A XIX. századi realizmus
A
realizmus az esztétika legtöbbet vitatott-értelmezettfogalmai közé tartozik.
A
XIX. század elôtti értékes művészi alkotások is ábrázolták-a kortársadalmi
tudatának lehetôségei alapján - a valóságot, s ennek
megfelelôen realista törekvések minden
korban, minden stílusirányzatban léteztek. A valóság tudatos, programszerű
ábrázolására azonban általában csak a XIX. század művészei törekedtek elsô
ízben.
Szűkebb értelemben a realizmus a XIX. századi európai művészet egyik
stllusirányzata, ábrázolási módja. A romantikával, a másik nagy
stílusirányzattal nagyjából egy idôben
született a XIX. század elején.
Mindkét irányzat kiváltó oka az
illúzióvesztés : a felvilágosodás ember boldogító eszméit megcsúfoló
polgári-kapitalista társadalomból való
keserű, kiábrándulás. A romantikus írók -
tavaly tanultatok errôl - rendszerint elfordulnak koruk társadalmától, s az
értékesebbnek, szebbnek
tartott múltba (általában a középkorba),
idegen, egzotikus tájakra vagy a képzelet által teremtett, eszményített idillikus
világba menekülnek. Velük ellentétben a realista irók mintegy szembefordulnak
saját
korukkal, s az a törekvésük, hogy a valóságot
minden eszményitéstôl mentesen, minél hitelesebben ábrázolják. A realista írók
tehát tudatosan
törekszenek a táj- és helyrajzi adatoknak, a
szereplôk külsô és belsô sajátosságaira vonatkozó részleteknek minél hívebb,
valósághűbb bemutatására. Balzac és Stendhal a regény cselekményét voltaképpen
csak
akkor kezdik el, amikor már elmondták mindazt
- általában írói közlés formájában - amit a tájról, a környezetrôl, a
szereplôkrôl az olvasónak tudnia kell.
Az
embert körülvevô mindennapi környezet, a társadalmi viszonyok összetettsége,
bonyolultsága a realista regényben az ábrázolás középpontjába kerül. Az írók
szinte ugyanolyan tudományos igénnyel tanulmányozzák az emberi társadalom
törvényeit, mint a kor természettudósai a természetet. A művészek arra
törekszenek, hogy a társadalom életének alapvetô, lényeges összefüggéseit, az
események s az egyes emberek legjellemzôbb, tipikus vonásait tárják fel.
Tipikusnak nevezzük
azokat a helyzeteket, eseményeket s
mindenekelôtt azokat a cselekvô hôsöket, amelyek és akik egyedi konkrétságukon
keresztül valamilyen társadalmilag lényeges, általános érvényű tartalmat
fejeznek ki. A művészetben mindig egyedi helyzetekrôl, jellemekrôl és sorsokról
van szó,
de ezek olyanok, amelyek érzékletesen,
élményszerűen megjelenítik a valóság általános, lényeges összefüggéseit is.
A
tipikus nem azonos az átlagossal, s nem azonos a valószerűséggel sem. A
műalkotás hôsei és eseményei nem attól válnak elfogadhatóvá,
hogy "éppen olyanok, mint az
életben", hanem attól, hogy saját kompozíciós rendjükben valóságosnak,
tipikusnak minôsülnek. Egy hôs
vagy életsors gyakran éppen
"valószínűtlen", fantasztikus mivoltában lehet tipikus.
A
realista író elsôsorban nem a képzeletére támaszkodik, hanem a
valóság pontos megfigyelésére. Éppen ezért a
realista irodalmi stilust
a XIX. század elsô felében a tárgyilagos,
higgadt, részletezô elôadásmód jellemezte; hiányzott belôle a romantika
túldíszítettsége s az ebbôl
fakadó ünnepélyesség, zeneiség. Ezek a művészi törekvések elsôsorban a XIX.
század elejének irodal-
mában valósultak meg elôször. Engels épp
Balzac műveinek tanulmányozása alapján (Stendhalt nem ismerte) állapította meg
egyik levelében ; "A realizmus... magában foglalja a részletek hűségén
kívül a
tipikus jellemek tipikus körülmények közötti
hű ábrázolását."
Mivel a romantika és a realizmus egy idôben keletkezett, a XIX. század
irodalmában nemigen lehet találkozni "tiszta",
"desztillált" romantikus vagy realista álkotásokkal. Balzac és
Stendhal műveinek
meséje, cselekménye még sok szállal
kapcsolódik a romantikához,Victor Hugo vagy Jókai regényeiben is van szó
ugyanakkor valóságos
társadalmi problémákról; Puskin az Anyeginben
pl. romantikus történetet ír le realista környezetrajzzal. A hovatartozást az
döntheti el bogy egy-egy műben a romantikus vagy a realista vonások vannak-e
túlsúlyban.
A realizmus hatása a
festészetre
Az új
művészeti törekvéseket megnevezô szó, a "realizmus" elsô ízben egy
festészeti kiállításon szerepelt. 1855-ben Gustave Courbet (l819-1877) egy
párizsi bódéban mutatta be képeit, s kiállításának ezt a címet adta: "A
realizmus". Művészi
szándéka, "realizmusa" forradalmi
jelentôségű volt. Kizárólag a természettôl akart
tanulni. Nem akart kellemes képeket festeni:
csakis az igazságot szomjazta. Egyik
jellegzetes alkotása a Bonjour Monsieur
Courbet (1854). Sehol egy kecses póz, nincsenek lendületesen ívelô vonalak, a
színek sem valami hatásosak. Sokan már azt
az ötletet is merényletnek érezhették, hogy a
festô ingujjban ábrázolta magát, mint
valami csavargót. Courbet pontosan ilyen
hatást akart elérni. Képeit tiltakozásnak
szánta a kor bevett konvenciói ellen. A meg
nem alkuvó ôszinteséget szegezte
szembe a hagyományos klisék gyakorlott
koptatóival.
A
courbet-i értelemben vett realista képzôművészet egyik fontos elôzménye volt
Barbizonban, egy francia faluban megalapított
(1836) festôtelep. A barbizoni iskola
egyik legjelentôsebb tagja, Franfois Millet
(1814-1875) a maga valóságában akarta
ábrázolni a paraszti életet; s megfestette a
földjükön dolgozó embereket. Ez abban
a korban valóságos lázadásszámba ment. Híres
festménye a Kalászszedôk (1857).
Drámai elemnek, mozgalmasságnak nyoma sincs a
képen, s nincs benne semmi
anekdotaszerű. Három keményen dolgozó embert
látunk a sík tarlón. Nem is szépek, nem is kecsesek, célzás sem esik a
hagyományos falusi idillre. Ezek a parasztasszonyok lassan, verejtékesen
dolgoznak. Csak a munkájukra figyelnek, Millet
hangsúlyozza zömök, erôteljes testalkatukat,
megfontolt mozdulataikat. Egyszerű,
határozott vonalakkal rajzolta meg alakjait a
napsütötte tarló keretében. A kép
kompozícióját a mozdulatok kiszámított
ritmusa adja; megérezzük, hogy a művész
ünnepélyes jelentôséget tulajdonít a
munkának.
A
realizmus legszebb alkotásai közé tartoznak Honoré Daumier (1810-1879)
festményei is. A városi proletár nyomorának elsô megörökítôje volt. Nevezetes
képe a Mosónô (1835 körül). Erôteljes rajza
hatott a késôbbi nemzedék realisztikus stílusának kialakulására is.
A
realista festészet egyik lényeges vonása volt a szembeszállás az
akadémizmussal, a hivatalosan támogatott, idealizáló jellegű művészettel. Ezért
is vonultak a realista festôk a fôvárostól távoli helyekre: a francia pl.
Barbizonba, a magyarok a század végén Nagybányára. Az orosz festôk nem vonultak
művésztelepre,
csupán képeiket küldték vidékre. Innen
származott nevük: "vándorkiállítók".Céljuk a távoli, ismeretlen orosz
élet felfedezése és megörökítése volt. Az orosz
realisták leghíresebb és legismertebb alakja
Ilja Rjepin (1844-1930). Nevezetes képe; a Hajóvontatók (1870-73) mutatott rá
elôször a festôművészetben az orosz
nép életének elviselhetetlen szenvedéseire.
A
barbizoni iskola és az ehhez kapcsolódó, a társadalmi problémák felé fordulo
realizmus példaként szolgált a magyar Munkácsy Mihálynak is (1844-1900).Szép és
hatásos képe Az elitélt (1872 örül) és a magyarországi tájat megörökitô Poros
ut.Figyelmet érdemel Kernstok Károly
(1873-1940) korai festménye,az Agitátor a gyár kantinjában (1897).
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése