A római költészet
A római irodalom kialakulása
A római irodalom nyelve a latin. Az ókori
Itáliában - nem számítva a görög gyarmatosok nyelvét - csak latin nyelven
fejlôdött ki jelentôs irodalom. A szellemi élet központja eleinte csaknem
kizárólag a fôváros volt. Ezért nevezhetjük az ókori latin irodalmat római
irodalomnak.
A mondai hagyomány i. e. 753-ra teszi Róma
városának alapítását. A "város" azonban nemcsak a királyok korában
volt még kicsiny, bár harcias paraszttelepülés, a köztársasági kor elsô százada
(i. e. 5. század) sem változtatott sokat rajta.
Az itáliai félsziget más népeihez képest is
(pl. etruszkok, dél-itáliai görögök) jelentôs késéssel indult meg a latinok
(Latium - lácium - lakói a Tiberistôl délre) társadalmi és kulturális
fejlôdése. Még szembetűnôbb ez az idôbeli eltolódás, ha a Földközi-tenger
keleti és déli népeivel hasonlítjuk össze. Éppen ez a megkésés kényszerítette
Rómát, hogy gyorsabban járja meg az állam- és birodalomszervezés útját. Hogy
akár a honvédô, akár a hódító háborúk örökös sorozatában gyôzelmet arathasson,
technikailag, hadászatilag, politikailag és kulturális téren is utol kellett
érnie, felül kellett múlnia ellenfeleit.
Az i. e. 3. század elejére a rómaiak
meghódították és politikailag egyesítették az itáliai félsziget népeit. A
hagyományos arisztokráciából és a gazdag plebejusokból kialakult egy új
vagyonos osztály, s ennek kereskedôi újabb piacokat, nagybirtokosai pedig még
több rabszolgát kerestek. Ezért Itália meghódítása után Karthágó, majd az i. e.
2. században Hellász és Kis-Ćzsia ellen szerveztek hódító hadjáratokat. Ezeknek
a háborúknak a során kerültek a rómaiak még szorosabb, közvetlen kapcsolatba a
görög kultúrával, amely a hellenizmus korában messze a görög lakta területek
határain túl is elterjedt.
A hódítók meghódoltak a meghódítottak
kulturális fölénye elôtt. Rómában az i. e. 2. századtól kezdve egyre nagyobb
teret hódított a görög kultúra, s késôbb a "görögösödés" szinte
divattá vált. Az ôsi itáliai istenekkel együtt tisztelték a latin névvel
ellátott olümposziakat is: templomaik és nagyrészt zsákmányolt szobraik
ékesítették a városokat. Egyes hadvezérek (pl. Lucullus - lukullusz) egész
könyvtárakat szállítottak haza Rómába.
A római irodalom kezdetei lényegében
egybeesnek a görög kultúrának ezzel a nagyarányú beáramlásával. A rómaiak
természetesnek tartották, hogy irodalomban és képzôművészetben a görögöket
tekintették példaképüknek (az "eredetiségnek" a mai fogalma még nem
létezett), ennek ellenére a latin nyelvű római irodalom mégsem egyszerűen
"epigon" irodalom. A római költök a nagy görög klasszikusoktól
nyertek ugyan ösztönzô ihletést (azóta elveszett műveiket még teljes egészében
ismerhették), de amit tôlük kaptak, azt magasabb szinten teremtették újjá -
rányomva saját művészi zsenialitásuk letörölhetetlen bélyegét. A latin
költészet valóban a görögöt tükrözi, "de úgy - jegyzi meg Babits Mihály -,
mint egy világítótorony tükre, amelyben megerôsödik a fény, hogy beragyogja az
idôk tengerét". És "a tükör visszavakít".
x
A római irodalom hatalmas történelmi feladatot
tejesített: a latin nyelv segítségével, mely a birodalom jelentôs részében
hivatalos nyelv lett, saját klasszikus hagyományán kívül a görög kultúrának is
közvetítôjévé vált a késôbbi századok során.
Catullus
Az i. e. 1. század erôszakos és véres polgárháborúi
megrendítették a régi köztársaságot, s a század utolsó harmadában Octavianus
(oktáviánusz) - Julius Caesar (juliusz cézár) örököseként - Róma korlátlan
hatalmú ura lett. Augustus (augusztusz) néven mint a birodalom princepse (elsô
embere) a köztársaságot monarchiává alakította át.
A polgárháború kora a régi rend és eszmények
bomlását hozta magával. - A római irodalom korábbi szakaszában a lírai műfajok
közül csak a közösségi érzéseket megszólaltató kardal virágzott, mely az
istenekhez intézett könyörgô vagy hálaénekeknek volt a formája. Az epikus
költészet Róma legendás hôseit magasztalta, a régi római erényeket, a szigorú
erkölcsöket és a hazáért való önfeláldozást népszerűsítette.
Az egyéni érzéseket közvetlenül kifejezô
lírai költészet a polgárháborúk idôszakában született meg. A századközép táján
szervezôdött irodalmi mozgalommá az "új költôk" (görög szóval:
neoterikusok) csapata. Ezek a fiatal írók tudatosan fordítottak hátat a
közéletnek, nem törôdtek az egymással szemben álló pártok célkitűzéseivel, a
közösség számára nem láttak már semmiféle kiutat. Ebben a kiúttalan
reménytelenségben szembefordultak az archaikus hagyományokkal. Egyéni vágyaikat,
gyűlöletüket, bánatukat énekelték meg, s addig ismeretlen műfajokat,
versmértékeket, kifejezési formákat igyekeztek meghonosítani a római
költészetben.
Caius Valerius Catullus (kájusz valériusz
katullusz - i. e. ?87-?54.) az egyetlen neoterikus költô, akinek életműve
csaknem teljes egészében fennmaradt. Független szellem volt. Nem akart
költeményeivel tanítani, inteni, nevelni. Nem törôdött a politikával, számára
teljesen közömbösek maradtak a pártok jelszavai, vezérei. Gúnyos megvetéssel
utasította el az áttekinthetetlen közéletet:
Nem töröm én magamat, Caesar, soha tetszeni
néked,
Sem
megtudni, mi vagy: hószinü vagy fekete. (93.)
(Devecseri Gábor fordítása)
Neki elég volt a hozzá hasonló fiatalok
baráti köre, és sohasem volt elég Lesbia szerelme. Csupán élni, szórakozni,
szeretni akart. Természetesnek tartotta ezt, s minden gondolatát, érzését,
vágyát nyílt közvetlenséggel mondta ki. Az utókor elsôsorban ezért a
közvetlenségéért szerette és értékelte.
Életének legnagyobb, meghatározó élménye a
Lesbia-szerelem volt. A szerelem úgy betöltötte egész lényét, mint a nagy elôd,
Szapphó életét és költészetét. Egyáltalán nem véletlen, hogy a rajongásig
szeretett nôt, a kikapós férjes asszonyt a "Lesbia" ("leszboszi
nô") álnévvel illette. Ez az egész életre szóló, minden más érték fölé
emelkedô szerelmi szenvedély nemcsak az ókorban, hanem még a késôbbi
századokban is egyedülálló. (A házassági kötelék sem az antikvitásban, sem a
középkorban nem jelentett még érzelmi kapcsolatot, s nem is lehetett a szerelmi
költészet témája.) Nem csupán testi vágy, hanem átszellemült érzés volt
Catullus szerelme. Nemcsak úgy szerette Lesbiát, mint ahogy szokás, hanem ahogy
"az apa szereti fiait vagy vejeit". îgy imádkozik az istenekhez:
Engedjétek e szent szeretetnek örök kötelékét
hordoznunk az egész életen át közösen! (109.)
(Devecseri Gábor fordítása)
Éljünk, Lesbia...
Tudta persze, hogy Lesbia elhagyja, mással is
éli világát, mégis a szerelmi boldogság-boldogtalanság jelentette számára az
élet legfôbb értelmét. Éljünk, Lesbia... kezdetű verse is ezt az értékrendet
fejezi ki. Minden más véleménnyel, az öregek zsörtölôdésével szemben is az ô
szemében az élet azonos a szerelemmel. Logikusan következik tehát az
"éljünk" felszólítása után a "szeressünk" parancsa is (1-3.
sor). - Az élet azonban rövid ragyogás, utána örök éjszaka következik: az ember
napja, ha egyszer lebukott, nem kel fel újra. Éppen az életnek ez a
veszélyeztetettsége (4-6. sor) ad filozófiai mélységet a költeménynek és kellô
indokot ahhoz, hogy türelmetlen mohósággal kell kihasználni az alkalom
nyújtotta lehetôségeket. A pillanatban kell megsokszorozni az eltűnô életet, a
múló szerelmet. Ez érteti meg a csókokban való tobzódást. Nyelvileg a számneves
túlzások, az "ezer" és a "száz" szavak kapkodó halmozásai
fejezik ki ezt az életérzést (7-9. sor). Az utolsó négy verssor a
játékos-boldog feledést, a feszültség izgalmának feloldódását jelentheti: senki
se tudjon a csókok ezreirôl, egy gonosz se irigyelje, nevesse ki önfeledt
boldogságukat. - Az ilyen szenvedély túllendíti a szeretôket a hétköznapok
szürkeségén, a bevett szokások és törvények fölé emeli ôket.
Lesbia madárkája
Catullus verseskönyve 116 költeményt ôrzött
meg számunkra. A gyűjtemény elsô felét rövidebb, többnyire 11 szótagú sorokban
írt alkalmi versek alkotják, melyeket maga a költô
"játszadozások"-nak, "bohóságok"-nak (nugae - nugé)
nevezett. Ezek a könnyed, látszatra rögtönzésnek tűnô versikék gondosan
megszerkesztett, csiszolt alkotások. Közéjük tartozik az a két bájos kis
remekmű, melyek Lesbia madárkájáról szólnak. (A veréb - nem azonos a mi szürke
verebünkkel - Aphrodité-Venus kedves madara; találkoztunk vele Szapphó
himnuszában.)
Az elsônek (a gyűjtemény 2. darabja) kezdô
soraiban ott bujkál a rejtett vágy, a ki nem mondott erotika, a titkolt
irigység és féltékenység, hiszen a kis madár bizalmas, intim közelségben él
úrnôjével: az ölében ülhet, csipkedheti (csókolgathatja) ujjabegyét, édes
játékának tárgya, lehűtheti a kedves lobogó tüzét. Az utolsó két sor a vágyat,
az álmot szólaltatja meg: bárcsak csitítani tudná ô is "lelke szomorú
baját".
A második (3. számú vers), az elôbbinél is
híresebb költemény a madárka haláláról szól. Catullus átérzi szerelmese
bánatát, és hellenisztikus mintára állatsirató verset ír. A gyászdalok hangjára
emlékeztetô érzelmes panaszban, tréfásan szomorkás, ironikus hangvételű
versikében megszólal a szerelmes költô enyelgô és pajzán humora: szívesen lenne
a kimúlt madárka helyett kedvese játékszere.
Csupa játék, bújtatott vallomás ez a vers is.
A megdöbbenés túlzásával indul: a felszólítás minden szerelmes emberhez szól, s
többes számban használja Venus és Cupido (kupidó) nevét; ezzel az indítással
mintegy világra szóló tragédiává növeli a madárka halálát (1-2. sor). Ezt
indokolja a verebecske felfokozott értéke, a kedves életében betöltött
szerepének felnagyítása (3-10. sor). - Megjátszott komorsággal tragikusra vált
ezután a hang, felcsattannak az indulatos átkok. Az igazi ok azonban nem a
madár pusztulása, hanem ennek következménye: kedvesének szemecskéi egy kissé
duzzadtak a sírástól, s ez árt bámult szépségének (a latin eredeti utolsó
sorában két kicsinyítô képzôs szó fokozza a kedveskedô gyöngédséget). A
mosolygó komorság mögött ki nem mondva is az a remény húzódik meg: talán
betöltheti Lesbia életében a kismadár helyét.
Gyűlölök és szeretek...
Catullus érzelme egy egész életre szólt, s
akkor sem tudott szabadulni tôle, amikor már a vágy megszűnését kívánta volna.
Folyamatos és zavartalan idillrôl Lesbia kielégíthetetlensége, csapodársága,
hűtlensége miatt szó sem lehetett: tudta, hogy Lesbia elhagyja, mással éli
világát. A féktelen gyűlölet és a lángoló szerelem ellentétei közt hányódó, a
tehetetlenül vergôdô, kiszolgáltatott lelkiállapot csattanós kifejezése
Gyűlölök és szeretek... kezdetű epigrammája (85.). Catullus az elsô költôk
egyike, aki hangot adott az emberi érzelmek ellentmondásosságának, aki
kimondta, hogy egyszerre lehet valakit gyűlölni és szeretni, s gyötrôdve
átérezte a szerelem boldog boldogtalanságát.
Az eredeti latin versben nyolc ige van, és
nincs egyetlen fônév sem. Az igéknek ezt az uralkodó jellegét egyedül Kerényi
Károly fordítása adja vissza (itt is nyolc ige található, de van fônév is):
Gyűlölök és szeretek. Hogy mért teszem ezt,
ugye kérded.
Mit
tudom én. îgy van: érezem és öl e kín.
(Az "öl e kín" helyén a latinban
egyetlen ige szerepel: "keresztre feszíttetem",
"kínlódom".)
Csupa mozgás, nyugtalanság, emésztô gyötrelem
a vers: az ellentétes érzelmek küzdelmének színtere a lélek világa. A költô nem
tiltakozik, nem lázadozik ez ellen az állapot ellen: csupán tehetetlenül
megállapítja létezését. Az igék jelen ideje az állandóság érzetét keltve
idôtlenné teszi a tömör epigrammát. - Szerelmes vers ez, jóllehet az író nem is
utal itt a szerelemre és Lesbiára, és talán jogunk van arra, hogy a
költeménynek a szerelmi szenvedélyen túl általánosabb érvényű jelentést is
tulajdonítsunk: az emberi lét mindig ellentétes érzelmek, erôk kereszttüzében
áll.
Vergilius
A polgárháborúk véres és kegyetlenségekben
bôvelkedô évtizedei után a princeps, Augustus egy idôre békét teremtett az
egész birodalomban. A "pax Romana" és a vezetô réteg helyzetének
megszilárdítása lehetôvé tette, hogy Augustus uralkodása alatt a római irodalom
fejlôdésének csúcsára érjen. Ezt a kort szokás a római irodalom aranykorának
nevezni. A korszak nagy költôi részben ôszinte lelkesedésbôl, részben Augustus
közvetlen vagy közvetett felszólítására a császár politikai törekvéseit
támogatták. A polgárháborúk idején ugyanis meggyökeresedett az a gondolat, hogy
a zűrzavar mélypontja után egy új aranykornak kell elkövetkeznie. Ennek a
reménynek a beteljesülését ünnepelték a költôk az augustusi békében.
Fontos irodalomszervezô tevékenységet fejtett
ki a császár egyik legfôbb bizalmasa, az elôkelô származású és dúsgazdag
Maecenas (mécénász - i. e. ?70-i. e. 8.), akinek neve késôbb az
irodalompártolás, művészetpártolás fogalmává lett. Tapintatosan - baráti
szóval, meggyôzéssel, birtokok és villák adományozásával - nyerte meg a császár
politikájának az irodalom legjobbjait. Azt sugalmazta költô barátainak, hogy a
békét, a római dicsôség és erény eszméit, a múlt és az augusztusi jelen
nagyszerűségét foglalják versbe. Egyet azonban Maecenasnak sem sikerült
elérnie: nem akadt olyan író, aki Augustus tetteit megörökítette volna.
E korszak legkiválóbb epikusa Publius
Vergilius Maro (publiusz vergiliusz máró - i. e. 70-19.). A Mantua melletti
Andesben született egyszerű paraszti családban. Édesapja taníttatta és közéleti
pályára szánta, de a rendkívül szerény, visszahúzódó Vergiliust nem vonzotta a
politika. Életútját a költészet és a filozófia tanulmányozása határozta meg.
Életének talán legmegrázóbb fordulata volt, hogy valószínűleg i. e. 41-ben, a
polgárháborúk idején édesapja kis birtokát is kisajátították Octavianus veteránjai
számára. Tekintélyes barátai késôbb kieszközölték, hogy az egyre ismertebbé
váló költô visszakapja családi birtokát. Ettôl kezdve Augustus személye és
politikai programja a költô szemében eggyé vált a társadalmi igazság, a jólét
és a béke eszményével. Maecenas vette pártfogásába, s bejáratos lett a császári
udvarba is.
Eklogák
Vergilius legkorábbi költôi próbálkozásairól
semmit sem tudunk. A nyilvánosság elé pásztori költeményeivel lépett: i. e.
37-ben adta ki válogatott bukolikáit Eclogae címmel (eklogé -
"szemelvények", "válogatott versek"); ez a gyűjtemény tíz,
gondosan elrendezett hexameteres költeménybôl áll (a sorszámok nem a megírás
idôrendjét fejezik ki).
A görög bukolosz ("marhapásztor")
szó alapján nevezzük a pásztorköltészetet bukolikus költészetnek, bukolikának.
Késôbb a vergiliusi cím (Eclogae) nyomán ezt a műfajt ekloga névvel is
illették.
A műfaj megteremtôje - Vergilius mintaképe -
a szicíliai születésű görög Theokritosz (i. e. 3. század). Idillnek nevezett
költeményeiben (a görög eidüllion: "képecske", "életkép"
szóból) ô szerepeltetett elôször pásztorokat. Hexameterekben írt és párbeszédes
formájú verseiben a pásztorok a természet meghitt közelségében élnek: nyájukat
ôrzik, beszélgetnek, dalolnak, szerelmeskednek. Eszményített világ ez: a
korabeli társadalmi-politikai valóságból elvágyódó s egy új aranykor után
áhítozó emberi közérzet jelenik meg itt.
Vergilius nem ragaszkodott ahhoz a
hagyományhoz, hogy a bukolika kizárólag pásztorköltészet. Az ô eklogáinak
szereplôi inkább földművesek, igazi észak-itáliai kisbirtokosok, akiknek - az
állatokon kívül - van szôlôjük, szántóföldjük és gyümölcsösük is. - Eklogáiban
fontos szerepet játszik a politika. Hôseinek, "pásztorainak"
idillikus életét a polgárháború dúlja fel. Nem menekülhetnek a durva valóság
elôl valamiféle idealizált világba, hiszen földjeikrôl a veteránok, a
kiszolgált katonák bármikor elűzhetik ôket, s földönfutóvá válhatnak. A
száműzött földműves mellett azonban megjelenik a másik is, aki már visszakapta
otthonát, s a kialakult új rendben, az augustusi békében élvezheti a
biztonságot, a nyugalmat.
Leghíresebb és legtöbb értelmezési kísérletet
kiváltó idillje a IV. ecloga, mely egy megszületendô gyermekhez kapcsolja az új
aranykor eljövetelét. A különbözô keleti vallások Messiást (a Megváltó
eljövetelét) ígérô tanításai és a cumaei (kumé) Apollón papnôinek, a
Sibylláknak (szibilla) görög nyelvű könyveibôl kiolvasott jóslatai táplálták az
emberekben a polgárháborúk vérontása közepette a világ megtisztulásának vágyát.
A költemény tele van olyan motívumokkal,
amelyek elôsegítették, hogy a keresztények késôbb a IV. eclogában Krisztus
születését megjövendölô próféciát lássanak, és Vergiliust a középkorban
valóságos "pogány szent"-ként tisztelhessék. Ez a kivételes
megbecsülés teszi meg Vergiliust Dante kísérôjévé, ez adja a lelkesült szavakat
a kereszténynek megtett Statius (sztáciusz - i. sz. 1. század) szájába:
Ugy tettél mint kik sötét éjbe mennek
s
fáklyát visznek, de nem látják a fényét,
csak
az utánuk jövô örül ennek.
"Uj század száll" - daloltad -
"uj remény ég;
uj
nemzedék jön, égbül ereszkedvén;
igazság és aranykor visszatér még!"
Ćltalad lettem költô és keresztény -
(Dante: Isteni színjáték, Purgatórium XXII.
67-73. 1. - Babits Mihály fordítása.)
Ilyen motívumok pl. "... már megtérhet a
Szűz"; "már új sarjat küld a magasból a földre az ég is"; a most
születô gyermekkel beköszönt az aranykor, s letörli rólunk a bűn nyomát; az
"isteni szent gyermek, nagy magzata nagy Jupiternek" isteni életet
él, s "ujjong a világ a jövendô korszak elébe".
Vergilius - magától értetôdôen - nem
jövendölhette meg Jézus Krisztus eljövetelét i. e. 40-ben, a vers megírásának
idején. Az ekloga aranykort köszöntô örömujjongása - minden valószínűség
szerint - a brundisiumi béke megkötésével áll kapcsolatban (i. e. 40.: Antonius
és Octavianus kibékülése, a triumvirátus újbóli megerôsítése). Ekkor támadt fel
rövid idôre a békébe vetett remény. - A békét a szerzôdô felek dinasztikus
házassággal pecsételték meg: Antonius feleségül vette Octaviát, Octavianus
nôvérét. Octavia azonban terhes volt elôzô férjétôl (aki pár hónappal korábban
halt meg), s a megszületendô gyermek, Octavianus közeli rokona, Antonius
örökbefogadottja a politikai kibékülés jelképe lehetett. Ezért tekintettek rá a
kortársak nagy várakozással. (A megszületett fiút, Marcellust, Augustus
örökösének szemelte ki, de a fiú 18 éves korában meghalt.) - A "Szűz"
visszatérése a Szűz csillagképet jelenti, mely éppen a brundisiumi béke idején
új fényben kezdett ragyogni, mikor a nap a Mérleg csillagképbe került.
A IX. eclogában két pásztor-költô, Moeris
(môrisz) és Lycidas (licidász) beszélget a polgárháborúk kegyetlenségérôl, a
jogtalan földfoglalásról. A dal gyönyörűségével vigasztalják magukat, s abban
reménykednek, hogy az istenné vált Julius Caesar csillaga békét, jólétet hoz az
egyszerű embereknek. Egy Menalcas (menalkasz) nevű költô érkezését is várják,
hogy majd együtt boldogan dalolhassanak.
Menalcas valószínűleg magát Vergiliust
személyesíti meg, ugyanakkor Lycidasban is fölfedezhetôk hozzá hasonló vonások,
s Moeris is egy kicsit maga a költô. Vergilius tehát saját sorsát a
pásztorvilágba olvasztja bele, s így teszi megpróbáltatásait általános
érvényűvé. - A polgárháború zűrzavara nemcsak az egyéni létet fenyegette, a
költészet ellen is irányult: a költôknek el kell hallgatniuk, hiszen a versek
"oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak". A zivatarral
közelítô estében a két beszélgetô költô is abbahagyja a dalt, keserűen
elhallgat. - Az ekloga fájdalmas, de árnyalt, lehalkított vád és ítéletmondás a
korabeli viszonyokkal kapcsolatban.
A négy könyvbôl álló Georgica (georgika) már
Maecenas ösztönzésére született meg. Tárgyát tekintve tanköltemény: a
földművelésrôl, a gyümölcsfák gondozásáról, az állattenyésztésrôl és a
méhészetrôl szól, valójában mégsem mezôgazdasági szakmunka, hiszen a
földművelés dicséretével, Augustus és Itália magasztalásával tulajdonképpen a
császár társadalmi reformjait akarta szolgálni.
Aeneis
Vergilius életének legnagyobb teljesítménye,
halhatatlan remekműve a 12 énekbôl álló Aeneis (éneisz) című eposz. Tíz éven
keresztül dolgozott nagy munkáján. Témája a trójai Aeneas (éneász) - az
îliászból is ismert Aineiász - mondai honfoglalása: Trójából menekülve a
feldúlt hon ôsi istenei számára keres és talál új hazát Itália földjén. Mivel
az eposzban Aeneas Augustus nemzetségének is mitikus ôseként szerepel, Venus
istennô sarjának magasztalása közvetve Augustus dicséretét is zengte, Aeneas
harcaiban és államalapító tudatosságában pedig a majdani Róma világuralmi
hivatása tükrözôdik.
Vergilius az Aeneist nem tudta teljesen
befejezni. Ezért végrendeletében azt kérte, hogy még simításokra váró művét
semmisítsék meg. Augustus ezt nem engedte, hanem változtatás nélkül ôrizte meg
az eposzt a költô halála után.
Az Aeneis a rómaiak legendás múltjáról szól,
de úgy, hogy a múlt mindig a jövôbe mutat, a késôbbi századok harcait s az
augustusi kor törekvéseit igazolja és magyarázza. Az Alvilágban Aeneasnak
édesapja, Anchises (ankhiszész) fejti ki a Római Birodalom politikai
célkitűzéseit, Róma igazságos és humánus világuralmi hivatását:
Mások a lélegzô ércet véssék ki puhábbra
(Elhiszem én) s eleven képpé messék ki a
márványt,
Pert jobban vigyenek, mérjék ki az ég
sugarának
Pályáját okosan s mondják meg a csillagok
útját.
Ćmde te, római, arra ügyelj, hogy a népeken
úr légy
(Ez művészeted), és hogy szabd meg a béke
szokását,
És kíméld a legyôzöttet, de tipord le a
dölyföst.
(VI. 847-853., Devecseri Gábor fordítása)
Az eposz elsô fele az Odüsszeiát
"idézi". Az égô Trójából házi isteneivel, apjával és gyermekével
menekülô Aeneas hányatott bolyongását beszéli el az elsô hat ének. Az eposz
második része (hat ének) az Iliászhoz hasonlóan harcokról szól: az új hazáért
vívott véres küzdelmek krónikája.
Az Aeneisben Vergilius nem egyszerűen
"utánozza" a két homéroszi költeményt, hanem verseng is vele: a mű
szerkezetének egésze, hôsjellemzése, egy-egy epizód tartalmi alakítása a
Homérosz-örökség római szellemű újjáteremtését mutatja. A korabeli művelt
olvasó épp ezeket az egyezéseket és eltéréseket értékelte a legtöbbre.
Aeneas és Didó
Témamegjelöléssel és segélykéréssel indul az
eposz, s homéroszi megoldás az események elbeszélésének "in medias
res" kezdése is. Aeneas és társai hét évi bolyongás után Szicíliából útnak
indulnak, hogy útjuk végcélja, Itália felé hajózzanak. Juno istennô parancsára
hatalmas tengeri vihar támad, ez szétszórja hajóikat, s a trójaiak a líbiai
partokra vetôdnek. Partra szállva Karthágóba jutnak, amelyet épp akkor építenek
a Tyrusból (tirusz) menekült Didó királynô hívei. Didó szerelemre lobban Aeneas
iránt, befogadja a hajótörötteket, s lakomát rendez számukra. A lakoma után a
királynô kérésére Aeneas elmeséli Trója pusztulását s a menekültek
hányattatásainak történetét.
Az emlékektôl visszaborzadva, de a királynô
akaratának mégis engedve beszéli el Trója utolsó napjának megrendítô
eseményeit: a görögök cselvetését, a falovat, Sinon csalárd árulását, a meg nem
hallgatott Laocoon (laokoón) értelmetlen, isteni bosszúból bekövetkezô
kínhalálát két fiával együtt. Azon a szörnyű éjszakán magát Aeneast a harcban
elesett Hector árnyéka látogatta meg, s e látomásban intette ôt jövendô
küldetésére: új hazát kell keresnie Trója isteneinek. Anyja, Venus is megjelent
neki, s feltárta elôtte a jövôt: Trója menthetetlen, mert az istenek harcolnak
ellene. Ekkor határozta el magát Aeneas a menekülésre, s atyjával, kisfával,
Julusszal és a száműzetést vállaló trójaiakkal kivonult az égô városból. Ezután
elmeséli még a bolyongása éveinek fáradságos küzdelmeit egészen addig a viharig,
mely Líbia partjaira vetette ôket.
Odüsszeusz a phaiák királyi udvarban ugyanígy
mondja el az elôzményeket, a maga és társai kalandjait Trója feldúlása után. A
szerelem motívuma ott van az Odüsszeiában is, de Nauszikaá reményeit a hôs már
elôbb egy udvarias bókkal elvágta, Aeneas elbeszélése pedig csak fokozza Didó
szerelmét. Vergilius itt a hôsnô pontos lélekrajzában remekel: a fiatal özvegy
királynô elôször csak csodálatot érez Aeneas iránt, majd szinte észrevétlenül,
fokról fokra ébred rá az új szerelemre, s érzelme gátakat törô szenvedéllyé
fokozódik. Ezt a végzetes szenvedélyt kell legyôznie önmagában is Aeneasnak,
hogy teljesíthesse honalapító küldetését. A megcsalt és halálosan megsértett
királynô öngyilkos lesz: Aeneas kardjába dôl, s máglyán égetteti el magát.
Aeneast és az idegeneket átkozó utolsó szavaival Karthágó és Róma
összecsapásait, háborúit jósolja meg.
***
Laocoon Trójáért halt mártírhalált (két kígyó
ölte meg): Pallasz Athéné azért pusztította el, mert az igazságot mondta ki, s
ezáltal szembehelyezkedett az istenek döntésével. - A Vatikáni Múzeumban
látható, fehér márványból készült, méltán híres szoborcsoport i. e. 25 körül
készült (a rhodoszi Hégészandrosz, Athénedórosz és Polüdórosz műhelyében). A
szobor nagyszerűen ábrázolja a reménytelen küzdelem mozgalmasságát, az
elkerülhetetlen vég borzalmát a fôpap arckifejezésén, a két fiú gyámoltalan
vergôdését (az egyik már elájult, a másik segítséget kérôn tekint apjára), de
az erkölcsi kérdést, az istenek oktalan kegyetlenségét, Laocoon mártíromságát,
azt, hogy igaz ügyért halt meg bűntelenül, bemutatni képtelen.
Aeneas az Alvilágban
Karthágót és késôbb majd Szicíliát is
elhagyva érkeznek meg a száműzött trójaiak a campániai (kampániai) Cumae (kúmé)
partvidékére. Aeneas a Sibylla (szibilla) segítségével és kíséretében leszáll
az Alvilágba, hogy találkozhassék édesapja szellemével (VI. ének). Ennél az
alvilági jelenetnél is észrevehetô Vergilius szándéka: nemcsak utánozni kívánja
mintaképét, az Odüsszeia-költôt, hanem meg is akarja haladni: olyan új
motívummal gazdagítja az Alvilág-járást, amely amannál nem szerepel.
Odüsszeuszhoz hasonlóan Aeneas is találkozik a meghaltak szellemével, többek
között a trójai háború hôseivel, de láthatja a jövôt is, találkozhat utódaival
is, akik csak ezután fognak megszületni.
Édesapja, Anchises "a vidám berkeknek
örökzöld, bűbájos mezején, amerre a boldogok élnek", örömmel figyeli a
földre igyekvô utódokat, szeretett unokáit. Vergilius, hogy a majdani római nép
jövendôjérôl is szólhasson, felhasználja Püthagorásznak és a sztoikus
filozófusoknak a lélekvándorlásról és az újraszületésrôl szóló tanítását. E
szerint a felfogás szerint a meghaltak lelkei bizonyos idô után - midôn ittak
már a Léthé (Feledés) folyó vizébôl - új testbe költözve ismét a felvilágra
jönnek.
Anchises egy dombtetôrôl mutatja meg fiának
az utódokat, az eljövendô római dicsôség nagyjait, kiemelkedô hôseit, köztük a
legnagyobbat, Augustust:
Másod-aranykor virrad fel Latiumban alatta,
Mint Sáturnus földjén rég: birodalma kiterjed
Túl garamantokon, indusokon, túl
állatöveknek,
Évnek, napnak pályáján, addig, hol a
mennybolt
Tengelye Atlas tarkóján tündökleni látszik.
(VI. 793-797., Lakatos István fordítása)
Az utódok közt megjelenik az a nagy reményű
ifjú is, akitôl a IV. ecloga az aranykor kiteljesedését várta, Marcellus,
Augustus nôvérének fia, a princeps kijelölt örököse, leányának férje, aki -
tudjuk - 18 éves korában meghalt. Már itt az Alvilágban Anchises hosszasan
részletezve erényeit méltóképpen elsiratja.
Vergilius i. e. 19-ben meghalt. Śgy
végrendelkezett, hogy az Aeneist égessék el. Lehetséges, hogy nem csupán az a
néhány' befejezetlen sor volt végakaratának oka, amelyre hivatkozni szoktak,
hanem az a megrendülés, mely élete utolsó éveiben már megingatta hitét az
augustusi béke aranykor voltában.
A római istenekrôl
A rómaiak kezdetben a maguk ôsi itáliai
isteneit tisztelték különbözô szertartásokkal és áldozatokkal. A legôsibbek
közülük az erdôk-mezôk, a szántóföldek és gyümölcsösök védelmezôi voltak. -
Késôbb - amikor megismerték a görögök vallását - isteneik egy részét azonosították
a görög istenekkel, illetve felruházták ôket görög megfelelôik
tulajdonságaival. îgy pl. a római Jupiter a görög Zeusszal, Juno Hérával,
Minerva Pallasz Athénével azonosult; a görög Arésznek a római Mars (marsz),
Aphroditénak Venus (kiejtése: venusz, nem: vénusz), Artemisznek Diana,
Hermésznek Mercurius (merkuriusz) volt a megfelelôje. Apollónt Apolló névvel
jelölték.
A görög mitológia szerint Zeusz, amikor
apját, Kronoszt legyôzve a világegyetem ura lett, megosztozott testvéreivel a
hatalmon. A rómaiak átvették ezt a történetet, csak a neveket változtatták meg:
Jupiter megfosztotta hatalmától apját, Saturnust (szaturnusz), s úgy egyezett
meg testvéreivel, hogy Neptunus (neptunusz; a görögben Poszeidón) birtokolja a
tengereket, Pluto vagy más néven Dis (disz; a görögben Hádész) pedig az Alvilág
ura legyen.
Nem minden római istennek volt görög
megfelelôje. Ilyen igen népszerű ôsi isten volt a "kétarcú" Janus
(jánusz). Az eredeti elképzelések szerint ô nyitotta ki reggel és ô zárta be
este az ég kapuit. ž jelentette a kezdetet és a véget. Az imádkozást mindig az
ô nevével kezdték, nagy ünnepeken neki szentelték az elsô áldozatot. Ha
templomának kapuit kinyitották, ez háborút jelentett a Római Birodalom
területén; ha bezárták, béke volt.
Horatius
Az Augustus-kor legnagyobb lírikusa, de talán
az egész antikvitás költôfejedelme Quintus Horatius Flaccus (kvintusz horáciusz
flakkusz - i. e. 658.). Egy dél-itáliai kisvárosban (Venusia) született.
Alacsony sorból származott; apja felszabadított rabszolga volt, de fiát gondos
nevelésben részesítette. Horatius Rómában, majd Athénban tanult, s a tudás és a
tehetség nemessége jogán sohasem szégyellte alacsony származását. Sôt éppen azt
tartotta érdemének, hogy hátrányos társadalmi helyzete ellenére jutott késôbb a
legmegbecsültebb költôk baráti körébe. Athénban a polgárháború kitörésekor a
köztársaságért harcoló Brutus seregéhez csatlakozott, s részt vett a philippi
ütközetben (i. e. 42.). Apja földjét ugyanúgy elkobozták, mint Vergiliusét, a
veterán katonák számára.
A valamivel idôsebb barát, Vergilius mutatta
be Maecenasnak, aki bizalmas barátjává fogadta a költôt, és mentesítette az
anyagi gondoktól: kis birtokot ajándékozott neki Róma közelében, Sabinumban.
Külsô eseményekben szegény, visszavonult életet élt. Ideje nagy részét
birtokán, késôbb tiburi villájában töltötte.
Augustus ellenfelébôl lett Horatius Augustus
híve. Belátta, hogy a császár a polgárháborúk reménytelenségével szemben
megteremtette a békés élet lehetôségeit a birodalomban, de azt is felismerte,
hogy az augustusi diktatórikus béke nem teremtett igazi szabadságot.
Viszonylagos függetlenségét élete végéig meg tudta ôrizni, és mindvégig
sikerült visszautasítania Augustus ajánlatait, amelyekkel szorosabban az
udvarhoz akarta láncolni. Nem lett Augustus hivatalnoka. "Tibur enyhet adó
árnyaiban, a Soracte-hegy (szorakte) havas csúcsának látványában érezte igazán,
hogy milyen csodálatosan gazdag, és milyen fájdalmasan rövid az emberi élet.
Egyetlen pillanatban, egyetlen lánykacajban vagy tüzes kortyban megragadni és
megörökíteni a világ szépségét és szomorúságát - ez volt számára az igazi
élmény." (Falus Róbert: i. m. 219. l.)
Carmenek
Horatius legérettebb alkotásai a carmenek
(karmen) vagy ódák.
A modern irodalomban az óda műfaja fenséges
tárgyról szóló, emelkedett hangnemű lírai költemény; tartalmi köre sokkal
szűkebb, mint a görög ódáé vagy a latin carmené. Ez utóbbiakat nagymértékű
eszmei, tartalmi, hangnembeli, formai változatosság jellemzi, de megtartják a
görög lírában kialakult dalformákat.
A 103 verset tartalmazó négy könyvbôl az elsô
három Maecenasnak ajánlva jelent meg egyszerre i. e. 23-ban, majd hosszú
hallgatás után i. e. 13-ban látott napvilágot a 15 versbôl álló negyedik könyv.
A tízéves némaságnak a magyarázata talán ugyanúgy bizonyos kiábrándulás,
Augustusszal kapcsolatos illúzióvesztés lehet, mint Vergilius esetében. Az
utolsó könyvet csak az uralkodó kérésére írta meg.
A görög lírikusok (Arkhilokhosz, Alkaiosz,
Szapphó, Anakreón, Pindarosz) versformáit hallatlan könnyedséggel ültette át
latin nyelvre, s az egyes sorfajokat sokkal nagyobb szigorúsággal kezelte, mint
görög mintaképei.
Költészetének történelmi jelentôségét maga
foglalta össze Melpomenéhez (III. könyv 30.) írott ódájában:
...én
zengtem elôször, én
lentrôl-jött s meredek csúcsra jutott, görög
verset
római lant húrjain...
(Devecseri Gábor fordítása)
Horatius épp arra büszke, azzal állított fel
magának ércnél maradandóbb emlékművet, hogy az aiol (görög) dalt ô honosította
meg Itáliában. Ami görög elôdeinél újszerű téma, játékos ötlet, pajzán tréfa,
az nála filozófiává, alaposan végiggondolt életbölcsességgé lesz. Azok formai
újításai tudatos műgonddá érnek benne, költôi zsenialitásuk pedig elmélyült
tudássá. S amire alig van összehasonlítási alapunk, mert a görög lírikusoktól
jobbára csak töredékek jutottak ránk, szerkesztôkészsége a virtuóz
tökéletességig emelkedett. "Minden sorát külön kell nyelvünkre venni és
ízlelgetni, mint a »nagy borok« minden cseppjét" - állapította meg Babits
Mihály.
Verseinek témájában gyakran klasszikus görög
mintaképeket követ, lírai mondanivalóját azonban már nagyfokú önállósággal
fogalmazza meg. Egy feszültségekkel és megpróbáltatásokkal terhes s komor
jövôvel fenyegetô korban az érzékeny, de józan ember egyensúlyra és harmóniára
való törekvéseit tükrözik költeményei. Ezért szólal meg verseiben a gyakran
lenézett és félreértett "arany középszer" (aurea mediocritas -
mediokritász) okos bölcsessége: a végletektôl (vágyak, érzelmek, szenvedélyek
túlzásaitól stb.) való tartózkodás, az egyszerű, természetes élet szeretete.
Felcsendül carmenjeiben a lélek nyugalmának vágya, az élet háborítatlan, de
mértéktartó élvezésének eszménye, a rohanó idô és az ember boldogságigényének
ellentéte, a megöregedéstôl, az elmúlástól való szorongás fájdalma. De az ún.
"római ódák" (III. könyv 1-6.) a hazafiasság, a sziklaszilárd római
jellem s a jámbor vallásosság dicséretét zengik - Augustus szellemében.
Thaliarchushoz
Egyik legszebb, sajátos életbölcsességét
kifejezô műve a Thaliarchushoz (thaliárkhusz) írott költeménye (I. könyv 9.).
Ez az elsô könyv legelsô verse, amelyet alkaioszi strófákban írt.
A költemény szándékoltan Alkaiosz-idézettel
kezdôdik, s erre az alkaioszi "kihívásra" válaszol Horatius. A görög
költô töredéke így hangzik:
Esôt zúdít le Zeusz ege ránk, erôs
tél jön, megáll a jég a folyók szinén.
Ćm mit se adj a télre! A tűzhelyed
égjen, te töltsed mézizü borral a
kelyhet szinültig, és övezzed
homlokodat puha gyolcsszövettel.
(Tótfalusi István fordítása)
Horatius a csaknem azonos kezdetet mássá,
egyénivé, rómaivá formálta.
Az elsô versszak hosszú, tűnôdô kérdése a
kinti, a távoli, az ember nélküli tájra irányítja figyelmünket. (A Soracte-hegy
a Tiberis völgyében áll; 700 méter magas, de Róma dombjairól is jól látható.) A
mély hó, a terhük alatt roskadozó, görnyedô erdôk, a metszôen kemény fagytól
megállt folyók - ez a halott és mozdulatlan világ nem derűs téli hangulatot
áraszt. Sokkal inkább félelmet, szorongást vált ki az olvasóból, kívülrôl
közelítô veszélyt sejtet, amely ellen védekezni kell.
A második strófa elején fel is csattan az
életet fenyegetô tél elleni védekezés parancsa (az eredetiben: "oldd fel a
hideget", "szüntesd meg a fagyot"), s ennek a versszaknak minden
eleme az elôzô sorok tagadását jelenti. A kinti fagyos világból a benti derűs
intimitásba vezet az óda, az ember nélküli tájból gondtalanul mulató emberek
közé, vidám társaságba, melynek központja Thaliarchus, "az ünnepi öröm
vezére" (ez a görög tulajdonnév magyar jelentése). A tél csikorgó
hidegével a meleg, a hó fehérségével a fagyot oldó tűz vörös fénye, a görnyedezve
kínlódó fákkal a gondtalanság, a dermedt vizekkel a színbor csobogó folyása, a
mozdulatlansággal a felszabadult mozgalmasság áll szemben - erôs feszöltséget
teremtve a két strófa között. Az élet okos élvezésével lehet szembeszállni az
életet fenyegetô elmúlással.
A téli világ bemutatása és ellenszereinek
felsorolása után a következô két szakasz (3., 4. + másfél sor) általánosító
intelmeket foglal magába, a horatiusi életbölcsesség tanácsait hirdeti, s
"a zajló tengereket verô orkán" kifejezés "a múlt gyötrelmei, megpróbáltatásai"
metaforájaként szerepel. " Csak bízd a többit isteneinkre!" -
figyelmeztet a költô. De mi ez a "többi"? Mindaz, ami a második
strófában megrajzolt vidám életélvezésen, a pillanaton kívül esik: a múlt és a
jövô. Ha már elmúltak a múlt viharos gyötrelmei, ne törôdjünk tovább velük, a
jövôt pedig veszélyes kutatni. A múlt fájdalmaira való visszaemlékezés s a jövô
szenvedéseitôl, az öregségtôl való rettegés vagy a soha nem teljesülô hiú
remény tönkreteheti a pillanat, a jelen nyugalmát, boldogságát. - Ha nem várunk
semmit a jövôtôl, akkor minden újabb nap nyereséget jelent, s az élet örömeit
(tánc, édes szerelem) csak most s addig lehet kihasználni, míg a viruló
ifjúkortól távol van a morózus vénség. - A latin eredetiben itt szándékolt
színellentét fokozza a mondanivaló hatásosságát: a viruló ifjúkort a tavasz
zöld színével (virens - virensz), a morózus vénséget az ôszülô haj
szürkeségével, a tél fehérségével (canities - kaniciész) érzékelteti a költô, s
ez visszautal a kezdô téli képre - s egyben az idô kérlelhetetlen múlásával
sürgeti az élet élvezését.
Az utolsó két versszakban következik az itt
és most feladata. A filozofikus általánosítás után ismét konkrét, gyakorlati
cselekvésre vonatkozó felszólítás olvasható. Bár fenyeget a tél, az öregség, a
halál, most, ma kell élvezni a tavaszt, az ifjúságot - a versenyek tágas
mezején, az éjszaka lágy, szerelmi suttogásai, a játékos bújócskázás árulkodó
kuncogása s a kedves kacér vonakodása közben. Csak így lehet szembeszállni a
múló idôvel.
Hasonlítsuk össze a két műfordítást! Bede
Annáé valamivel pontosabban követi a latin szöveget, Szabó Lôrincé viszont
összecsendíti a fehér tél és az ôszülô vénség megfelelését.
Leuconoéhoz
Horatius Leuconoéhoz (leukonoé) írt rövid, de
hatásos költeményében (I. könyv 11.) egy nôhöz, Leuconoéhoz ("ragyogó
elméjű") intézi egyszerű, érthetô tanácsait, az I. könyv 9. ódájában
olvasható intelmek változatát. - Légy bölcs, élvezd okosan az életet, mert
rövid - mondja a költô -, ne táplálj hiú reményeket! Śgy kell elfogadni a
sorsot, ahogyan van, kár lázadozni ellene. A mondatok rövidsége, tördeltsége
(az utolsó sorokban) a gyors, csattanószerű lezárást szolgálja, s egyben
izgatottá, nyugtalanná, sietôssé teszi a költeményt, hiszen a filozofálgatás
alatt is rohan az irigy idô.
Ebben a költeményben fordul elô a híres
"carpe diem" (karpe) mondat: "élvezd az életet", "tépd
le a napot" (ti. a nap, a pillanat virágát). Horatius költészetének
felületes ismerôi e miatt - s hasonló tanácsai miatt - szokták hedonizmussal, a
gátlástalan gyönyörhajszolás népszerűsítésével vádolni a költôt, holott ennek
az ellenkezôjérôl van szó. Horatius éppen a végletektôl óv, s arra int, hogy az
élet minden pillanatában tudatosítsuk a lét szépségét, a lélek nyugalmát ne
tegyük tönkre lehetetlen vágyakkal, a múlton való rágódással. Az "arany
középszer" sem elvtelen erkölcsi vagy emberi közönyt jelent, hanem
elsôsorban független, szabad életvitelt, mely háborítatlanságot biztosít az
ember számára az élet ellentmondásai, küzdelmei közepette. A személyes belsô
szabadság megôrzése volt fontos számára s a világ adottságainak józan
tudomásulvétele.
Horatius hatása az utókorra szinte
felmérhetetlen. A látnoki erejű római poéta jóslata bevált: életműve
fennmaradt, sôt az antik Rómát is túlélte.
Phaedrus
Caius Julius Phaedrus (kájusz juliusz fédrusz
- i. sz. 1. század elsô fele) Augustus császár görög születésű rabszolgája
volt. Kezdetben az i. e. 6. századi görög Aiszóposz neve alatt fennmaradt
prózai állatmeséket fordította le latin versekben, késôbb ezek szellemében írt
újabb meséket, összesen ötkönyvnyit.
A költô minden esetben közli a történetek
"megfejtését", az erkölcsi tanulságot. A kor visszásságait, fôképpen
a gonosz hatalmasok hazug erkölcseit öltöztette az állatmesék köntösébe.
Ćllatai rendszerint saját természetüknek megfelelôen viselkednek, de egyben
emberi tulajdonságokat, magatartásokat testesítenek meg. - Phaedrus az elsô
olyan rabszolga-költô a római irodalomban, akinek műveiben az elnyomott
osztályok világszemlélete, panasza is megszólal - meglehetôsen burkolt
formában.
A farkas és a bárány közismert története a
hatalommal való visszaélésnek azt a képmutató formáját pellengérezi ki, mely az
erôszakhoz, az igazságtalansághoz, jogtalansághoz még koholt ürügyeket is
keres.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése