google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 15., szombat

A római költészet


A római költészet

                  A római irodalom kialakulása
A római irodalom nyelve a latin. Az ókori Itáliában - nem számítva a görög gyarmatosok nyelvét - csak latin nyelven fejlôdött ki jelentôs irodalom. A szellemi élet központja eleinte csaknem kizárólag a fôváros volt. Ezért nevezhetjük az ókori latin irodalmat római irodalomnak.
A mondai hagyomány i. e. 753-ra teszi Róma városának alapítását. A "város" azonban nemcsak a királyok korában volt még kicsiny, bár harcias paraszttelepülés, a köztársasági kor elsô százada (i. e. 5. század) sem változtatott sokat rajta.
Az itáliai félsziget más népeihez képest is (pl. etruszkok, dél-itáliai görögök) jelentôs késéssel indult meg a latinok (Latium - lácium - lakói a Tiberistôl délre) társadalmi és kulturális fejlôdése. Még szembetűnôbb ez az idôbeli eltolódás, ha a Földközi-tenger keleti és déli népeivel hasonlítjuk össze. Éppen ez a megkésés kényszerítette Rómát, hogy gyorsabban járja meg az állam- és birodalomszervezés útját. Hogy akár a honvédô, akár a hódító háborúk örökös sorozatában gyôzelmet arathasson, technikailag, hadászatilag, politikailag és kulturális téren is utol kellett érnie, felül kellett múlnia ellenfeleit.
Az i. e. 3. század elejére a rómaiak meghódították és politikailag egyesítették az itáliai félsziget népeit. A hagyományos arisztokráciából és a gazdag plebejusokból kialakult egy új vagyonos osztály, s ennek kereskedôi újabb piacokat, nagybirtokosai pedig még több rabszolgát kerestek. Ezért Itália meghódítása után Karthágó, majd az i. e. 2. században Hellász és Kis-Ćzsia ellen szerveztek hódító hadjáratokat. Ezeknek a háborúknak a során kerültek a rómaiak még szorosabb, közvetlen kapcsolatba a görög kultúrával, amely a hellenizmus korában messze a görög lakta területek határain túl is elterjedt.
A hódítók meghódoltak a meghódítottak kulturális fölénye elôtt. Rómában az i. e. 2. századtól kezdve egyre nagyobb teret hódított a görög kultúra, s késôbb a "görögösödés" szinte divattá vált. Az ôsi itáliai istenekkel együtt tisztelték a latin névvel ellátott olümposziakat is: templomaik és nagyrészt zsákmányolt szobraik ékesítették a városokat. Egyes hadvezérek (pl. Lucullus - lukullusz) egész könyvtárakat szállítottak haza Rómába.
A római irodalom kezdetei lényegében egybeesnek a görög kultúrának ezzel a nagyarányú beáramlásával. A rómaiak természetesnek tartották, hogy irodalomban és képzôművészetben a görögöket tekintették példaképüknek (az "eredetiségnek" a mai fogalma még nem létezett), ennek ellenére a latin nyelvű római irodalom mégsem egyszerűen "epigon" irodalom. A római költök a nagy görög klasszikusoktól nyertek ugyan ösztönzô ihletést (azóta elveszett műveiket még teljes egészében ismerhették), de amit tôlük kaptak, azt magasabb szinten teremtették újjá - rányomva saját művészi zsenialitásuk letörölhetetlen bélyegét. A latin költészet valóban a görögöt tükrözi, "de úgy - jegyzi meg Babits Mihály -, mint egy világítótorony tükre, amelyben megerôsödik a fény, hogy beragyogja az idôk tengerét". És "a tükör visszavakít".
x
A római irodalom hatalmas történelmi feladatot tejesített: a latin nyelv segítségével, mely a birodalom jelentôs részében hivatalos nyelv lett, saját klasszikus hagyományán kívül a görög kultúrának is közvetítôjévé vált a késôbbi századok során.

Catullus

Az i. e. 1. század erôszakos és véres polgárháborúi megrendítették a régi köztársaságot, s a század utolsó harmadában Octavianus (oktáviánusz) - Julius Caesar (juliusz cézár) örököseként - Róma korlátlan hatalmú ura lett. Augustus (augusztusz) néven mint a birodalom princepse (elsô embere) a köztársaságot monarchiává alakította át.
A polgárháború kora a régi rend és eszmények bomlását hozta magával. - A római irodalom korábbi szakaszában a lírai műfajok közül csak a közösségi érzéseket megszólaltató kardal virágzott, mely az istenekhez intézett könyörgô vagy hálaénekeknek volt a formája. Az epikus költészet Róma legendás hôseit magasztalta, a régi római erényeket, a szigorú erkölcsöket és a hazáért való önfeláldozást népszerűsítette.
Az egyéni érzéseket közvetlenül kifejezô lírai költészet a polgárháborúk idôszakában született meg. A századközép táján szervezôdött irodalmi mozgalommá az "új költôk" (görög szóval: neoterikusok) csapata. Ezek a fiatal írók tudatosan fordítottak hátat a közéletnek, nem törôdtek az egymással szemben álló pártok célkitűzéseivel, a közösség számára nem láttak már semmiféle kiutat. Ebben a kiúttalan reménytelenségben szembefordultak az archaikus hagyományokkal. Egyéni vágyaikat, gyűlöletüket, bánatukat énekelték meg, s addig ismeretlen műfajokat, versmértékeket, kifejezési formákat igyekeztek meghonosítani a római költészetben.
Caius Valerius Catullus (kájusz valériusz katullusz - i. e. ?87-?54.) az egyetlen neoterikus költô, akinek életműve csaknem teljes egészében fennmaradt. Független szellem volt. Nem akart költeményeivel tanítani, inteni, nevelni. Nem törôdött a politikával, számára teljesen közömbösek maradtak a pártok jelszavai, vezérei. Gúnyos megvetéssel utasította el az áttekinthetetlen közéletet:
Nem töröm én magamat, Caesar, soha tetszeni néked,
 Sem megtudni, mi vagy: hószinü vagy fekete. (93.)
(Devecseri Gábor fordítása)
Neki elég volt a hozzá hasonló fiatalok baráti köre, és sohasem volt elég Lesbia szerelme. Csupán élni, szórakozni, szeretni akart. Természetesnek tartotta ezt, s minden gondolatát, érzését, vágyát nyílt közvetlenséggel mondta ki. Az utókor elsôsorban ezért a közvetlenségéért szerette és értékelte.
Életének legnagyobb, meghatározó élménye a Lesbia-szerelem volt. A szerelem úgy betöltötte egész lényét, mint a nagy elôd, Szapphó életét és költészetét. Egyáltalán nem véletlen, hogy a rajongásig szeretett nôt, a kikapós férjes asszonyt a "Lesbia" ("leszboszi nô") álnévvel illette. Ez az egész életre szóló, minden más érték fölé emelkedô szerelmi szenvedély nemcsak az ókorban, hanem még a késôbbi századokban is egyedülálló. (A házassági kötelék sem az antikvitásban, sem a középkorban nem jelentett még érzelmi kapcsolatot, s nem is lehetett a szerelmi költészet témája.) Nem csupán testi vágy, hanem átszellemült érzés volt Catullus szerelme. Nemcsak úgy szerette Lesbiát, mint ahogy szokás, hanem ahogy "az apa szereti fiait vagy vejeit". îgy imádkozik az istenekhez:
Engedjétek e szent szeretetnek örök kötelékét
 hordoznunk az egész életen át közösen! (109.)
(Devecseri Gábor fordítása)

Éljünk, Lesbia...
Tudta persze, hogy Lesbia elhagyja, mással is éli világát, mégis a szerelmi boldogság-boldogtalanság jelentette számára az élet legfôbb értelmét. Éljünk, Lesbia... kezdetű verse is ezt az értékrendet fejezi ki. Minden más véleménnyel, az öregek zsörtölôdésével szemben is az ô szemében az élet azonos a szerelemmel. Logikusan következik tehát az "éljünk" felszólítása után a "szeressünk" parancsa is (1-3. sor). - Az élet azonban rövid ragyogás, utána örök éjszaka következik: az ember napja, ha egyszer lebukott, nem kel fel újra. Éppen az életnek ez a veszélyeztetettsége (4-6. sor) ad filozófiai mélységet a költeménynek és kellô indokot ahhoz, hogy türelmetlen mohósággal kell kihasználni az alkalom nyújtotta lehetôségeket. A pillanatban kell megsokszorozni az eltűnô életet, a múló szerelmet. Ez érteti meg a csókokban való tobzódást. Nyelvileg a számneves túlzások, az "ezer" és a "száz" szavak kapkodó halmozásai fejezik ki ezt az életérzést (7-9. sor). Az utolsó négy verssor a játékos-boldog feledést, a feszültség izgalmának feloldódását jelentheti: senki se tudjon a csókok ezreirôl, egy gonosz se irigyelje, nevesse ki önfeledt boldogságukat. - Az ilyen szenvedély túllendíti a szeretôket a hétköznapok szürkeségén, a bevett szokások és törvények fölé emeli ôket.

Lesbia madárkája
Catullus verseskönyve 116 költeményt ôrzött meg számunkra. A gyűjtemény elsô felét rövidebb, többnyire 11 szótagú sorokban írt alkalmi versek alkotják, melyeket maga a költô "játszadozások"-nak, "bohóságok"-nak (nugae - nugé) nevezett. Ezek a könnyed, látszatra rögtönzésnek tűnô versikék gondosan megszerkesztett, csiszolt alkotások. Közéjük tartozik az a két bájos kis remekmű, melyek Lesbia madárkájáról szólnak. (A veréb - nem azonos a mi szürke verebünkkel - Aphrodité-Venus kedves madara; találkoztunk vele Szapphó himnuszában.)
Az elsônek (a gyűjtemény 2. darabja) kezdô soraiban ott bujkál a rejtett vágy, a ki nem mondott erotika, a titkolt irigység és féltékenység, hiszen a kis madár bizalmas, intim közelségben él úrnôjével: az ölében ülhet, csipkedheti (csókolgathatja) ujjabegyét, édes játékának tárgya, lehűtheti a kedves lobogó tüzét. Az utolsó két sor a vágyat, az álmot szólaltatja meg: bárcsak csitítani tudná ô is "lelke szomorú baját".
A második (3. számú vers), az elôbbinél is híresebb költemény a madárka haláláról szól. Catullus átérzi szerelmese bánatát, és hellenisztikus mintára állatsirató verset ír. A gyászdalok hangjára emlékeztetô érzelmes panaszban, tréfásan szomorkás, ironikus hangvételű versikében megszólal a szerelmes költô enyelgô és pajzán humora: szívesen lenne a kimúlt madárka helyett kedvese játékszere.
Csupa játék, bújtatott vallomás ez a vers is. A megdöbbenés túlzásával indul: a felszólítás minden szerelmes emberhez szól, s többes számban használja Venus és Cupido (kupidó) nevét; ezzel az indítással mintegy világra szóló tragédiává növeli a madárka halálát (1-2. sor). Ezt indokolja a verebecske felfokozott értéke, a kedves életében betöltött szerepének felnagyítása (3-10. sor). - Megjátszott komorsággal tragikusra vált ezután a hang, felcsattannak az indulatos átkok. Az igazi ok azonban nem a madár pusztulása, hanem ennek következménye: kedvesének szemecskéi egy kissé duzzadtak a sírástól, s ez árt bámult szépségének (a latin eredeti utolsó sorában két kicsinyítô képzôs szó fokozza a kedveskedô gyöngédséget). A mosolygó komorság mögött ki nem mondva is az a remény húzódik meg: talán betöltheti Lesbia életében a kismadár helyét.

Gyűlölök és szeretek...
Catullus érzelme egy egész életre szólt, s akkor sem tudott szabadulni tôle, amikor már a vágy megszűnését kívánta volna. Folyamatos és zavartalan idillrôl Lesbia kielégíthetetlensége, csapodársága, hűtlensége miatt szó sem lehetett: tudta, hogy Lesbia elhagyja, mással éli világát. A féktelen gyűlölet és a lángoló szerelem ellentétei közt hányódó, a tehetetlenül vergôdô, kiszolgáltatott lelkiállapot csattanós kifejezése Gyűlölök és szeretek... kezdetű epigrammája (85.). Catullus az elsô költôk egyike, aki hangot adott az emberi érzelmek ellentmondásosságának, aki kimondta, hogy egyszerre lehet valakit gyűlölni és szeretni, s gyötrôdve átérezte a szerelem boldog boldogtalanságát.
Az eredeti latin versben nyolc ige van, és nincs egyetlen fônév sem. Az igéknek ezt az uralkodó jellegét egyedül Kerényi Károly fordítása adja vissza (itt is nyolc ige található, de van fônév is):
Gyűlölök és szeretek. Hogy mért teszem ezt, ugye kérded.
 Mit tudom én. îgy van: érezem és öl e kín.
(Az "öl e kín" helyén a latinban egyetlen ige szerepel: "keresztre feszíttetem", "kínlódom".)
Csupa mozgás, nyugtalanság, emésztô gyötrelem a vers: az ellentétes érzelmek küzdelmének színtere a lélek világa. A költô nem tiltakozik, nem lázadozik ez ellen az állapot ellen: csupán tehetetlenül megállapítja létezését. Az igék jelen ideje az állandóság érzetét keltve idôtlenné teszi a tömör epigrammát. - Szerelmes vers ez, jóllehet az író nem is utal itt a szerelemre és Lesbiára, és talán jogunk van arra, hogy a költeménynek a szerelmi szenvedélyen túl általánosabb érvényű jelentést is tulajdonítsunk: az emberi lét mindig ellentétes érzelmek, erôk kereszttüzében áll.

Vergilius

A polgárháborúk véres és kegyetlenségekben bôvelkedô évtizedei után a princeps, Augustus egy idôre békét teremtett az egész birodalomban. A "pax Romana" és a vezetô réteg helyzetének megszilárdítása lehetôvé tette, hogy Augustus uralkodása alatt a római irodalom fejlôdésének csúcsára érjen. Ezt a kort szokás a római irodalom aranykorának nevezni. A korszak nagy költôi részben ôszinte lelkesedésbôl, részben Augustus közvetlen vagy közvetett felszólítására a császár politikai törekvéseit támogatták. A polgárháborúk idején ugyanis meggyökeresedett az a gondolat, hogy a zűrzavar mélypontja után egy új aranykornak kell elkövetkeznie. Ennek a reménynek a beteljesülését ünnepelték a költôk az augustusi békében.
Fontos irodalomszervezô tevékenységet fejtett ki a császár egyik legfôbb bizalmasa, az elôkelô származású és dúsgazdag Maecenas (mécénász - i. e. ?70-i. e. 8.), akinek neve késôbb az irodalompártolás, művészetpártolás fogalmává lett. Tapintatosan - baráti szóval, meggyôzéssel, birtokok és villák adományozásával - nyerte meg a császár politikájának az irodalom legjobbjait. Azt sugalmazta költô barátainak, hogy a békét, a római dicsôség és erény eszméit, a múlt és az augusztusi jelen nagyszerűségét foglalják versbe. Egyet azonban Maecenasnak sem sikerült elérnie: nem akadt olyan író, aki Augustus tetteit megörökítette volna.
E korszak legkiválóbb epikusa Publius Vergilius Maro (publiusz vergiliusz máró - i. e. 70-19.). A Mantua melletti Andesben született egyszerű paraszti családban. Édesapja taníttatta és közéleti pályára szánta, de a rendkívül szerény, visszahúzódó Vergiliust nem vonzotta a politika. Életútját a költészet és a filozófia tanulmányozása határozta meg. Életének talán legmegrázóbb fordulata volt, hogy valószínűleg i. e. 41-ben, a polgárháborúk idején édesapja kis birtokát is kisajátították Octavianus veteránjai számára. Tekintélyes barátai késôbb kieszközölték, hogy az egyre ismertebbé váló költô visszakapja családi birtokát. Ettôl kezdve Augustus személye és politikai programja a költô szemében eggyé vált a társadalmi igazság, a jólét és a béke eszményével. Maecenas vette pártfogásába, s bejáratos lett a császári udvarba is.

Eklogák

Vergilius legkorábbi költôi próbálkozásairól semmit sem tudunk. A nyilvánosság elé pásztori költeményeivel lépett: i. e. 37-ben adta ki válogatott bukolikáit Eclogae címmel (eklogé - "szemelvények", "válogatott versek"); ez a gyűjtemény tíz, gondosan elrendezett hexameteres költeménybôl áll (a sorszámok nem a megírás idôrendjét fejezik ki).
A görög bukolosz ("marhapásztor") szó alapján nevezzük a pásztorköltészetet bukolikus költészetnek, bukolikának. Késôbb a vergiliusi cím (Eclogae) nyomán ezt a műfajt ekloga névvel is illették.
A műfaj megteremtôje - Vergilius mintaképe - a szicíliai születésű görög Theokritosz (i. e. 3. század). Idillnek nevezett költeményeiben (a görög eidüllion: "képecske", "életkép" szóból) ô szerepeltetett elôször pásztorokat. Hexameterekben írt és párbeszédes formájú verseiben a pásztorok a természet meghitt közelségében élnek: nyájukat ôrzik, beszélgetnek, dalolnak, szerelmeskednek. Eszményített világ ez: a korabeli társadalmi-politikai valóságból elvágyódó s egy új aranykor után áhítozó emberi közérzet jelenik meg itt.
Vergilius nem ragaszkodott ahhoz a hagyományhoz, hogy a bukolika kizárólag pásztorköltészet. Az ô eklogáinak szereplôi inkább földművesek, igazi észak-itáliai kisbirtokosok, akiknek - az állatokon kívül - van szôlôjük, szántóföldjük és gyümölcsösük is. - Eklogáiban fontos szerepet játszik a politika. Hôseinek, "pásztorainak" idillikus életét a polgárháború dúlja fel. Nem menekülhetnek a durva valóság elôl valamiféle idealizált világba, hiszen földjeikrôl a veteránok, a kiszolgált katonák bármikor elűzhetik ôket, s földönfutóvá válhatnak. A száműzött földműves mellett azonban megjelenik a másik is, aki már visszakapta otthonát, s a kialakult új rendben, az augustusi békében élvezheti a biztonságot, a nyugalmat.
Leghíresebb és legtöbb értelmezési kísérletet kiváltó idillje a IV. ecloga, mely egy megszületendô gyermekhez kapcsolja az új aranykor eljövetelét. A különbözô keleti vallások Messiást (a Megváltó eljövetelét) ígérô tanításai és a cumaei (kumé) Apollón papnôinek, a Sibylláknak (szibilla) görög nyelvű könyveibôl kiolvasott jóslatai táplálták az emberekben a polgárháborúk vérontása közepette a világ megtisztulásának vágyát.
A költemény tele van olyan motívumokkal, amelyek elôsegítették, hogy a keresztények késôbb a IV. eclogában Krisztus születését megjövendölô próféciát lássanak, és Vergiliust a középkorban valóságos "pogány szent"-ként tisztelhessék. Ez a kivételes megbecsülés teszi meg Vergiliust Dante kísérôjévé, ez adja a lelkesült szavakat a kereszténynek megtett Statius (sztáciusz - i. sz. 1. század) szájába:
Ugy tettél mint kik sötét éjbe mennek
 s fáklyát visznek, de nem látják a fényét,
 csak az utánuk jövô örül ennek.
"Uj század száll" - daloltad - "uj remény ég;
 uj nemzedék jön, égbül ereszkedvén;
 igazság és aranykor visszatér még!"
Ćltalad lettem költô és keresztény -
(Dante: Isteni színjáték, Purgatórium XXII. 67-73. 1. - Babits Mihály fordítása.)
Ilyen motívumok pl. "... már megtérhet a Szűz"; "már új sarjat küld a magasból a földre az ég is"; a most születô gyermekkel beköszönt az aranykor, s letörli rólunk a bűn nyomát; az "isteni szent gyermek, nagy magzata nagy Jupiternek" isteni életet él, s "ujjong a világ a jövendô korszak elébe".
Vergilius - magától értetôdôen - nem jövendölhette meg Jézus Krisztus eljövetelét i. e. 40-ben, a vers megírásának idején. Az ekloga aranykort köszöntô örömujjongása - minden valószínűség szerint - a brundisiumi béke megkötésével áll kapcsolatban (i. e. 40.: Antonius és Octavianus kibékülése, a triumvirátus újbóli megerôsítése). Ekkor támadt fel rövid idôre a békébe vetett remény. - A békét a szerzôdô felek dinasztikus házassággal pecsételték meg: Antonius feleségül vette Octaviát, Octavianus nôvérét. Octavia azonban terhes volt elôzô férjétôl (aki pár hónappal korábban halt meg), s a megszületendô gyermek, Octavianus közeli rokona, Antonius örökbefogadottja a politikai kibékülés jelképe lehetett. Ezért tekintettek rá a kortársak nagy várakozással. (A megszületett fiút, Marcellust, Augustus örökösének szemelte ki, de a fiú 18 éves korában meghalt.) - A "Szűz" visszatérése a Szűz csillagképet jelenti, mely éppen a brundisiumi béke idején új fényben kezdett ragyogni, mikor a nap a Mérleg csillagképbe került.
A IX. eclogában két pásztor-költô, Moeris (môrisz) és Lycidas (licidász) beszélget a polgárháborúk kegyetlenségérôl, a jogtalan földfoglalásról. A dal gyönyörűségével vigasztalják magukat, s abban reménykednek, hogy az istenné vált Julius Caesar csillaga békét, jólétet hoz az egyszerű embereknek. Egy Menalcas (menalkasz) nevű költô érkezését is várják, hogy majd együtt boldogan dalolhassanak.
Menalcas valószínűleg magát Vergiliust személyesíti meg, ugyanakkor Lycidasban is fölfedezhetôk hozzá hasonló vonások, s Moeris is egy kicsit maga a költô. Vergilius tehát saját sorsát a pásztorvilágba olvasztja bele, s így teszi megpróbáltatásait általános érvényűvé. - A polgárháború zűrzavara nemcsak az egyéni létet fenyegette, a költészet ellen is irányult: a költôknek el kell hallgatniuk, hiszen a versek "oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak". A zivatarral közelítô estében a két beszélgetô költô is abbahagyja a dalt, keserűen elhallgat. - Az ekloga fájdalmas, de árnyalt, lehalkított vád és ítéletmondás a korabeli viszonyokkal kapcsolatban.
A négy könyvbôl álló Georgica (georgika) már Maecenas ösztönzésére született meg. Tárgyát tekintve tanköltemény: a földművelésrôl, a gyümölcsfák gondozásáról, az állattenyésztésrôl és a méhészetrôl szól, valójában mégsem mezôgazdasági szakmunka, hiszen a földművelés dicséretével, Augustus és Itália magasztalásával tulajdonképpen a császár társadalmi reformjait akarta szolgálni.

Aeneis

Vergilius életének legnagyobb teljesítménye, halhatatlan remekműve a 12 énekbôl álló Aeneis (éneisz) című eposz. Tíz éven keresztül dolgozott nagy munkáján. Témája a trójai Aeneas (éneász) - az îliászból is ismert Aineiász - mondai honfoglalása: Trójából menekülve a feldúlt hon ôsi istenei számára keres és talál új hazát Itália földjén. Mivel az eposzban Aeneas Augustus nemzetségének is mitikus ôseként szerepel, Venus istennô sarjának magasztalása közvetve Augustus dicséretét is zengte, Aeneas harcaiban és államalapító tudatosságában pedig a majdani Róma világuralmi hivatása tükrözôdik.
Vergilius az Aeneist nem tudta teljesen befejezni. Ezért végrendeletében azt kérte, hogy még simításokra váró művét semmisítsék meg. Augustus ezt nem engedte, hanem változtatás nélkül ôrizte meg az eposzt a költô halála után.
Az Aeneis a rómaiak legendás múltjáról szól, de úgy, hogy a múlt mindig a jövôbe mutat, a késôbbi századok harcait s az augustusi kor törekvéseit igazolja és magyarázza. Az Alvilágban Aeneasnak édesapja, Anchises (ankhiszész) fejti ki a Római Birodalom politikai célkitűzéseit, Róma igazságos és humánus világuralmi hivatását:
Mások a lélegzô ércet véssék ki puhábbra
(Elhiszem én) s eleven képpé messék ki a márványt,
Pert jobban vigyenek, mérjék ki az ég sugarának
Pályáját okosan s mondják meg a csillagok útját.
Ćmde te, római, arra ügyelj, hogy a népeken úr légy
(Ez művészeted), és hogy szabd meg a béke szokását,
És kíméld a legyôzöttet, de tipord le a dölyföst.
(VI. 847-853., Devecseri Gábor fordítása)
Az eposz elsô fele az Odüsszeiát "idézi". Az égô Trójából házi isteneivel, apjával és gyermekével menekülô Aeneas hányatott bolyongását beszéli el az elsô hat ének. Az eposz második része (hat ének) az Iliászhoz hasonlóan harcokról szól: az új hazáért vívott véres küzdelmek krónikája.
Az Aeneisben Vergilius nem egyszerűen "utánozza" a két homéroszi költeményt, hanem verseng is vele: a mű szerkezetének egésze, hôsjellemzése, egy-egy epizód tartalmi alakítása a Homérosz-örökség római szellemű újjáteremtését mutatja. A korabeli művelt olvasó épp ezeket az egyezéseket és eltéréseket értékelte a legtöbbre.

Aeneas és Didó
Témamegjelöléssel és segélykéréssel indul az eposz, s homéroszi megoldás az események elbeszélésének "in medias res" kezdése is. Aeneas és társai hét évi bolyongás után Szicíliából útnak indulnak, hogy útjuk végcélja, Itália felé hajózzanak. Juno istennô parancsára hatalmas tengeri vihar támad, ez szétszórja hajóikat, s a trójaiak a líbiai partokra vetôdnek. Partra szállva Karthágóba jutnak, amelyet épp akkor építenek a Tyrusból (tirusz) menekült Didó királynô hívei. Didó szerelemre lobban Aeneas iránt, befogadja a hajótörötteket, s lakomát rendez számukra. A lakoma után a királynô kérésére Aeneas elmeséli Trója pusztulását s a menekültek hányattatásainak történetét.
Az emlékektôl visszaborzadva, de a királynô akaratának mégis engedve beszéli el Trója utolsó napjának megrendítô eseményeit: a görögök cselvetését, a falovat, Sinon csalárd árulását, a meg nem hallgatott Laocoon (laokoón) értelmetlen, isteni bosszúból bekövetkezô kínhalálát két fiával együtt. Azon a szörnyű éjszakán magát Aeneast a harcban elesett Hector árnyéka látogatta meg, s e látomásban intette ôt jövendô küldetésére: új hazát kell keresnie Trója isteneinek. Anyja, Venus is megjelent neki, s feltárta elôtte a jövôt: Trója menthetetlen, mert az istenek harcolnak ellene. Ekkor határozta el magát Aeneas a menekülésre, s atyjával, kisfával, Julusszal és a száműzetést vállaló trójaiakkal kivonult az égô városból. Ezután elmeséli még a bolyongása éveinek fáradságos küzdelmeit egészen addig a viharig, mely Líbia partjaira vetette ôket.
Odüsszeusz a phaiák királyi udvarban ugyanígy mondja el az elôzményeket, a maga és társai kalandjait Trója feldúlása után. A szerelem motívuma ott van az Odüsszeiában is, de Nauszikaá reményeit a hôs már elôbb egy udvarias bókkal elvágta, Aeneas elbeszélése pedig csak fokozza Didó szerelmét. Vergilius itt a hôsnô pontos lélekrajzában remekel: a fiatal özvegy királynô elôször csak csodálatot érez Aeneas iránt, majd szinte észrevétlenül, fokról fokra ébred rá az új szerelemre, s érzelme gátakat törô szenvedéllyé fokozódik. Ezt a végzetes szenvedélyt kell legyôznie önmagában is Aeneasnak, hogy teljesíthesse honalapító küldetését. A megcsalt és halálosan megsértett királynô öngyilkos lesz: Aeneas kardjába dôl, s máglyán égetteti el magát. Aeneast és az idegeneket átkozó utolsó szavaival Karthágó és Róma összecsapásait, háborúit jósolja meg.
***
Laocoon Trójáért halt mártírhalált (két kígyó ölte meg): Pallasz Athéné azért pusztította el, mert az igazságot mondta ki, s ezáltal szembehelyezkedett az istenek döntésével. - A Vatikáni Múzeumban látható, fehér márványból készült, méltán híres szoborcsoport i. e. 25 körül készült (a rhodoszi Hégészandrosz, Athénedórosz és Polüdórosz műhelyében). A szobor nagyszerűen ábrázolja a reménytelen küzdelem mozgalmasságát, az elkerülhetetlen vég borzalmát a fôpap arckifejezésén, a két fiú gyámoltalan vergôdését (az egyik már elájult, a másik segítséget kérôn tekint apjára), de az erkölcsi kérdést, az istenek oktalan kegyetlenségét, Laocoon mártíromságát, azt, hogy igaz ügyért halt meg bűntelenül, bemutatni képtelen.

Aeneas az Alvilágban
Karthágót és késôbb majd Szicíliát is elhagyva érkeznek meg a száműzött trójaiak a campániai (kampániai) Cumae (kúmé) partvidékére. Aeneas a Sibylla (szibilla) segítségével és kíséretében leszáll az Alvilágba, hogy találkozhassék édesapja szellemével (VI. ének). Ennél az alvilági jelenetnél is észrevehetô Vergilius szándéka: nemcsak utánozni kívánja mintaképét, az Odüsszeia-költôt, hanem meg is akarja haladni: olyan új motívummal gazdagítja az Alvilág-járást, amely amannál nem szerepel. Odüsszeuszhoz hasonlóan Aeneas is találkozik a meghaltak szellemével, többek között a trójai háború hôseivel, de láthatja a jövôt is, találkozhat utódaival is, akik csak ezután fognak megszületni.
Édesapja, Anchises "a vidám berkeknek örökzöld, bűbájos mezején, amerre a boldogok élnek", örömmel figyeli a földre igyekvô utódokat, szeretett unokáit. Vergilius, hogy a majdani római nép jövendôjérôl is szólhasson, felhasználja Püthagorásznak és a sztoikus filozófusoknak a lélekvándorlásról és az újraszületésrôl szóló tanítását. E szerint a felfogás szerint a meghaltak lelkei bizonyos idô után - midôn ittak már a Léthé (Feledés) folyó vizébôl - új testbe költözve ismét a felvilágra jönnek.
Anchises egy dombtetôrôl mutatja meg fiának az utódokat, az eljövendô római dicsôség nagyjait, kiemelkedô hôseit, köztük a legnagyobbat, Augustust:
Másod-aranykor virrad fel Latiumban alatta,
Mint Sáturnus földjén rég: birodalma kiterjed
Túl garamantokon, indusokon, túl állatöveknek,
Évnek, napnak pályáján, addig, hol a mennybolt
Tengelye Atlas tarkóján tündökleni látszik.
(VI. 793-797., Lakatos István fordítása)
Az utódok közt megjelenik az a nagy reményű ifjú is, akitôl a IV. ecloga az aranykor kiteljesedését várta, Marcellus, Augustus nôvérének fia, a princeps kijelölt örököse, leányának férje, aki - tudjuk - 18 éves korában meghalt. Már itt az Alvilágban Anchises hosszasan részletezve erényeit méltóképpen elsiratja.
Vergilius i. e. 19-ben meghalt. Śgy végrendelkezett, hogy az Aeneist égessék el. Lehetséges, hogy nem csupán az a néhány' befejezetlen sor volt végakaratának oka, amelyre hivatkozni szoktak, hanem az a megrendülés, mely élete utolsó éveiben már megingatta hitét az augustusi béke aranykor voltában.

A római istenekrôl

A rómaiak kezdetben a maguk ôsi itáliai isteneit tisztelték különbözô szertartásokkal és áldozatokkal. A legôsibbek közülük az erdôk-mezôk, a szántóföldek és gyümölcsösök védelmezôi voltak. - Késôbb - amikor megismerték a görögök vallását - isteneik egy részét azonosították a görög istenekkel, illetve felruházták ôket görög megfelelôik tulajdonságaival. îgy pl. a római Jupiter a görög Zeusszal, Juno Hérával, Minerva Pallasz Athénével azonosult; a görög Arésznek a római Mars (marsz), Aphroditénak Venus (kiejtése: venusz, nem: vénusz), Artemisznek Diana, Hermésznek Mercurius (merkuriusz) volt a megfelelôje. Apollónt Apolló névvel jelölték.
A görög mitológia szerint Zeusz, amikor apját, Kronoszt legyôzve a világegyetem ura lett, megosztozott testvéreivel a hatalmon. A rómaiak átvették ezt a történetet, csak a neveket változtatták meg: Jupiter megfosztotta hatalmától apját, Saturnust (szaturnusz), s úgy egyezett meg testvéreivel, hogy Neptunus (neptunusz; a görögben Poszeidón) birtokolja a tengereket, Pluto vagy más néven Dis (disz; a görögben Hádész) pedig az Alvilág ura legyen.
Nem minden római istennek volt görög megfelelôje. Ilyen igen népszerű ôsi isten volt a "kétarcú" Janus (jánusz). Az eredeti elképzelések szerint ô nyitotta ki reggel és ô zárta be este az ég kapuit. ž jelentette a kezdetet és a véget. Az imádkozást mindig az ô nevével kezdték, nagy ünnepeken neki szentelték az elsô áldozatot. Ha templomának kapuit kinyitották, ez háborút jelentett a Római Birodalom területén; ha bezárták, béke volt.

Horatius

Az Augustus-kor legnagyobb lírikusa, de talán az egész antikvitás költôfejedelme Quintus Horatius Flaccus (kvintusz horáciusz flakkusz - i. e. 658.). Egy dél-itáliai kisvárosban (Venusia) született. Alacsony sorból származott; apja felszabadított rabszolga volt, de fiát gondos nevelésben részesítette. Horatius Rómában, majd Athénban tanult, s a tudás és a tehetség nemessége jogán sohasem szégyellte alacsony származását. Sôt éppen azt tartotta érdemének, hogy hátrányos társadalmi helyzete ellenére jutott késôbb a legmegbecsültebb költôk baráti körébe. Athénban a polgárháború kitörésekor a köztársaságért harcoló Brutus seregéhez csatlakozott, s részt vett a philippi ütközetben (i. e. 42.). Apja földjét ugyanúgy elkobozták, mint Vergiliusét, a veterán katonák számára.
A valamivel idôsebb barát, Vergilius mutatta be Maecenasnak, aki bizalmas barátjává fogadta a költôt, és mentesítette az anyagi gondoktól: kis birtokot ajándékozott neki Róma közelében, Sabinumban. Külsô eseményekben szegény, visszavonult életet élt. Ideje nagy részét birtokán, késôbb tiburi villájában töltötte.
Augustus ellenfelébôl lett Horatius Augustus híve. Belátta, hogy a császár a polgárháborúk reménytelenségével szemben megteremtette a békés élet lehetôségeit a birodalomban, de azt is felismerte, hogy az augustusi diktatórikus béke nem teremtett igazi szabadságot. Viszonylagos függetlenségét élete végéig meg tudta ôrizni, és mindvégig sikerült visszautasítania Augustus ajánlatait, amelyekkel szorosabban az udvarhoz akarta láncolni. Nem lett Augustus hivatalnoka. "Tibur enyhet adó árnyaiban, a Soracte-hegy (szorakte) havas csúcsának látványában érezte igazán, hogy milyen csodálatosan gazdag, és milyen fájdalmasan rövid az emberi élet. Egyetlen pillanatban, egyetlen lánykacajban vagy tüzes kortyban megragadni és megörökíteni a világ szépségét és szomorúságát - ez volt számára az igazi élmény." (Falus Róbert: i. m. 219. l.)

Carmenek
Horatius legérettebb alkotásai a carmenek (karmen) vagy ódák.
A modern irodalomban az óda műfaja fenséges tárgyról szóló, emelkedett hangnemű lírai költemény; tartalmi köre sokkal szűkebb, mint a görög ódáé vagy a latin carmené. Ez utóbbiakat nagymértékű eszmei, tartalmi, hangnembeli, formai változatosság jellemzi, de megtartják a görög lírában kialakult dalformákat.
A 103 verset tartalmazó négy könyvbôl az elsô három Maecenasnak ajánlva jelent meg egyszerre i. e. 23-ban, majd hosszú hallgatás után i. e. 13-ban látott napvilágot a 15 versbôl álló negyedik könyv. A tízéves némaságnak a magyarázata talán ugyanúgy bizonyos kiábrándulás, Augustusszal kapcsolatos illúzióvesztés lehet, mint Vergilius esetében. Az utolsó könyvet csak az uralkodó kérésére írta meg.
A görög lírikusok (Arkhilokhosz, Alkaiosz, Szapphó, Anakreón, Pindarosz) versformáit hallatlan könnyedséggel ültette át latin nyelvre, s az egyes sorfajokat sokkal nagyobb szigorúsággal kezelte, mint görög mintaképei.
Költészetének történelmi jelentôségét maga foglalta össze Melpomenéhez (III. könyv 30.) írott ódájában:
 ...én zengtem elôször, én
lentrôl-jött s meredek csúcsra jutott, görög
 verset római lant húrjain...
(Devecseri Gábor fordítása)
Horatius épp arra büszke, azzal állított fel magának ércnél maradandóbb emlékművet, hogy az aiol (görög) dalt ô honosította meg Itáliában. Ami görög elôdeinél újszerű téma, játékos ötlet, pajzán tréfa, az nála filozófiává, alaposan végiggondolt életbölcsességgé lesz. Azok formai újításai tudatos műgonddá érnek benne, költôi zsenialitásuk pedig elmélyült tudássá. S amire alig van összehasonlítási alapunk, mert a görög lírikusoktól jobbára csak töredékek jutottak ránk, szerkesztôkészsége a virtuóz tökéletességig emelkedett. "Minden sorát külön kell nyelvünkre venni és ízlelgetni, mint a »nagy borok« minden cseppjét" - állapította meg Babits Mihály.
Verseinek témájában gyakran klasszikus görög mintaképeket követ, lírai mondanivalóját azonban már nagyfokú önállósággal fogalmazza meg. Egy feszültségekkel és megpróbáltatásokkal terhes s komor jövôvel fenyegetô korban az érzékeny, de józan ember egyensúlyra és harmóniára való törekvéseit tükrözik költeményei. Ezért szólal meg verseiben a gyakran lenézett és félreértett "arany középszer" (aurea mediocritas - mediokritász) okos bölcsessége: a végletektôl (vágyak, érzelmek, szenvedélyek túlzásaitól stb.) való tartózkodás, az egyszerű, természetes élet szeretete. Felcsendül carmenjeiben a lélek nyugalmának vágya, az élet háborítatlan, de mértéktartó élvezésének eszménye, a rohanó idô és az ember boldogságigényének ellentéte, a megöregedéstôl, az elmúlástól való szorongás fájdalma. De az ún. "római ódák" (III. könyv 1-6.) a hazafiasság, a sziklaszilárd római jellem s a jámbor vallásosság dicséretét zengik - Augustus szellemében.

Thaliarchushoz
Egyik legszebb, sajátos életbölcsességét kifejezô műve a Thaliarchushoz (thaliárkhusz) írott költeménye (I. könyv 9.). Ez az elsô könyv legelsô verse, amelyet alkaioszi strófákban írt.
A költemény szándékoltan Alkaiosz-idézettel kezdôdik, s erre az alkaioszi "kihívásra" válaszol Horatius. A görög költô töredéke így hangzik:
Esôt zúdít le Zeusz ege ránk, erôs
tél jön, megáll a jég a folyók szinén.

Ćm mit se adj a télre! A tűzhelyed
égjen, te töltsed mézizü borral a
 kelyhet szinültig, és övezzed
  homlokodat puha gyolcsszövettel.
(Tótfalusi István fordítása)
Horatius a csaknem azonos kezdetet mássá, egyénivé, rómaivá formálta.
Az elsô versszak hosszú, tűnôdô kérdése a kinti, a távoli, az ember nélküli tájra irányítja figyelmünket. (A Soracte-hegy a Tiberis völgyében áll; 700 méter magas, de Róma dombjairól is jól látható.) A mély hó, a terhük alatt roskadozó, görnyedô erdôk, a metszôen kemény fagytól megállt folyók - ez a halott és mozdulatlan világ nem derűs téli hangulatot áraszt. Sokkal inkább félelmet, szorongást vált ki az olvasóból, kívülrôl közelítô veszélyt sejtet, amely ellen védekezni kell.
A második strófa elején fel is csattan az életet fenyegetô tél elleni védekezés parancsa (az eredetiben: "oldd fel a hideget", "szüntesd meg a fagyot"), s ennek a versszaknak minden eleme az elôzô sorok tagadását jelenti. A kinti fagyos világból a benti derűs intimitásba vezet az óda, az ember nélküli tájból gondtalanul mulató emberek közé, vidám társaságba, melynek központja Thaliarchus, "az ünnepi öröm vezére" (ez a görög tulajdonnév magyar jelentése). A tél csikorgó hidegével a meleg, a hó fehérségével a fagyot oldó tűz vörös fénye, a görnyedezve kínlódó fákkal a gondtalanság, a dermedt vizekkel a színbor csobogó folyása, a mozdulatlansággal a felszabadult mozgalmasság áll szemben - erôs feszöltséget teremtve a két strófa között. Az élet okos élvezésével lehet szembeszállni az életet fenyegetô elmúlással.
A téli világ bemutatása és ellenszereinek felsorolása után a következô két szakasz (3., 4. + másfél sor) általánosító intelmeket foglal magába, a horatiusi életbölcsesség tanácsait hirdeti, s "a zajló tengereket verô orkán" kifejezés "a múlt gyötrelmei, megpróbáltatásai" metaforájaként szerepel. " Csak bízd a többit isteneinkre!" - figyelmeztet a költô. De mi ez a "többi"? Mindaz, ami a második strófában megrajzolt vidám életélvezésen, a pillanaton kívül esik: a múlt és a jövô. Ha már elmúltak a múlt viharos gyötrelmei, ne törôdjünk tovább velük, a jövôt pedig veszélyes kutatni. A múlt fájdalmaira való visszaemlékezés s a jövô szenvedéseitôl, az öregségtôl való rettegés vagy a soha nem teljesülô hiú remény tönkreteheti a pillanat, a jelen nyugalmát, boldogságát. - Ha nem várunk semmit a jövôtôl, akkor minden újabb nap nyereséget jelent, s az élet örömeit (tánc, édes szerelem) csak most s addig lehet kihasználni, míg a viruló ifjúkortól távol van a morózus vénség. - A latin eredetiben itt szándékolt színellentét fokozza a mondanivaló hatásosságát: a viruló ifjúkort a tavasz zöld színével (virens - virensz), a morózus vénséget az ôszülô haj szürkeségével, a tél fehérségével (canities - kaniciész) érzékelteti a költô, s ez visszautal a kezdô téli képre - s egyben az idô kérlelhetetlen múlásával sürgeti az élet élvezését.
Az utolsó két versszakban következik az itt és most feladata. A filozofikus általánosítás után ismét konkrét, gyakorlati cselekvésre vonatkozó felszólítás olvasható. Bár fenyeget a tél, az öregség, a halál, most, ma kell élvezni a tavaszt, az ifjúságot - a versenyek tágas mezején, az éjszaka lágy, szerelmi suttogásai, a játékos bújócskázás árulkodó kuncogása s a kedves kacér vonakodása közben. Csak így lehet szembeszállni a múló idôvel.
Hasonlítsuk össze a két műfordítást! Bede Annáé valamivel pontosabban követi a latin szöveget, Szabó Lôrincé viszont összecsendíti a fehér tél és az ôszülô vénség megfelelését.

Leuconoéhoz
Horatius Leuconoéhoz (leukonoé) írt rövid, de hatásos költeményében (I. könyv 11.) egy nôhöz, Leuconoéhoz ("ragyogó elméjű") intézi egyszerű, érthetô tanácsait, az I. könyv 9. ódájában olvasható intelmek változatát. - Légy bölcs, élvezd okosan az életet, mert rövid - mondja a költô -, ne táplálj hiú reményeket! Śgy kell elfogadni a sorsot, ahogyan van, kár lázadozni ellene. A mondatok rövidsége, tördeltsége (az utolsó sorokban) a gyors, csattanószerű lezárást szolgálja, s egyben izgatottá, nyugtalanná, sietôssé teszi a költeményt, hiszen a filozofálgatás alatt is rohan az irigy idô.
Ebben a költeményben fordul elô a híres "carpe diem" (karpe) mondat: "élvezd az életet", "tépd le a napot" (ti. a nap, a pillanat virágát). Horatius költészetének felületes ismerôi e miatt - s hasonló tanácsai miatt - szokták hedonizmussal, a gátlástalan gyönyörhajszolás népszerűsítésével vádolni a költôt, holott ennek az ellenkezôjérôl van szó. Horatius éppen a végletektôl óv, s arra int, hogy az élet minden pillanatában tudatosítsuk a lét szépségét, a lélek nyugalmát ne tegyük tönkre lehetetlen vágyakkal, a múlton való rágódással. Az "arany középszer" sem elvtelen erkölcsi vagy emberi közönyt jelent, hanem elsôsorban független, szabad életvitelt, mely háborítatlanságot biztosít az ember számára az élet ellentmondásai, küzdelmei közepette. A személyes belsô szabadság megôrzése volt fontos számára s a világ adottságainak józan tudomásulvétele.
Horatius hatása az utókorra szinte felmérhetetlen. A látnoki erejű római poéta jóslata bevált: életműve fennmaradt, sôt az antik Rómát is túlélte.

Phaedrus

Caius Julius Phaedrus (kájusz juliusz fédrusz - i. sz. 1. század elsô fele) Augustus császár görög születésű rabszolgája volt. Kezdetben az i. e. 6. századi görög Aiszóposz neve alatt fennmaradt prózai állatmeséket fordította le latin versekben, késôbb ezek szellemében írt újabb meséket, összesen ötkönyvnyit.
A költô minden esetben közli a történetek "megfejtését", az erkölcsi tanulságot. A kor visszásságait, fôképpen a gonosz hatalmasok hazug erkölcseit öltöztette az állatmesék köntösébe. Ćllatai rendszerint saját természetüknek megfelelôen viselkednek, de egyben emberi tulajdonságokat, magatartásokat testesítenek meg. - Phaedrus az elsô olyan rabszolga-költô a római irodalomban, akinek műveiben az elnyomott osztályok világszemlélete, panasza is megszólal - meglehetôsen burkolt formában.
A farkas és a bárány közismert története a hatalommal való visszaélésnek azt a képmutató formáját pellengérezi ki, mely az erôszakhoz, az igazságtalansághoz, jogtalansághoz még koholt ürügyeket is keres.


  

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése