a XIX század második felének magyar költészete
(Önkényuralom és kiegyezés)
Kétség és remény között
Az
1849-es bukás és az 1867-es kiegyezés közt kibontakozó magyar
irodalomban sajátos összetettség, kettôsség
tanúi lehetünk : az útvesztettség, a tanácstalanság, a mind keserűbb csalódások
és szárnyszegettebb remények akkordjai mellett - velük mintegy szembeszállva,
viaskodva - fel-felcsendülnek a hit, a
bizakodás, az élni akarás hangjai
is. Tovatűnt már a készülô forradalom
lendülete, a forradalom elôtti
optimizmus, a "jobb kor"
eljövetelét sürgetô hevület, de még nem köszöntött be a kesernyés
kiábrándultság, a teljes reménytelenség. "A tettvágy és a kétségbeesés még
váltakozó erôvel osztoznak a szíveken.
A kor fájdalma még nem a dezillúzióból
(illúzióvesztés), hanem az
égô, feltépett sebekbôl származik. Igaz, csak
a legjobbak szívét égetik ezek a sebek, mert az önkényuralom mind a terror,
mind a csábítás
technikájához egyazon cinizmussal folyamodik.
A léhaságra, közönyre
hajlamos, mohó és bírvágyó önkényuralmi
korszak emberei közül magányosan emelkednek ki a nagy meghasonlottak, a
töprengôk és útkeresôk, akik hívek akarnak maradni eszméikhez, elveikhez,
önmagukhoz - hívek, minden kétely ellenére, mely szívüket mardossa.-
A kor legjobbjainak válsága abban áll, hogy
kétely és bizakodás csatázik bennük, kiábrándulás és lelkesedés osztozik
szívükön, egy nem
és egy igen közt vergôdik egész létük - és
ugyanakkor ôk az igen mellett
szeretnének, de nem mindig tudnak
lehorgonyozni" (Sôtér István : Romantika és realizmus. Szépirodalmi Könyvkiadó,
1956. 219-20.1.). Azok az írók, akik
irodalmi pályájukat még 1848 elôtt, a reformkorban kezdték meg, vágyaikat,
reményeiket, melyek megvalósulási lehetôségét a világosi szerencsétlenség
kioltotta, nem adták fel, s ezek a
vágyak, remények és törekvések egy sor
jelentôs művet segítettek még
világra, melyek vívódó kétséggel bár, de
ragaszkodni akartak s ragaszkodtak is a negyvenes évek céljaihoz.
Ezt
bizonyítja a szellemi-irodalmi életnek az a megélénkülése, felpezsdülése is,
mely az elnyomó idegen hatalom, a Habsburg- birodalom
elsô megrendülése idején, 1859 és 1861 között
következett be (1859:
az osztrák hadsereg solferinói veresége
Itáliában). Az irodalmi értelmiség egy új reformkor lehetôségében bizakodott, s
elérkezettnek
látta az idôt a nemzeti függetlenség és
szabadság kivívására. Atmenetileg a csüggedésen diadalmaskodó hit, a kételyeket
legyôzô remény, a
kishitűséget félrelökô bizalom járja át a
lelkeket. (Lásd Arany János
Magányban című költeményét!)
Ez a
hit, hinni akarás váltja ki Madách Imrébôl is - minden riasztó
kétely ellenére - a küzdés és a bizakodás
nagyszabású költeményét,
Az ember tragédiáját (1859-1860).
A
nemzeti remények azonban nem valósultak meg. A birtokos köznemesség, mely az
önkényuralmi korszak terrorja idején még - úgyahogy - egységesen szembeszállt
az elnyomó hatalommal, most különbözô
érdekcsoportokra hullott szét, feladta addigi liberális, de-
mokrata és polgárosuló reformkori
magatartását. Uton volt már, hogy
kialakuljon belôle történelmünk egyik
legkártékonyabb rétege: a
dzsentri. Ennek a megváltozott magatartású
köznemességnek is "köszönhetô", hogy 1867-ben létrejöhetett a kiegyezés,
mely tulajdonképpen a magyar és az osztrák uralkodó osztály szövetsége -
leegyszerűsítve -, az osztrák tôke és a magyar nagybirtok kompromisszuma volt.
Az az irodalmi értelmiség, mely szívében a
reformkor folytatásának
vágyát ôrizte, magára maradt. A nagy
1859-61-es
föllendülés egy-két
év alatt teljesen lehanyatlott, s az 1860-as
évek a magyar történelemnek és a magyar irodalomnak egyaránt a súlyos csalódás
évei lettek.
A kiegyezés után
1867
leoldotta ugyan az országról az abszolutizmus és az önkényuralom bilincseit, s
a nemzet uralkodó osztályainak kezébe adta legfôbb dolgainak intézését (kivéve
a hadügyet, a pénzügyet és a külügyet),
de a magyarság ideálját, a teljes nemzeti
függetlenséget nem valósította meg. Mégis biztosított annyi elônyt, hogy bár
nagyon lelkesedni
érte nem lehetett, bolygatásainak
veszélyeitôl az ország egységét és a
magyarság vezetôszerepét féltô emberek
általában visszariadtak. A kiegyezés az akkori európai hatalmi erôviszonyok s a
magyarországi
társadalmi-politikai feltételek között
elkerülhetetlen, reális egyezség
volt.
Az
egyes uralkodó társadalmi rétegek a kiegyezés világában mégsem
találták meg azonnal a helyüket, s
elégedetlenek voltak vele, fôleg a
középbirtokosság. Részesedését a hatalomban,
a gazdasági lehetôségekben kevesellte, s a "teljes függetlenség"
jelszavával ellenzékbe vonult. A középbirtokosok egy részének a vagyona - a
föllendült tôkés
versenyben, avult gazdálkodása és idült
tôkehiánya következtében végképp elúszott. Válság válságot követett. Végül
1875-ben a kiegyezést
létrehozó párt és az elégedetlenkedô
középbirtokosság pártja között
megegyezés jött létre, s a két párt -
Szabadelvű Párt néven - Tisza
Kálmán vezetésével egyesült.
Az
államigazgatás jelentôs része a középbirtokosok kezébe került.
Igy még megmaradt birtokának megôrzésére
lehetôség nyílott; a birtokát elvesztett többség pedig az államapparátusban
helyezkedett el.
A külföldi
tôke beáramlásával meginduló gyors kapitalizálódás
együtt járt az életfelfogás nagy mértékű
átalakulásával. A pénz egyre
növekvô uralma maga után vonta a közerkölcsök
megdöbbentô lezüllését: az önzés és a korrupció szinte demoralizálta a
nemzetet.
Az
1867 utáni korszak közhangulatát heves illúzióvesztés, csalódottság jellemezte,
mely a kiegyezést követô válságokból táplálkozott.
"Ez legmélyebben az úgynevezett passzív
rezisztencia idején felnôtt, elszegényedett és városba, fôképp a fôvárosba özönlött
fiatal, nemesi
eredetű nemzedéket járta át. Egyik részét,
mégpedig a hasonlíthatatlanul nagyobb részét azért, mert az új állam, az új
társadalmi berendezkedés nem tudta megadni azt, amit ifjúságukban, a
rezisztencia idején
és jutalmaként a függetlenségtôl reméltek,
elvártak... A másik
részt, a hasonlíthatatlanul értékesebb, de
hasonlíthatatlanul kisebb
részt, nemzedékük, társadalmuk
alkalmatlansága következtében járta
át a kiábrándultság hangulata. Ugy vélték, az
ország, a nemzet ismét
elmulasztja lehetôségét, s most talán immár
végképp. Hiszen úgy látták,
az iparosodó nemzetek kíméletet nem ismerô
versenyében és az öntudatra ébredt szomszédnépek körében, küzdelmében a
magyarság
nem bírja megtartani eddigi helyzetét,
hatalmi állását" (Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedô félszázad.
Szépirodalmi Könyvkiadó,
Az
új, fiatal nemzedék írói, epikusai elsôsorban a 67 utáni bénító
életérzésnek kívánták feltárni a gyökereit.
Elemezték a kiábrándulást
szülô viszonyokat, s keserű bírálatot mondtak
a polgárosodni képtelen,
dzsentrivé alakuló nemességrôl.
A
kiegyezés utáni kiábrándultságot szólaltatta meg a kor egyik legjobb, realista
remekműve, Arany László (1844-1898) A délibábok hôse
(1873) című verses regénye.
Maga
Arany László is elbúcsúzik regényében a nagy álmok mámorától, az ifjúság szép
délibábjainak elfutó korától, de ezt fájdalmasan,
mélabúval teszi. A szívós, józan munka mellé
áll, noha ez nem elégíti
ki, s irigyli azokat, akik 67 után is hisznek
egy szebb, boldogabb, emberibb állapot eljövetelében.
A
fiatal írók különösen 1875 után figyelték és bírálták egyre fokozódó indulattal
a dzsentri-Magyarország hamis idilljét, álromantikáját.
A társadalomábrázolás, a társadalombírálat
szándéka hatotta át a
századvég epikus termését. "Ugyanakkor
azonban hiányzott az egész
életanyagot átjáró, szervezô erejű, általános
érvényű, szintetizáló szemlélet, világkép, mely a nagyívű ábrázolásnak, a
regénynek többnyire
szükséges föltétele" (Németh G. Béla: i.
m. 190. l.). Nem is a regény,
hanem a novella lett ennek a korszaknak a
vezetô műfaja epikán
belül, s e műfaj a századfordulóra érett
klasszikussá Magyarországon.
A regény a 70-es évek vége felé lehanyatlott,
Jókai nimbusza már megfakult, s Mikszáth Kálmán is tulajdonképpen a kisepikai
műfajokban
jeleskedett inkább : regényei lényegében
novellák füzére.
Az
Arany János utáni írónemzedéknek más volt az élményvilága,
más volt az ízlése, mások az ihletôi is : a
megváltozott társadalmi viszonyok új témákat, új élményeket hoztak. Különösen a
századvég
lírai költészetére jellemzô - az új élmények
következtében - az újra törekvés; új költôi formák, újszerű képek és egy
másfajta költôi nyelv
keresése. Az élet új tartalmait: a modern
nagyvárosi ember sajátos
életérzését és az iparosodás folytán mind
jelentôsebb szociális problémákat (a munkásosztály kialakulása) nem lehetett a
költészet szokványos, népies stílusában kifejezni. Az új életérzés képviselôi
és kifejezôi
az ún. népnemzeti irányt kisigényűnek,
provinciálisnak érezték már.
A népnemzeti irányzat esztétikai-kritikai
nézeteit Gyulai Pál (1826-
1909), a kor egyik jelentôs irodalomtudósa a maga egyszerűsítô és
szűkítô szemléletével vonta el Petôfi és Arany költészetébôl, s tette
követendô ideállá.
Megváltozott e kor költôeszménye is. A költô már nem romantikus
népvezér, aki tűzön-vízen át vezeti népét az igéret földje felé, nem
lángoszlop többé, hanem elszigetelt, a tömegbôl kiszakadt, azzal szembeforduló
magányos óriás, aki szenved is emberi árvasága miatt, de gôgösen büszke is rá
mint kiválasztottságának bizonyítékára, s valamiképpen a tragikum bélyegét
hordja homlokán.
Irodalomtörténeti korszakok
Az
eddigi fejtegetésekbôl is kiderült, hogy a XIX. század második
felének magyar irodalma két szakaszra
tagolható. Az elsô szakaszt az
1840-es évektôl 1867-ig számíthatjuk. Ebben a periódusban mély cezúrát,
fordulót jelent 1849 tragédiája, amely az irodalomra is nagy ha-
tást gyakorolt.
Az 50-es, 60-as évek kiemelkedôen nagy
regényírója Kemény Zsigmond
is (1814-1875). Rajtuk kívül csak két költô
alkotott egyes műveivel
maradandót. Mindketten Petôfi és Arany
kortársai, de munkásságuk
csak késôbb bontakozott ki. Az egyik Madách
Imre; a másik Vajda
János, de az ô életműve - Aranyéval,
Jókaiéval együtt - átnyúlik a
következô korszakba is.
Az
elsô periódus átmenetet képvisel a romantika és a realizmus között.
A
második nagy szakasz kb. 1867-tôl a század végéig, illetve a XX.
század elsô évtizedének a feléig tart.
Méltatlanul elfelejtett, de valahogy elvetélt tehetségek sora alkotott és írt
ekkor, kiemelkedôen jelentôs életművet azonban - egy-egy ritka remekművön kívül
- nem hagy-
tak maguk után. Munkásságuk ismerete - fôképp
a Nyugat-nemzedék
megértése szempontjából - mégis szükséges.
A
magyar irodalom fejlôdését vizsgálva ez az 1867 utáni szakasz - elsôsorban az
epikában - a realizmus kialakulásának a korszaka.
E nagyon szomoru és kegyetlen
magyar történelmi korszak
rövid áttekintése után ismerkedjűnk meg
azokkal a szerzôkkel akik
hol bizakodva, vagy nagy kétségbeeséssel, de
igyekeztek
a magyar nemzetbe lelket önteni. Ide
tartoznak többek között: Kemény
Zsigmond,
Vajda
János,Madách Imre, Arany László, Vörösmarty Mihály, Arany
János,Jókai Mór, Mikszáth Kálmán. ...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése