A német romantika
"Egyetlen irodalmat s művelôdést sem
járt át annyira a romantika, mint a németet." (Németh G. Béla: Az
egyensúly elvesztése. Magvetô, Bp. 1978. 8. 1.) A német polgárság s fôleg a
polgári értelmiség, mely eleinte lelkesedett a felvilágosodás eszméiért, a
francia forradalom radikalizálódása idején elbizonytalanodott. A napóleoni
háborúk a németség számára jórészt csak szenvedést, vereséget és megaláztatást
jelentettek, s ennek következtében a német polgárság zavara nôttön-nôtt, majd
keserű kiábrándulásba torkollott. Bizonytalanságukat fokozta a hagyományos
vallásos világszemlélet megingása, az istenhit elvesztése. "Nem elvetették
az istenhitet, hanem elvesztették; istenhit nélkül éltek, s nem istenhit ellen.
S mást helyette, egyelôre, alig találtak. Az elsô nemzedék voltak ôk a
keresztény Európa történetében, amely minden örökölt értékkel, akár
transcendens volt az, akár evilági, szkeptisztikusan álltak szemben."
(Németh G. B.: i.m. 20. 1.) A kétség volt lelkük legfôbb tartalma. Éppen azért
csodálták a középkort, mert egy olyan világ jelképét látták benne, amelyben még
megvolt a világképnek az az egysége, amelynek hiányától annyira szenvedtek.
A fiatal romantikus nemzedék gondolatvilágán
a zűrzavar hatalmasodott el, érzelmi állapotát a szorongás hatotta át, s az
ellenségessé és kiábrándítóvá lett világ elôl menekülve ismeretlen és
titokzatos szépségek keresésére indultak: útjuk a lélek belvilága felé
vezetett. Elvágyódásuk elfordulás volt ugyan a valóságtól, de az emberi lélek
olyan mélységeit, az érzelemvilág olyan titkait fedezték fel, az irodalomnak
olyan új lehetôségeit tárták fel műfaji, formai tekintetben, amelyeket a
késôbbi korok irodalma is hasznosíthatott.
Novalis
A "korai" német romantikusok a
jénai egyetemen szervezôdtek csoporttá, s ôk adták ki 1798-tól a berlini
Athenaeum című folyóiratot. Fôleg a két Schlegel testvér a mozgalom
programadója (Friedrich, 1772-1829; August Wilhelm, 1767-1845), legnagyobb
költôje pedig a nagyon fiatalon sírba szállt Novalis (1772-1801).
Elszegényedett fôúri családból származott. Igazi neve: Friedrich von
Hardenberg, a Novalis (noválisz) csupán felvett írói név (latin szó, jelentése:
"ugar"), de ezen a néven szerzett hírnevet magának. Életének legnagyobb
eseménye, hogy beleszeretett egy különös szépségű, akkor még csak tizenhárom
éves gyermeklányba, Sophie von Kühnbe (szofi fon kűn), és eljegyezték egymást.
Menyasszonyát két év múlva (1797) elragadta a tüdôvész, s ez a veszteség
alapvetô hatással volt egész gondolat- és érzelemvilágára: maga is vágyódott a
halálra, így szeretett volna újra egyesülni elhunyt kedvesével. Nem sokkal élte
túl Sophie elvesztését, hamarosan ô is a rettegett betegség, a tüdôbaj áldozata
lett.
Novalis szerint a költészetnek sok közös
pontja van a misztikával, s a sejtelmeset, a titokzatosat egyenesen a poézis
lényegének tekintette. "A költészet fogalma szoros rokonságban van a
prófétikus, a vallásos szellemmel, általában a révülettel" - írta (az
Athenaeumban). Az elvágyódásnak, a titokzatos szépségek keresésének, az élményekben
gazdag élet utáni nosztalgiának ô teremtette meg feledhetetlen jelképét: a kék
virágot Heinrich von Ofterdingen (hejnrih fon ofterdingen) című befejezetlen
regényében (1799-1800). Művének fôhôse, a mondavilágba veszô, 13. századi
lovagköltô látja meg egy ízben álmában a csodavirágot. A magas, világoskék
virág egy forrás mellett állt, s valósággal elbűvölte elbeszélhetetlen
szépségével. "Már éppen odament volna hozzá, amikor a virág megmozdult és
alakulni kezdett: még fénylôbbek lettek levelei, hozzásimultak az egyre növekvô
szárhoz; a virág Heinrich fölé hajlott; a szirmok széles, kék nyakfodorrá
váltak, amely fölött gyöngéd vonású arc lebegett." A kék virágban
megpillantott gyönyörű leányarcot, az álmát keresi ezután Heinrich. A
boldogságot, a szerelmet, az élet értelmét szeretné megtalálni, ezért is indul
el anyjával együtt Eisenachból Augsburgba nagyapjához. Föllelte-e álmát
Heinrich von Ofterdingen Klingsohr (klingzor; maga is költô) leányában,
Mathildében, vagy esetleg rátalált volna másutt, más alakban, a mű
befejezetlensége miatt nem dönthetô el egyértelműen. A regény mindenesetre arra
tanít, hogy az ember megtalálhatja a boldogságot, "ha el van szánva
keresve élni az életet: mégpedig szépséget, igazságot és szeretô kölcsönösséget
keresve." (Németh G. B.: i.m. 45. 1.)
A fantasztikus képzeletvilág, az álom szerepe
meghatározó jegye lett a német romantikának. Forrására, jelentôségére a
regényben Heinrich így világít rá: "Śgy vélem, az álom védszer az élet
egyhangúságára és mindennaposságára, megújhodást hozó szabadulása lekötözött
képzeletünknek, amikor az élet minden képét egymásra vetíti, s a felnôtt ember
szűnni nem akaró komolyságát vidám gyermeki játékkal szakasztja meg."
(Márton László fordítása)
Novalis igazi "évadja" tehát az
éjszaka, amikor a külsô fény hiányában megjelenhetnek az álmok, s az ember
kiszabadulhat hétköznapi kötöttségeibôl. Költeményei közül a legjelentôsebb a
Himnuszok az éjszakához (1800) című ciklus. A Sophie halála miatti
megrendültség adja művének hátterét: utána sóvárog, vele szeretne találkozni
legyôzve tér és idô korlátait; a szeretett nô teszi lehetôvé számára a két
világot (földi és túlvilági lét) elválasztó küszöb átlépését.
A kevert műfajú, ritmikus prózát és
hagyományos, rímes verset váltogató költeményt átjárja a keresztény vallás
misztikuma. Az éjszaka a halál jelképe, s a halál nem ijesztô rejtély, hanem az
igazi lét, az öröklét kezdete:
"A halál az öröklét híre lett.
A Halál vagy, s csak te adsz életet."
Az emberi lelket türelmetlen honvágy vonzza a
túlvilági otthon felé, s a hazatérés sóvárgása nem szűnik meg egy percre sem.
Ez az elvágyódás kap hangot a ciklus utolsó, Halálvágy című darabjában:
"Mi tartoztatna vissza itt?
Rég pihen sok szerettünk.
Sorsunk zárják le sírjaik,
s most fáj, szorong a lelkünk.
Nincs mit keresnünk itt tovább -
telt a szív - üres a világ."
Hoffmann
A német romantika egy késôbbi nemzedékének,
az ún. berlini romantikának legmarkánsabb képviselôje Ernst Theodor Amadeus
Hoffmann (1776-1822). îró, zeneszerzô, grafikus, karmester, színházi rendezô
volt egy személyben, ugyanakkor pedáns államigazgatási hivatalnok is. Ćtélte és
meg is szenvedte a kispolgári lét szürkeségének, korlátozottságának,
bürokratikus kicsinyességének és a művészlét teljességvágyának kínzó
ellentétét.
Irodalmi műveinek nagy részét élete utolsó
évtizedében írta; legfôbb műfaja az elbeszélés. - Az elszabadult képzelet
szülte fantasztikum legtöbb írásában jelentôs szerepet kap, de úgy, hogy közben
a való világról is pontos, szinte aprólékosan részletezô leírást találunk.
Novelláinak legsajátosabb vonása a folytonosan egymásba játszó többsíkúság.
Éppen ezért lehet Hoffmann kapocs a realisztikus irányzathoz is, hiszen
érzékelte és ábrázolta magát a környezeti és társadalmi meghatározottságot is.
A valós és a fantáziaelemek egyensúlyára épül
Hoffmann szép kisregénye is, Az arany virágcserép (1814). A fantasztikus mese
hétköznapi városi környezetben, Drezda mindenki által jól ismert utcáin és
terein történik. A cselekmény kezdetének még a napját és az idôpontját is
pontosan megjelöli az író: "Ćldozócsütörtök napján, délután három órakor egy
fiatalember futott át Drezdában a Schwarzes Tor (svarcesz tór) alatt,
pontosabban egyenesen beleszaladt egy öreg, csúf kofaasszony almás és
süteményes kosarába." A külsô valóság azonban a regény folyamán - többször
is - hirtelen vagy észrevétlenül átcsap a belsô történésbe, a reális a
fantasztikumba, a sivár prózaiság a varázslatos költôiségbe. A mű
eseményvilágának két síkja van: az érzékfeletti csodavilág hitelesen beépül a
valóságos, hibákkal teli, kiábrándító világba, melyet finom iróniával ábrázol
Hoffmann.
A regény fôhôse, Anselmus diák félszeg,
ügyetlen, csetlô-botló lény, akinek a valóságos világban semmi sem sikerül.
Minden tette balul üt ki: vajas kenyere mindig vajas felére esik, új ruhájára
már elsô alkalommal foltot ejt, vagy valamilyen átkozott szeggel kiszakítja; ha
egy elôkelô udvari tanácsosnak vagy egy hölgynek köszönni szeretne, vagy a
kalapja repül ki kezébôl, vagy megbotlik a sima földön, és szégyenszemre hasra
esik. Most is a kedves áldozócsütörtököt akarta volna igaz derűvel megünnepelni
a Linke-féle sörözôben, de pénz nélkül maradt az almás kosárba való végzetes
lépése folytán. Pedig szívesen elidôzött volna az ünnepre pompásan kicicomázott
lányok körében, találkozhatott volna Paulmann segédtanító idôsebbik leányával, az
igen csinos, viruló, tizenhat esztendôs Veronikával. Anselmus szerelmes a hiú
Veronikába, s a kislány is arról ábrándozott, hogy a diákból egyszer még udvari
tanácsos is lehet, ahogy Heerbrand irattáros megjósolta.
Az ünnepi vidám szórakozásból semmi sem lett;
Anselmus keserűen kisomfordál a város szélére, s megpihen az Elba-parti úton
egy bodzafa alatt. Itt azonban különös dolog történik vele: három,
zöld-aranyban ragyogó kígyócska játszik, tekergôzik a lombok között kristály
csengettyűk csilingelésével társalogva. Anselmus az egyik kígyó gyönyörű
sötétkék szemébe beleszeret, s a legnagyobb gyönyörűség és a legmélyebb
fájdalom sohasem ismert érzése járja át a szívét.
Ettôl kezdve még sivárabbnak érzi a maga
szűkös világát, a hétköznapok megszokott, monoton, lélekölô tevékenységét.
"Érezte, hogy valami ismeretlen érzés mozdul meg bensejében és
gyönyörűségteli fájdalmat okoz neki: és ez a fájdalom tulajdonképpen a
vágyakozás, amely az embernek más, magasabb rendű létet ígér." Anselmus
számára a szerelem nyitja meg az utat a magasabb rendű értékek világa felé, s
vágyai csak a képzelet teremtette csodás tündérbirodalomban valósulhatnak meg.
Megtudja ugyanis, hogy a három aranyos-zöld kígyó munkaadójának, Lindhorst
levéltárosnak a három elvarázsolt lánya, s ô valójában a legfiatalabbnak,
Serpentinának kék szemébe szeretett bele. "De a magasabb rendű életben a
boldogság csak harcból fakadhat" - magyarázza a diáknak a levéltáros.
"Ellenséges erôk rohannak majd meg, és a gyalázattól és romlástól csak az
a belsô erô menthet meg, amellyel a támadásoknak ellenszegülsz... Hűségesen
ôrizd ôt lelkedben, ôt, aki szeret téged, és akkor megláthatod az arany
virágcserép valamennyi mesés csodáját, és boldog leszel mindenkoron."
Serpentina világosítja fel kedvesét, hogy
Lindhorst levéltáros valójában nem emberi lény, hanem szalamandra. - És újra
csak megcsodálhatjuk az író színes képzeletének korlátlan csapongását a
"levéltáros" történetét olvasva. - Az ôsrégi idôben Atlantisz
csodaországában a hatalmas szellemfejedelem, Phosphorus (foszforusz) uralma
alatt ez a szalamandra forró szerelemre gyúlt a liliom leánya, a szép kígyó
iránt. Amint karjaiba zárta szerelmesét, a kígyó hamuvá lett, hamvaiból egy
szárnyas lény született, és tovasuhant a levegôbe. A szalamandra az elkeseredés
tébolyában feldúlta Phosphorus kertjét, ezért a szellemfejedelem arra ítélte,
hogy "a nyomorúságos emberi létbe belemerülve el kell viselnie az emberi
élet szorongattatásait". A szalamandra csak akkor térhet vissza
testvéreihez, csak akkor vetheti le emberi terhét, ha mindhárom lánya rátalál
egy-egy olyan gyermeki, költôi lelkületű ifjúra, akiben a kígyócska szerelme
fel tudja kelteni a távoli csodás ország sejtelmét. Ha ez az ifjú meg tud
szabadulni a közönségesség terhétôl, ha a szerelemmel együtt izzón és elevenen
kivirágzik benne a hit a természet csodáiban, sôt saját létében e csodák
között, akkor az arany virágcserépbôl kivirágzik a szép liliom, egybekelhet
kedvesével, s boldogan élhetnek majd Atlantiszban.
Anselmusnak is, Lindhorst levéltárosnak is
ôsi ellensége az a démoni gonosz lény, mely "létét a fekete sárkány
szárnyából lehullott toll és egy marharépa szerelmének köszönheti". Ez a
boszorkány az emberek között azonos azzal a kofaasszonnyal, akinek kosarait
Anselmus áldozócsütörtök napján felborította, azonos Veronika egykori
dajkájával, aki most javasasszony és varázslónô. Ez a varázserô képes
ideiglenesen eltántorítani Anselmust Serpentinától. Néha úgy érzi, hogy valami
hirtelen rászakadó idegen hatalom ellenállhatatlanul vonzza az elfelejtett
Veronika felé, s ilyenkor szívbôl nevetnie kell bolond képzelôdésén, hogy egy kis
kígyóba szerelmes, és szalamandrának vél egy jómódú titkos levéltárost.
Hűtlenségének, hitvány kételyeinek büntetése,
hogy kristálypalackba zárták: azaz visszazuhant a nyárspolgári lét kicsinyes
keretei közé, kihullott a magasabb rendű értékeket hordozó szellemvilágból. A
tiszta, fogékony lelkű Anselmus szenved ebben az állapotban, míg mások, a
többiek, akik szintén palackba vannak zárva, nem is érzik a nyomasztó fogságot
balgaságuk, közönséges gondolkodásuk miatt.
A bűnhôdés nem tarthat sokáig, hiszen
Anselmus véglegesen már nem lehet a kispolgári lét szürkeségének foglya.
"Higgy, szeress, remélj!" - suttogja neki Serpentina, s ez a hang
besugárzott Anselmus fogságába, míg végül is a palack széthasad, és a bájos,
szeretetre méltó Serpentina karjaiba vetheti magát. Anselmus kitartó
állhatatosságával, hűségével, a hit, remény és szeretet hármas erényével
véglegesen elnyeri Serpentina szerelmével együtt a költészet és a szépség
mesebeli birodalmát, Atlantiszt. Övé lesz az arany virágcserép, s kedvesével
felhôtlen boldogságban élhet.
Anselmus példázatos története, megszerzett
zavartalan boldogsága azt sugallja az olvasónak, hogy a költészet, a művészet
segítségével a kifinomult lélek felülemelkedhet a hétköznapok szürkeségén,
sivár kicsinyességén, lehetséges tartalmasabb, értelmesebb emberi életet élni.
A kisregény utolsó mondata így hangzik: "Vajon Anselmus boldogsága más-e,
mint az élet a költészetben, amely elôtt a természet legmélyebb titkaként
föltárul valamennyi lény szent összhangja?" (Horváth Zoltán fordítása)
A regény földhözragadt, filiszter szereplôi
is elérik "céljukat". De mennyi gunyoros irónia nyilvánul meg abban,
hogy a hiú Veronika végül álmai megvalósulásaként udvari tanácsosné lesz! Mint
az öreg és göthös Heerbrand felesége ülhet szép házának erkélyén, és
elégedetten hallgathatja a feltekintô nyárspolgárok elismerô sóhaját:
"Igazán isteni asszony Heerbrand udvari tanácsosné." Neki és nekik ez
az örömük!
Hoffmann a kisregény tizenkét fejezetét
"vigiliáknak" nevezte. A latin vigilia szó "virrasztást",
"ébrenlétet", "éjjeli ünnepet" jelent. A keresztények a
nagyobb ünnepek elôtti éjszakát virrasztással töltötték, így készültek az ünnepre,
s ezt hívták vigiliának. Minden bizonnyal erre utalnak a fejezetcímek: szép
emberi tettekkel, hittel, reménnyel, szeretettel kell várni és készülni a
boldogság ünnepére.
Heine
Henrich Heine (1797-1856) Goethe után a 19.
század egyik legnagyobb német művésze. îrói pályáját igazi romantikusként
kezdte, késôbb azonban hátat fordított a romantikának, annak ellenfele s a
német korai realizmus egyik vezetô mestere lett. Lírája mellett meg kell
említeni kitűnô prózai útirajzait, önéletrajzi írásait, fôleg pedig
szépirodalmi értékű publicisztikáját.
Családja kereskedelmi pályára szánta, ô
azonban egyetemi tanulmányai idején (jogot hallgatott) az irodalom felé
fordult. Szabad szellemű politikai felfogása miatt a német hatóságok nem jó
szemmel nézték működését, ezért 1831-ben véglegesen Párizsba költözött. Innen
küldte a hazai újságoknak cikkeit, s ezekben a franciaországi állapotokról
tájékoztatta német olvasóit. A franciák számára a német filozófia és irodalom
értékeirôl írt tanulmányokat. 1845-ben megbetegedett, s 1848-tól egészen
haláláig ágyhoz - "matrac-sírhoz" - kötötték hátgerincbántalmai.
Párizsban halt meg. Heinét útirajzain kívül a Dalok könyve (1827), ez a
különbözô ciklusokból álló lírai versgyűjtemény tette világhírűvé. A költô a
kötet korai darabjaiban bôven merít a német népdal motívum- és formakincsébôl:
felhasználja strófaszerkezeteit, ritmikáját, nyelvi egyszerűségét, közvetlen
természetességét. Ezekben a dalokban felfedezhetô még a romantika egész
kelléktára: az elvágyódás valami boldog tündérhazába, a mesés kelet utáni
nosztalgia, a természeti idillért való rajongás, de mindezt már bizonyos
kiábrándultság színezi át. Heine válójában nem tud hinni abban, hogy az élet
kicsinyes gondjai, ellentmondásai feloldhatók a művészet varázslata által, az
ember kiszakadhat a hétköznapok szürkeségébôl. Verseiben gyakori az ábrándokat
szétromboló ironikus fordulat, a romantikus költészet szokványossá vált
stíluseszközeinek kigúnyolása, a színlelt rajongás lehűtése; az ünnepélyes pátosz
hirtelen megsemmisítése. A Mesék mesélnek róla... kezdetű vers a képzeletbeli
tündérország gyönyörű álmáról szól: a virágkelyhekre hulló arany alkonyatról, a
kristályforrások muzsikájáról, az édes kábulatról, de a befejezés kiábrándító
józanságra vall:
"E messzi honba vágyom,
örülne ott a szivem,
a kín lehullna lágyan,
nem fájna semmi sem.
Ćlmomban sokszor látom
a gyönyört, de a nap,
a reggel kél, s az álom
szétfoszlik, mint a hab."
A Dalok könyve ismertebb darabjainak leggazdagabb
forrása a mitizált elsô szerelem. Ez a témája a Lírai közjáték című ciklus
egyik szép darabjának, A dal szárnyára veszlek... kezdetű versnek. A szeretett
lány a költô unokahúga, Amalie Heine volt. - A költeményben megjelenik a
romantika egyik ismert motívuma: az elvágyódás a távoli Kelet csodás világába.
Itt, ember és természet szent harmóniájában, a művészet által teremtett
zenetisztaságú létben, a megvalósult vágyak mesés otthonában létrejöhetne két
egymást szeretô lélek találkozása, elérhetô lenne az igazi boldogság üdvössége.
Ide azonban csak a "dal szárnyán" lehet eljutni; a vers utolsó sorai
azt sugallják, hogy az elvágyódás, a nosztalgia csupán játék, kedves ötlet: a
boldogság romantikus teljességérôl csak álmodozni lehet, a valóságban megélni azonban
lehetetlenség. Ćlom és valóság - a nagy romantikusok lírájával ellentétben -
már messzi esik egymástól Heine költészetében.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése