik. Mikor pedig szembe kerül a vándorokkal, beszédjük és saját tapasztalatai alapján arra az eredményre jut, hogy:

"Elérhetetlen vágy az emberé,
(...)
Koldús a gazdagság, a hatalom
Leszállt fokáról, hamvadott üszök
A tudománynak napszövétneke."

A műben rokon értelmek sorára lebontott ellentétek sora irányítja az eseményeket. A mű elején ábrázolt értékbőség értékhiányba vált át: a verőfényes délből kietlen éj lesz, a tündérfát megkopasztják, a beteljesülésről szóló álmot a halál álma követi. A mélypont az Ej monológja, mely szerint a világ útja visszatér a kiindulóponthoz, a semmihez. A szöveg legvége értékgyarapodást ábrázol: a vágy teljesül.
A Csongor és Tünde Gyergyai Albert Árgirus historiája c., 1600 körül keletkezett verses műve nyomán készült, de a széphistórián kívül más műfajjal is tart rokonságot (középkori misztériumjátékok, népmesei elemek). Történése s szereplői emlékeztetnek a varázsmesére és a középkori színművekre. Csongor nem egyénített jellem. Célja igen általános: a boldogságot keresi.
Először külső boldogságra gondol, de a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós sorsából megtudja, hogy sem a vagyon, sem a hatalom, sem az ismeret nem teremti meg a fő emberi értékeket. A II. felvonásban levonja a következtetést: "utazóim útra nem vezetnek".
Miféle más magatartásformák állnak előtte lehetőségként? Ledér és Balga test, ill. a célt nem ismerő létnek, a kútból kilépő lány a csak képzeleti kielégülésnek töredékes voltára emlékezteti. Csongornak meg kell értenie: célját külső helyváltoztatással nem érheti el. A műben három szerelemfelfogás van jelen: Ilma és Balga gyakorlatias, Ledér és Balga célját és tárgyát nem ismerő, Csongor és Tünde légies, ideális szerelme. Csongor és Tünde csak romantikus képekben beszélnek, légiesek, patetikusak; cselekvésképtelenek. A cselekvés irányítói Balga és Ilma (Miríggyel, a boszorkánnyal szemben).
A mesejáték egymásra épülő szentekként ábrázolja a létet. Az ördögfiak groteszk világától távol áll a Tündét körülvevő anyagtalan világ. Vörösmarty nyelvi leleménye bontakozik ki a hangnemek megszólaltatásában. A történés alárendelődik a célt jelentő fény és a semmit megjelenítő éj szimbólumának, s így kozmikus távlatot kap. Csongor csak saját lelkében találhatja meg létének értelmét. Tünde az ő kertjében ültet csodafát, melynek gyümölcse csak Csongor (az evilági kiábrándult vándor) és Tünde (a tündér) találkozásakor tud beérni. Önmagában mind a való, mind pedig az álom világa csonka, mindegyik csak a másikkal való kölcsönhatásban képes beteljesíteni magát.
Vörösmarty a csodában a lélek, a belső történés jelképét látja. A semmit a lélek gazdagságával tudja elkerülni. A kert Vörösmarty más szövegeiben is a lélek képeként szerepel. Arra a felismerésre jutott, hogy a bel- és külvilág, én és nem-én, képzelt és valóságos nem könnyen választható szét egymástól, agyik sem állhat meg a maga lábán a másik nélkül.

A Rom
(1830)

Az álom A Rom boldogságkereső példázatában is szerepet játszik. Itt is megjósolja a bekövetkezendőt. Romisten három álmát teljesíti a vándornak, de a vándort az élet teljessége iránt érzett igénye arra készteti, hogy elhagyja a boldog családi kört, melyet harmadik álma után kapott meg. Vörösmartynál az egyén létét annyira meghatározza a történelem, hogy elképzelhetetlen a visszavonulás a bensőséges világba. Az én nem feledkezhet meg a nem-énről. A vándornak akkor is tovább kell vándorolnia, ha álma teljesültekor nem érzett csalódást. Útja során végveszélybe került néppel találkozik. Segíteni szeretne rajta.
E negyedik álom tragikusnak mutatja a történelmet egy nemzet szemszögéből. E tragikumnak két tényező adja meg a különösségét: egyrészt a tény, hogy olyan áldozat kelt tragikus hatást, melynek értelmét nem lehet belátni, másrészt az irónia, mellyel a költő a tragikumot elegyíti. A Rom körkörös szerkezetű.

LÍRÁJA A HÚSZAS ÉVEKBEN

A kisebb költemények hosszabb alkotói fejlődésről adnak számot, amelynek során Vörösmarty különböző verstípusokban hozott létre műveket.
1816-ban kezdett verselni. Gyorsan sajátította el a XVIII. sz. versszerkezeteit (a csúfoló epigrammától az állatmeséig, az episztolától a pásztorelégiáig, a zárlatban megfejtett allegóriától a tanító versig). Nyelvének önállósodása: az örökölt verstípusokat elemeikre bontotta, s az alkotórészeket külön-külön alakította át. Így fejlesztette ki a mitologizált helyzetdal műfajából az elképzelt személy magánbeszédét, a túlfogalmazás pátoszából eredő fennkölt stílust. Költői nyelvét a maga teremtette mitológia határozta meg.
A mitologizálás a személyes élmény tárgyiasítására szolgált. Perczel Etelka érzett vonzódását áttétellel fejezte ki. A hun-magyar mondakör egyik alakjának, Csabának helyébe képzelve magát álmainak szereplőjéhez, Helvilához (1222-23) intézte sorait. Egyszerre foglalkoztatta a vers zenéje és a képalkotás. Helvila halálán (1826) c. versében megfigyelhető, hogy a költészetében gyakori álom-halál azonosításnak kettős alapja van: a költő egyszerre állítja a két szó jelentésének és hangalakjának azonosságát:

"Álom, álom édes álom!
Altass engem, légy halálom!"

Vörösmarty sokáig inkább részletekben, mint egész versekben remekelt. A Kis gyermek halálára (1824) c. versben az ismétléses sorok dallama és egy-egy eredeti metafora a verset az elégia szintjére emeli, a zárlat tanító hangvétele azonban már nem elégíti ki a megemelt követelményt.
Vörösmartynál az események elbeszélése ürügy összefüggő metaforikus szerkezet megteremtésére. A Földi menny (1825) felütése jellegzetesen mutatja a romantikus költő igényét a lét egészének értelmezésére. Szerkezetileg azonban nem több megszokott kifordításánál: a tanulság a példázat elején szerepel, s így megkérdőjelezi önmaga érvényességét.
A húszas években Vörösmarty még kísérletező művész. Bizonyítékai ennek az ekkor írt románcok. Vörösmarty nem volt drámai hajlamú költő, a románcot viszont annál közelebb érezte magához. Lírai beállítottsága miatt nem próbálkozott ellentétes nézőpontok ütköztetésével, a Szilágyi és Hajmási (1828) c. művében a beszélő a menekülő két magyar vitéz sorsát Szilágyinak, a török leány szerelmének a nézőpontjából értékeli.

LÍRÁJA A HARMINCAS ÉVEKBEN

Vörösmarty Szép Ilonka (1833) c. versében összegezte románcos költészetének fő sajátosságait. Ez a mű is három tagból áll, s a részek történését időköz választja el egymástól. A szöveg mégis a folytonosság benyomását kelti, mivel a történetmondó nem a lényeges mozzanatok említését mellőzi. A beszélő a két szélső rész stilizálásával hívja fel a figyelmet önmagára (a vers felütésének feszültségét párhuzam, majd ellentét követi, a zárlat pedig második személyű általános alany segítségével fordul az olvasóhoz, majd metaforákkal és állóképekkel rekeszti be a költeményt).
A románc a költő korai költészetében a legsikeresebben megvalósított verstípus. A fiatal költőből nem hiányzott a könnyed humor iránti érzék. Ismétlésekkel törekedett humoros hatás elérésére. A Laboda kedve (1829) szójátékkal jelöli a részeg ember viselkedésének groteszk humorát:

"Hej Laboda, Laboda!
Lábod ide, amoda."


A harmincas évektől több a tragikus elem Vörösmarty világképében. A kérő (1831) rossz lehetőségek közötti kényszerű választásra tesz utalást:

"Megbánod, ha leszakasztod,
Megbánod, ha nem szakasztod:
Mindenképen veszedelem,
Másnak, magadnak gyötrelem."


Az ugyanebben az évben írt a Szív és a Bús kert értékcsökkenéssel, halálba vezető folyamatként ábrázolja az életet. Ezek a költemények jól mutatják, milyen messzire távolodott a kiindulópontul szolgáló versszerkezetektől. A klasszicizmustól örökölt sírvers epigrammatikus tanítása már teljesen hiányzik belőlük.

Szózat, Késő vágy, A Guttenberg-albumba

A harmincas években a költő két szinten ábrázolt értékveszteséget az emberi életben: a nemzeti s az egyéni lét szintjén. E kétféle veszteséget minőségileg különbözőnek mutatta. A Szózatban (1836) nem belső rothadás végez a magyarsággal, hanem külső ellenség. A Késő vágy (1839) ezzel szemben belső kiüresedést tulajdonít az egyénnek.

Szózat

Felütését a költő már 1835-ben papírra vetette, de ekkor még ilyenformán:

Hazádhoz, mint szemedhez,
Tarts híven óh magyar."

A ma ismert szöveg 1836-ban keletkezett s 1837 elején jelent meg, az Aurora c. zsebkönyvben.
Megírása idején a magyar szabadelvű mozgalom sorsa eldöntetlennek látszott. Az 1832-ben megnyílt országgyűlésen az ellenzék kezdeti sikerei után ellenállásba ütközött. 1834-ben Szatmár megyében a maradiak kerekedtek felül, s így Kölcseynek le kellett mondania. 1833-ban feloszlatták az erdélyi országgyűlést, s perbe fogatták Wesselényi Miklós bárót (aki Magyarországon, Erdélyben a szabadelvű ellenzék vezére volt). A Szózat fokozásos érvelésének tetőpontja, a X-XII. szakaszban kifejezett vagylagosság e vészjósló jelekkel is terhes közhangulat kifejezése. Megjelenésekor különös időszerűséggel ruházták fel a legújabb események: 1836 májusában feloszlatták a pozsonyi országgyűlést, letartóztatták Kossuthot.
A jambikus lejtésű szöveg címe a közösségi óda magasztos beszédhelyzetét jelöli meg. Az időszerű jelentést Vörösmarty retorikai művészettel emeli az általánosítás szintjére. Ezzel is magyarázható, hogy a Szózat a magyarság számára a hazafiság egyik fő letéteményesévé vált. 1843-ban a Nemzeti Színház pályázatot hirdetett a megzenésítésére. Ezt Egressy Béni (1814 - 1851) nyerte el. (Ő népies műdal-stílusban a mű dallamát.)
A költemény szerkezeti rokonságot mutat a Himnusszal. Vörösmartyt is annak lehetősége foglalkoztatja, vajon a magyarság évszázados szenvedéseivel nem váltotta-e meg a sorsát. A második és az utolsó versszak megegyezik, az utolsó előtti az első négy sor változata. Ebben különösen a szórendcserés ismétlés hatásos. Az ige a sor és a mondat élére kerül, ezért a hanglejtés megváltozik, a határozó helyett a felszólító igére esik a fő hangsúly, s így az ismétlés fokozás benyomását kelti.
A kétszer két versszak keretként veszi közre a vers többi részét. A III-IV. és V. versszak párhuzamos mondatokból álló fokozással idézi fel a magyarság múltját. Az utánuk következő két szakasz ellentétként fogalmazza meg a jelent. A beszélő a nemzet hangjaként szól, majd vagylagosságként jellemzi a jövőt. Tizenkét sor (VIII-IX-X. versszak) jövendöl aranykort, nyolc (XI-XI versszak) nemzethalált. Nem csak a sorrend okozza, hogy különös hangsúly tevődik ez utóbbi lehetőségre, hanem az is, hogy a "jobb kor" lehetőségével foglalkozó szakaszok közül az első kettő tagadólagos: annak a képtelenségét hangsúlyozza, hogy a korábbi szenvedések hiábavalók legyenek, ne szerezzék meg a jogot boldogabb jövőre.
"Nagy szerű" halálon Vörösmarty eredetileg csak "országos halált" értett, de már Széchenyi azt gondolta, hogy a "magasztos"-sal egyértelmű. A XII. versszak látomása a világtörténelem távlatait idézi fel, s e fennköltség a megelőző versszakot is átminősíti.
1849 után a "nagyszerű halál" látomása különösen időszerűvé vált. Gyula Pál így ír Vörösmarty életrajza (1866) c könyvében: "Midőn a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozhatott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült (...). A költő ilyenkor ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, (...) nem ilyen halált értett."

Vörösmarty a legnagyobb metaforateremtő költők egyike. Nemcsak a jelentéstani jellegű szóképeket,  hanem a szóalakzatokat is fölényesen tudta kezelni. Nemcsak a Szózat bizonyítja ezt, hanem a Késői vágy is, mely az egyéni létről ad értelmezést.

Késői vágy

E költeményben az életlehetőségek beszűkülésével a vágyak fokozódása áll szemben, az öregedést úgy tünteti fel, mint ábránd és valóság távolodását. A beszélő egy értékgazdag, s egy értékszegény léthelyzetet állít szembe. A kívánt világot a múltba helyezi, míg az elszenvedettet a jelennel azonosítja; tehát elégikusan értelmezi az életet. A két állapot egymásutánját visszafordíthatatlannak, a jövőt kilátástalannak tünteti fel, s így az elégikus világkép tragikus is lesz egyben. A két szembeállított állapot annyira ellentéte egymásnak, hogy a vers alanya elveszti állandóságát, szakadás áll be folytonosságában. A múltba vetített és a jelenben már csak lemondva vágyott teljes élethez, az egységes személyiséghez képest a jelenben a szív és az ész különvált, a személyiség megcsonkult. Az értékleépülésnek életrajzi vonatkozása is van. A mű írásakor a költő szerelme Perczel Etelka iránt csak emlék. A költő 39 éves és már súlyos betegségben szenved, amely élete végén elméjét is elborítja.
A vágyott és a tényleges léthelyzet ellentétét a költő egymásra helyezett, ám egymástól eltérő nyelvi szerkezetekbe fordítja át, amelyekkel egyszerre hangsúlyozza versének zártságát és nyitottságát, szimmetriáját és aszimmetriáját, önmagába visszatérő és előrehaladó jellegét. E különbözőségekből származik a költemény művészi hatása.
A vers első két harmadában a kicsengés nyelve újszerűbb, s a nyitottság benyomását idézi elő. Ugyanez áll a rím és az átkötés használatára. Az első 12 sor rímei egy kivételével mind két szótagból állnak, az utolsó nyolc sorban viszont a rím csak egyszótagos (egy kivétellel). A szöveg első 22 sorában a sor és a mondattani egység vége egybeesik, az utolsó nyolc sorban viszont állandósul az átkötés. Még élénkebben kelti fel a nyitottság érzetét, hogy a 23 sortól a páros rímet a keresztrím váltja fel. (A romantika sajátossága ez. A klasszicista versírók a fordítottját kedvelték: a verszárlat hangsúlyozására az utolsó sorokban zártabb, egyszerűbb rímre tértek át.)
A Késői vágy három részre tagolódik. A költő a beszűkült lelkiállapot megjelenítésével kezdi versét, ezt követi a teljes élet vágyáról szóló rész, míg a lehanyatló mozdulatra emlékeztető sor ("Hiába, hasztalan!") visszavezet a kiindulóponthoz. A mondatszerkesztés is körkörös visszatérést mutat: a hosszú mondatos szerkezet folytonosságát megszakítja az egysoros mondat, majd a hétsoros zárómondat a folyamatosság újrafelvételeként hat. A szimmetriát kiemeli, hogy a szöveg hangsúlyozza a középső rész ellentétét sz első és a harmadik résszel (De...,Hiába...). Ezt az önmagába visszatérő hármas tagozódást ellenpontozzák az előrehaladó folyamat szerkezetei, és a zártság is a nyíltsággal kerül feszültségbe. A mű első része a beszélő én állapotát írja le. A középső részben jelenik meg a megszólított, aki a beszélő énjével nem kerülhet emberi kapcsolatba, és aki a Késő vágy énje számára már harmadik személlyé vált. A belső szegényedést a vers folyamatként ábrázolja. Az első két rész felsorolásai minősítést hoznak létre, mely a harmadik rész állításának alapjául szolgál.

Vörösmarty a magyar költői mondattan legnagyobb mesteri közé tartozott. A Guttenberg-albumba (1839) írt szövegben a fokozásos párhuzamosságok a prófétáló beszédhelyzet retorikus pátoszát teremtik meg. (A Liszt Ferenchez (1840) intézett költeményben az ódai fennköltség hangnemét, a Keserű pohárban (1843) a bordal beszédhelyzetét hozza létre.)

A Guttenberg-albumba

Az epigramma a klasszicisták kedvelt műfajai közé tartozott. A Guttenberg-albumba alkalmi bejegyzésnek készült, de a körmondat és a jövő látomása feledteti a szöveg eredeti rendeletetését. A külső körülményt a költő belső élmény kifejezésére használja fel.
A jóslat előfölvetése, hogy a jövő különbözni fog a jelentől, Vörösmarty késleltetett főmondat okozta feszültséggel juttatja kifejezésre látomásának feltételességét. E feltételesség óhaj, sőt felhívás.
Az első két sor a felvilágosodás követelményeinek teljesítését sürgeti. Az emberélet tisztelete arra enged következtetni, hogy a vers beszélője nem forradalomként, hanem lassú, békés fejlődésként képzeli el a társadalom átalakulását. Nem vagyonegyenlőséget hirdet, hanem a közösség összes tagjának erkölcsi felemelkedését.
Szabadelvűség az az eszmerendszer, amelynek meg lehet feleltetni az epigramma világképét. Vörösmarty is különböző társadalmi osztályok érdekeinek összeegyeztetésében látta a célt. A 7-8. sorból kiviláglik, hogy szabadelvűségére hatással volt romantikája: az emberi érzelmeknek az értelmet átlényegítő szerepet tulajdonított. Vörösmarty a romantikának nem olyan képviselői közé tartozott, akik kizárólag a nemzeti lét keretin belül képzelték el a változásokat. Ellenkezőleg: az emberi vágyak elérése csakis világtörténelmi folyamat függvényeként lehetséges.

A Szózat szélesebb háttérhez viszonyította a magyarság sorsát, A Guttenberg-albumba már a "föld népségének" közmegegyezésével foglalkozott, s a következő évek két jelentős verse is az emberi lét egyetemes kérdéseire keresett választ.

A NEGYVENES ÉVEK VERSEI
Gondolatok a könyvtárban, Az emberek

A negyvenes évek közepétől Vörösmartyt szinte kizárólag a történelem egészének értelmezése foglalkoztatta.

Gondolatok a könyvtárban
(1844)

A mű záradéka pozitív értéket mutat fel: a küzdésre hivatkozik. Ezután a vers még egy pozitív értéket megnevez, a küzdés lehetséges eredményét, ami kizárólag a nemzeti létre vonatkozik. A vers korábbi része a világtörténelem egészének a célját vonta kétségbe. A szövegnek csak befejezése van, megoldása nincs, s a megoldás hiánya nem csorbítja a költemény szerves egységét.
A vers felütésének első sora hasonlít a pokol kapuján lévő felirathoz (Dante: Divina commedia). A vers filozofikus költemény, amely hat részre tagolódik.
 Az I. szakasz "az emberiségnek elhányt rongyai"-ként jeleníti meg a könyveket. A mű kulcsszava: "rongy". Majd általános tanulság leírása következik. Ezután a társadalmi igazságtalanság képeiben az utilitarizmus, a haszonelvűség gondolatai jelennek meg.
A II. szakasz "Miért e lom?" kérdéssel kezdődik, ahol a "lom" az irodalom, szépirodalom szót jelenti. Ezután az irodalmat szellemi tartalomra (erkölcs, törvény-igazság) és anyagi megjelenésre (a valós élet, melyből az irodalom és a könyv merítkezik) bontja,s ezek között ellentétet fedez fel, hiszen a szellemi tartalom ellentmond a valós életnek (az anyagi megjelenésnek).
A III. szakaszban a rongy = könyv(tár) azonosítás után a könyvek és az irodalom hasznára kérdez rá. Erre a válasz: keserű, ironikus tagadás. Hasznosság szempontjából nincs értéke, értelme az irodalomnak, a könyveknek.
A IV. szakaszban az eddigi kultúra elpusztításának kérdése merül fel. A művek (az irodalom) szellemi tartalma értékes, de a társadalom nem tudja felhasználni. Ha elpusztítjuk a műveket, akkor érték tűnik el. Ha elégetjük a könyvet, akkor elpusztítjuk az egyetlen jót is, ami azonban nem hasznos.
Az V. szakasz már kétségbeesetten tagadja meg a mű eddigi logikáját. Az állam ideájaként Amerikát említi, de ez magában hordozza a feszültséget, hiszen a feketéket ott is gyűlölik.
A VI. szakaszban Vörösmarty a "mégis fáradozni kell" gondolatmenetét jeleníti meg, mely szerint a jövőben talán eljön az igazság és a szeretet. Ez a társadalmi egyenlőség utópisztikus jelképeként jelenik meg. Az embernek ezért kell küzdeni, ezt kell létrehoznia. "Mi dolgunk a világon? küzdeni," Lehet, hogy cél elérhetetlen, de tenni kell a jövőért, mivel ha így élünk csak akkor halhatunk meg nyugodtan boldogan. A vers zárlata hasonló Madách: Az ember tragédiájának befejezéséhez.

"Mondhatjuk, térvén ősein porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!"

Az emberek
(1846)

Az emberek egyértelműen tragikusnak láttatja a történelmet. A mű démoni látomás, mondatszerkesztését a megszakítottság jellemzi. A többes szám uralkodik a második személyű igealakokkal.
Az emberek Vörösmarty legnagyobb művészi hatású alkotási közé tartozik, a nyelvi sűrítésnek kivételes példája. Megírását az 1846-ban kitört galíciai felkelés ösztönözte, melyet kegyetlenül levertek. Ez a keserű történeti tapasztalat indította a költőt arra, hogy látomásos töredékeit annak kinyilatkozását szem előtt tartva formálja meg, hogy az emberiség történetében nincs szintézis. A negatív tézist hasonlóan negatív antitézis követi, a látszólag ellentétes utak ugyanarra a negatív eredményre vezetnek: az ellentét zsarnok és szolga, ész és butaság között pusztán látszólagos.
A vers első négy versszakában a galíciai felkelést jeleníti meg. A megjelenített képek azonban más forradalmakra is értelmezhetők. A 4-5. versszakban a forradalom leverését és a megtorlást festi meg. A mű utolsó két versszakában végső elkeseredettségének ad hangot, majd az utolsó versszakban szinte megtagadja az embert is:

                                                          7             
"Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc- és békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!"

A versszakok utolsó sorainak refrénszerű ismétlődései az elkeseredettséget, a reménytelenséget fokozzák. Az utolsó (7.) versszak kétszeres ismétlődése lezárja a verset, az utolsó remény elvesztésével.

Az 1848-as forradalom előtti években a költő politikai felfogása mélyreható változáson ment keresztül. Az Országháza (1846) c. közéleti versében a jobbágyok nézőpontjával azonosult. 1848-ban felhívó versekkel próbálta szolgálni a forradalom ügyét, a költő álláspontja 1846-tól kezdve közelebb került a baloldaléhoz.

A SZABADSÁGHARC BUKÁSA UTÁN

Szabadelvű felfogása hozzájárulhatott ahhoz, hogy Világost a rákövetkező három-négy évben nemcsak nemzethalállal, hanem a nagy társadalmi átalakulás végleges meghiúsulásával azonosította.
Élete utolsó éveiben már alig írt verset, de ekkor keletkezett művei kivételesen magas művész színvonalat képviselnek. Két érdekes kísérlet és két remekmű áll életművének a végén. A Mint a földmívelő... (1853?) kezdetű szöveg az egy lélektani mondatból álló romantikus epigramma példája, a szintén cím nélküli s töredékben maradt Fogytán van a napod... (1855?) szövegében az önmegszólítás, a reményvesztettség, testi-lelki elszegényedés állapotát öniróniától sem mentes távlatból ábrázolja.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése