2013. január 11., péntek

Hazai fás társulások


Hazánk legnagyobb része a lombhullató erdők övében fekszik. Az eredeti hatalmas erdőségek az elmúlt évszázadok emberi tevékenysége során jórészt mezőgazdasági területekké alakultak át. A hazai fás társulások közül a legnagyobb területet az ún. Klimazonális erdők foglalják el. Elnevezésük onnan ered, hogy kialakulásukban a legfontosabb környezeti tényezők az illető terület éghajlati adottságai, főleg azok a csapadék és hőmérsékletértékek, amelyek a lomberdők biomjára jellemzőek. Élőhelyükön mindig zárótársulást jelentenek. Területükön biológiai produkciójuk tartósan a legtöbb szerves anyagot termeli. A klimazonális fás társulások legelterjedtebb típusai a cseres tölgyes erdők. Ezek 250 méter felett váltják fel az alföldi lösztölgyeseket és mintegy 400 méter magasságig zárótársulásként ez az erdőtípus alakul ki. Uralkodó fái a csertölgy és a kocsánytalan tölgy. Lombkoronája laza szerkezetű, egyszintű, a fényt átengedi, ezért fejlett a cserjeszint és a gyepszint is. Jellemző fajok cserjék közül: húsos som, egybibés galagonya, fagyal; lágyszárúak közül: pillangósvirágúak, pázsitfüvek, fehér pimpó, baracklevelű harangvirág. Jellegzetes állatok: gyászcincér, szarvasbogár, erdei szemeslepke, énekes rigó, vörösbegy, ökörszem, kakukk, mátyásmadár, erdei pocok, mogyorós és nagy pele, őz, szarvas, vaddisznó.
400 méter felett és a Dunántúl csapadékos részein a cseres tölgyeseket kettős lombkoronaszintű gyertyános tölgyesek váltják fel. A felső lombkoronaszintet a magasra növő kocsánytalan tölgy, az alsó lombkoronaszintet az alacsonyabb gyertyán képezi. A kettős lombkoronaszint sokkal zártabb, mint a cseres tölgyes erdők lombja, kevesebb fényt enged át, ennek következtében a cserjeszint fejletlen és a gyepszint is szegényes. Kilombosodás előtt azonban igen gazdag kora tavaszi aszpektus jellemzi odvas keltikével, bogláros szellőrózsával, galambvirággal és salátaboglárkával. A gyertyános tölgyesek állatvilága részben a cseres tölgyesek, részben a bükkösök fajaiból kerül ki.
bükkösök a hegyvidékeken mintegy 600 métertől váltják fel zárótársulásként a gyertyános tölgyeseket. Uralkodó fafajuk a bükk, amely magasra nő, koronája zárt, teljes kilombosodás után a fénynek csak elenyésző töredéke jut el a talajra, ezért cserjeszintje nincs és gyepszintje is fajokban szegény. Jellegzetes állatai a védett havasi cincér, a T-betűs pávaszem és a bükkfapohók lepke.
A közép európai magashegységekben 800-1000 méter felett a bükkösök helyett megjelennek a fenyvesek. Uralkodó fajuk a lucfenyő. Hazánk éghajlati adottságai nem kedveznek fenyvesek kialakulásának, így természetes lucfenyvesek csak az Alpokalján találhatók. A fenyvesekre aljnövényként jellemzőek a mohák, zuzmók és gombák. Az erőltetett fenyvesítés hosszú távon káros lehet, mert a le nem bomlott avar megváltoztatja az élőhely termőtalaját így az az eredeti természetes társulás befogadására alkalmatlanná válik.
A klimazonális erdőtársulások egy-egy, számukra kedvező területen alacsonyabb tengerszint feletti magasságon is megjelenhetnek. Ilyenkor extrazonális erdőkről beszélünk (pl. Budai hg.). Azokat az erdőket, amelyek kialakulását nem a klimatikus viszonyok, hanem valamilyen egyéb tényező, pl. a talajviszonyok, a talajvízszint és a vízellátottság mértéke határozza meg, intrazonális erdőknek nevezzük. Alapvetően a vízellátottság játszik szerepet az árterek erdői, a puhafa ligeterdők, a keményfa ligeterdők és a láperdők kialakításában.
ligeterdők a folyók és a vízfolyások parti területein alakulnak ki. Az alacsonyabb árterületeket évente akár többször is tartós víz boríthatja. Talajuk tápanyagokban gazdag öntéstalaj. Lombkoronaszintjüket elsősorban fűz és nyírfajok alkotják. Cserje és gyepszintjére a következő fajok jellemzőek: hamvas szeder, ligeti szőlő, komló, nagy csalán, ragadós galaj. Magasabb területeken megtaláljuk a kocsánytalan tölgy, a magyar kőris és a vénic szil alkotta zárótársulást. Gyepszintjében tavasszal sok a hóvirág, a tavaszi csillagvirág és később a gyöngyvirág.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése