Az európai felvilágosodás

Az európai felvilágosodás

A felvilágosodás

A felvilágosodás a polgári társadalom megteremtését elôkészítô eszmerendszer, mely nagyjából a 18. századdal esett egybe. Az új világszemlélet új gondolkodói magatartást is jelentett: a józan emberi ész szabadságát, az évszázados tekintélyelvek kötöttségével szemben a gondolkodás merészségét. Immanuel Kant (1724-1804), német filozófus 1784-ben - visszatekintve a fény századára - a "Mi a felvilágosodás?" kérdésre azt válaszolta, hogy a felvilágosodás az ember kiszabadulása önhibájából elôállt gyámoltalanságából, abból a helyzetbôl, hogy valaki más vezetése nélkül ne tudjon gondolkodni. Ezért lett a felvilágosodás jelszava Horatius biztatása: "Sapere aude! (szapere aude): Merj gondolkodni!" (Levelek elsô könyve 2. - Lolliushoz)

Az európai filozófia történetében ez a vallási kötöttségektôl mentes gondolkodás hosszú történeti fejlôdés eredménye. Az emberi ész erejére támaszkodó szabad vizsgálódás, a kritikai gondolkodás a reneszánszig nyúlik vissza. Késôbb, a 16. és a 17. században a természettudomány nagy felfedezései, az ipari termelés fejlôdése, az árutermelés kialakulása, az angol polgári és ipari forradalom újabb ösztönzést adtak a gondolkodás szabadságának. Kopernikusz, Kepler, Galilei működése eredményeképpen pl. az emberiség világképe, az egész világról alkotott felfogása gyökeresen átalakult: a geocentrikus világképet a heliocentrikus váltotta fel, Newton (nyúton; 1642-1727) angol fizikus pedig a tömegvonzás törvényének felfedezésével már az egész világegyetem működésének matematikai képletét állította fel.

A felvilágosodás eszmerendszerének egyik forrása az angol filozófia volt. Az angol Bacon (békn; 1561-1626) és Loeke (lok; 1632-1704) dolgozták ki az ún. empirikus ismeretelméleti módszert, felfogást. (A görög "empeiria" szó jelentése: "tapasztalat, ismeret, jártasság".) Szerintük a világ tudományos megismerése a tapasztalatokon nyugszik; a tudós feladata a tapasztalati adatok ésszerű feldolgozása, az igazság próbaköve pedig a kísérlet. Az empirizmus szerint ismereteink végsô forrása a tapasztalat, az érzékelés: a világ tárgyainak az ember érzékszerveire tett hatása; módszere az indukció: az egyes adatokból a tudományos általánosításhoz való eljutás. Locke nevezetes állítása: "Nincs semmi az értelemben, ami nem volt elôbb az érzékletben." A valóság megismerésének ez az útja - természetesen - szemben áll a biblikus, vallásos kinyilatkoztatáson alapuló hittel.

A felvilágosodás egy másik lényeges kiindulópontja a racionalizmus. (A latin "ratio" - kiejtése: ráció - jelentése: "ész, értelem, gondolkodás".) Az újkori racionalizmus alapelveit a francia Descartes (dékárt; 1596-1650) dolgozta ki Értekezés a módszerrôl (1637) című tanulmányában. Míg Bacon fôleg a fizika eredményeibôl indult ki, Descartes a matematikát tartotta a legtökéletesebb tudománynak, s úgy gondolta, hogy minden más tudományt is a matematika mintájára kell felépíteni. Nem tagadta ugyan a tapasztalat jelentôségét, de nem ezt tartotta az ismeretek egyetlen forrásának, s azt hirdette, hogy az értelem, a ráció ismereteink végsô forrása. Ismeretelméletének kiinduló tétele volt: "Gondolkodom, tehát vagyok" (latinul: Cogito, ergo sum - kogitó ergó szum). Felfogása szerint - szemben az empirikusokkal - a logika és a matematika alapvetô fogalmai és elvei az emberekkel velük születtek, nem pedig tapasztalati eredetűek. Az empirikus indukcióval szemben Descartes-nál a dedukciónak van kiemelt jelentôsége: az általánostól kell eljutni az egyes, az egyedi megismeréséhez.

Descartes nyomán a felszabadult gondolkodás a legfôbb érték rangjára emelkedett a művelt emberek körében. Ezt példázza Pascal (paszkál; 1623-1662) szép mondása is: "Minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik."

A felvilágosítók - túlzott magabiztossággal és meglehetôsen igazságtalanul - a józan ész világosságát szembeállították a középkori vallásos gondolkodás sötétségével. A világosság szó minden nyelvben megtalálható az új világszemlélet megnevezésében. (A felvilágosítóktól származik a "sötét középkor" vádja is.) - A sötétség és a világosság allegorikus-jelképes ellentéte vissza-visszatérô motívuma lett a kor irodalmának, művészetének. A 18. századot "a legokosabb századnak" tartották, s azt képzelték, hogy minden társadalmi baj, szenvedés fô oka a tudatlanság. Ebbôl logikusan következik mind a tudományok lendületes fejlesztésének, mind az új tudományos ismeretek terjesztésének programja.

A felvilágosodás gondolkodói az autonóm emberi ész ítélôszéke elé idéztek mindent, s ami ésszerűtlennek bizonyult, azt elvetették.

Mindenekelôtt a tételes vallások dogmái, hittételei, babonás hiedelmei kerültek szembe a józan ésszel, s ezért minden vallást ésszerűtlennek nyilvánítottak. A legtöbb felvilágosító mégsem lett ateista (istentagadó), mert a korabeli tudomány alapján nem találtak megfelelô magyarázatot a világ keletkezésére. Kidolgozták ezért az ún. deista felfogást. A deizmus értelmében Isten megteremtette ugyan a világot, de tovább nem avatkozik be a világ fejlôdésébe, működését a természetbe rejtett törvényekre bízta, s az emberi elme kötelessége ezeknek a törvényeknek a felderítése. Nincs tehát semmi szükség egyházra, papságra, mely a vallásos felfogás szerint az Isten és az emberi világ között közvetít. Az akkori fizika tudományának legfejlettebb ága a mechanika volt, s a világegyetemet is valamiféle mechanikus szerkezetnek képzelték el. Isten szerepe is csak annyi, hogy e szerkezetnek megadta az elsô, az indító lökést, mintha egy óra ingáját lendítette volna meg.

Ésszerűtlennek bizonyultak az elavult társadalmi rend intézményei, törvényei, szokásai. Különösen a születési kiváltságok ellenkeztek a józan ésszel, a természeti törvényekkel, s ezért kiformálódtak a szabadság, egyenlôség, testvériség értékei.

Hittek ezeknek a célkitűzéseknek a megvalósíthatóságában. Ma már naivnak tűnô optimizmusukra jellemzô az az illúzió, hogy az emberek szemének felnyitása, az igazság megmutatása, a tudományok terjesztése önmagában is képes és elegendô a társadalom megváltoztatására, egy jobb, igazságosabb, emberibb világ megteremtésére. S bár a felvilágosult gondolkodók, filozófusok túlnyomó többsége nem volt forradalmár, csupán reformokat akartak, az új eszmék elvezettek a nagy francia forradalomhoz (1789).

A francia tudósok, gondolkodók, művészek csoportja egy nagy szellemi vállalkozás, az Enciklopédia körül kovácsolódott egységes eszmei mozgalommá. A mű alcíme: A tudományok, a művészetek és a mesterségek értelmezô szótára. Az Enciklopédia 1751 és 1772 között 28 kötetben jelent meg (17 kötet szöveg és 11 kötet ábra); 1777-ben ehhez járult még 5 kötet függelék, majd még 2 ábrakötet. Ez a hatalmas munka a 18. század legmodernebb ismeretanyagát foglalta magában, s így lett az új világnézet tudományos megalapozójává: a tudomány eredményeit és álláspontját szegezte szembe a teológia tanításával, az állami és egyházi intézményekkel.

A kiadványt Denis Diderot (döni didro; 1713-1784) szerkesztette; egy ideig társszerkesztôként dolgozott mellette D'Alembert (dalamber; 1717-1783): A szerkesztôk tekintélye és a vállalkozás tudományos rangja kitűnô francia és külföldi munkatársak seregét gyűjtötte egybe. - Az Enciklopédia a legelvontabb filozófiai kérdésektôl kezdve a mezôgazdaságig és az egyes mesterségekig az akkori emberi tudás teljességét összegezte.

Az Enciklopédia még megjelenéseinek éveiben hatalmas politikai, világnézeti viták középpontjába került. Különbözô okokból támadták a jezsuiták s a Sorbonne (szorbonn) professzorai, a kormány betiltotta terjesztését, a pápa is elítélte, elôfizetôinek tábora mégis növekedett. Támogatói abból az új polgárságból kerültek ki, amely sürgette az Angliában már megvalósult, de Franciaországban még késlekedô ipari forradalmat.

A Rajnától keletre, Németországban a polgári fejlôdés gyengesége miatt a felvilágosodás eszméinek elterjedése csak késôbb indult meg. Kelet-Európában - a polgárság hiánya miatt - az új eszméket elsôsorban a polgárosodó és értelmiséggé váló nemesség tette magáévá.

Klasszicizmus és szentimentalizmus

A felvilágosodás egyben művelôdéstörténeti korszak is volt. Uralkodó stílusirányzata a klasszicizmus, mely az antik görög és római művészetet tekintette mintának, s céljának e műalkotások utánzását tartotta. A klasszicizmus alapelve az a meggyôzôdés, hogy az ókori görög és római szerzôk, alkotók művészileg tökéleteset hoztak létre, s ezt a művészi értéket az eltelt hosszú idô és minden nép csodálata kétséget kizáróan igazolta. Az ókortudomány fejlôdése, a pompeji ásatások (1748) eredményeinek megismerése csak megerôsítette ezt a véleményt.

A klasszicisták racionalisták voltak: szentül hittek abban, hogy a "józan ész" az antik remekművek elemzése útján képes elvonni a tökéletes műalkotások létrehozásának szabályait, s a művészeknek, íróknak csupán e szigorúan kötelezô szabályok pontos megtartása, alkalmazása a feladatuk. Tudás, tudomány nélkül tehát nem lehetséges a művészi tökély elérése.

Horatius figyelmeztetése nyomán célul tűzték ki, hogy a művészeknek gyönyörködtetni és egyúttal használni, tanítani is kell. A római költô nevezetes Ars poeticájában jegyezte meg: "Szórakozást nyújt vagy használni szeretne a költô, / vagy mi az életben gyönyörű s jó, mondani együtt." (Muraközy Gyula fordítása) Ennek értelmében egy műalkotás tökéletességéhez nemcsak az tartozik hozzá, hogy szép legyen, gyönyörködtessen, hanem hogy valamely nemes erkölcsi célt is szolgáljon. A művésznek, a költônek társadalmi hivatása embertársai nevelése, jóra oktatása, az általános emberi és erkölcsi értékek kifejezése, a felvilágosult eszmék terjesztése. Ezzel függ össze az a gondolat, hogy csak az igaz (a jó) lehet szép is.

A klasszicizmus művészetelmélete az utánzás érdekében merev művészi szabályokat, dogmákat alkotott. Ilyen áthághatatlan elôírás volt pl. a francia klasszicista drámaírásban a "hármas egység" törvénye (Corneille, Racine, Moliére).

A klasszicista teória szigorúan elkülönítette egymástól az egyes műnemeket és műfajokat, a hozzájuk tartozó hangnemeket és műformákat. Megkövetelte a kompozíció harmonikus kiegyensúlyozottságát, kerekded zártságát, befejezettségét, valamint a stílus világosságát, érthetôségét.

A klasszicizmus legfôbb műfajai az eposz, a tragédia, az óda és az epigramma, de kedvelte ezeken kívül a didaktikus (tanító) irodalom különbözô műfajait is, pl. a tanmesét, a nevelôdési regényt, az államregényt, a szatírát és az episztolát is.

A klasszicizmus közel két évszázadon át, 1630 és 1830 között volt Európa legfontosabb művészeti irányzata. Stílustörténeti értelemben a barokk és a romantika között foglalt helyet. Kezdetben a barokkal párhuzamosan, vele együtt létezett. (Gondoljunk a 17. századi francia drámára!) A korszak vége felé a rokokóval és bizonyos romantikus törekvésekkel osztotta meg uralmát. Mindebbôl következik, hogy tökéletesen "tiszta" klasszicizmusról valójában nem is beszélhetünk.

A klasszicizmus irodalma a német klasszikában (a németek szívesebben használják a "klasszikát" a klasszicizmus helyett), Goethe és Schiller művészetében érkezett el a maga kiemelkedô csúcsaira. A németek inkább a görög művészetekre támaszkodtak, s ennyiben eltértek a francia mintától, melynek a római kultúra volt az eszményképe. Winckelmann (1717-1768) nem is az irodalmat, hanem a görög képzôművészetet, elsôsorban a szobrászat emlékeit tekintette mintaképnek, s az antik művészetet örök, mindig jobban megközelíthetô, de soha el nem érhetô harmónia-eszményként vetítette az emberiség elé. Szerinte a görög művészet legfôbb jellemzôje a "nemes egyszerűség és a csendes nagyság". - A német klasszika nem a francia klasszicizmus követésébôl, hanem ennek ellenére jött létre, s már elég szoros kapcsolatba került az új, a romantikus irányzattal.

A klasszicizmus mellett, mely fôleg a racionalizmus alapjain bontakozott ki, a 18. században kialakult egy másik, a klasszicizmustól távolodó, a romantika felé közeledô irányzat, a szentimentalizmus (az irodalmon kívül más művészeti ágakban nemigen jelentkezett). Ezt a szakirodalomban általánosan elfogadott elnevezést többen vitatják, s helyette az érzékenység kultusza megnevezést ajánlják.

A szentimentalizmus az egyoldalú és túlzott racionalizmus helyett az empirizmusra épült, és fôleg az érzelmeket, a tapasztalatok által kiváltott lelki folyamatokat vizsgálja, elemzi és állítja az irodalmi alkotások középpontjába. Társadalmi háttere ennek az irányzatnak is a polgárosodás felerôsödése: az öntudatos polgárság érzelmi lázadását, tiltakozását fejezi ki az elavult társadalmi rend szokásai, intézményei, emberi kapcsolatrendszere ellen. Az érzelmek szabadságát hirdeti, tiltakozik az embereket elválasztó érdekházasság erkölcstelensége ellen, hangot ad a személyes vonzalmon alapuló szerelem jogosságának. A szentimentalizmus irodalmának tipikus szereplôi azok a szenvedélyes szerelmesek, akik különbözô okok, gyakran társadalmi-vagyoni különbségek miatt nem lehetnek egymáséi, nem élhetnek boldog házasságban. Ezek a hôsök és hôsnôk, bár érzelmeikben rendkívül gazdagok, valójában cselekvésképtelenek, csak szenvedni, gyötrôdni, lemondani tudnak. Nem képesek harcolni a boldogságukat lehetetlenné tevô akadályok ellen, ezért sorsuk a lassú és rejtett sorvadás, majd a pusztulás. A külvilág minden ütésére, minden megpróbáltatásra kétségbeeséssel, visszahúzódással reagálnak.

Ez az irányzat különösen fogékony a melankolikus és elégikus kedélyállapotok iránt, s összefonódott a természet kultuszával is, hiszen sérülékeny és sérült lelkű hôsei bánatukkal rendszerint a természet magányába menekülnek. A szentimentalizmusra egyébként is jellemzô vonás az elfordulás a társadalmi kötöttségeket jelentô várostól, az elvágyódás a társasági élettôl a szabad természetbe, a csendes erdôk, a fenséges hegyek világába, mely némaságával megôrzi a sebzett szívű ember titkait.

Ennek az irányzatnak az érzelmessége a műnemek közül a lírát helyezi elôtérbe, a műfajok közül pedig az elégiát. Valóságos divattá lesz az ún. temetôi költészet, a sírköltészet: a magányos, a világtól elidegenedett ember a maga panaszát a temetôben sírja el a halvány hold fénye mellett. - A szentimentalizmus jellegzetes műfaja továbbá a napló- és a levélregény: ennek egyes szám elsô személyű elôadásmódja lehetôvé teszi a mélyre ható önelemzést, a szereplôk lelkiállapotának belülrôl való ábrázolását. Fellazulnak itt már a klasszicizmusban oly szigorúan elkülönített műnemi határok: az epika a lírával keveredik. Ennek megfelelôen a stílus is oldottabb, érzelmektôl átitatott, zeneibb, s a regények hangnemét szelíd mélabú járja át. Ilyen típusú nevezetes regények: Rousseau (russzó): Śj Héloise (eloíz); Goethe: Az ifjú Werther szenvedései; Kármán József: Fanni hagyományai.

A klasszicizmus más művészeti ágakban

A "józan ész" korában (18. század) a művészek már tudatosan kezdték boncolgatni a stílus kérdéseit, s azt kutatták, hogy új világszemléletüket miféle formák, megoldások fejeznék ki a leghitelesebben, józanabb ízlésük számára mi lenne a legcélravezetôbb. A forradalom hívei egy újonnan létesített "római" vagy "athéni" köztársaság polgárainak képzelték magukat, s a képzôművészetekben is az antikvitás lett a mintakép. Az ókor utáni vágyakozást táplálták az 1746-ban megkezdett herculaneumi (herkuláneum) és pompeji ásatások is, Johann Joachim Winckelmann (1717-1768) német művészettörténész és régész nagy hatású könyvei pedig elsôsorban a görög remekművek nemes egyszerűségét és nyugodt nagyságát állították szembe a kor uralkodó barokk és rokokó ízlésével. Nyugat-európai utazók ekkortájt fedezték fel újra a Periklész korabeli görög templomokat, s tetszetôs metszeteket készítettek róluk.

A klasszicista építészet szembefordult a barokk és rokokó pompájával, a díszítôelemek zsúfoltságával, s a görög-római templomok és épületek áttekinthetô rendjére, szerkezeti egyensúlyára, harmonikusan egyszerű formáira törekedett. Különösen vonzódott az antik építészetben olyannyira kedvelt különbözô oszloprendek alkalmazásához.

A francia Jacques Germain Soufflot (zsak zsermen szuflo; 1709-1780) párizsi Pantheonja (1764) a klasszicizáló építészet egyik jelentôs alkotása. Alaprajza görög kereszt alakú (görög kereszt: az egymást merôlegesen metszô szárak egyenlô hosszúságúak), kupoláját hatalmas oszlopok övezik. A fôbejárat elôtti csarnok korinthoszi oszlopsora fölött görög tümpanon (háromszögű mezô domborműves díszítéssel) látható. Az egész épületre a nyugodt harmónia jellemzô.

A berlini Altes Museum (1824-1828) tervezôjét, Karl Friedrich Schinkelt (fridrih sinkel; 1781-1841) is a görög templomépítészet ihlette meg: ión oszlopsorral emelte épülete ünnepélyes méltóságát.

A 19. század elején Angliában is jelentkezett a "görög megújhodás". Ebben az idôben indultak igazán virágzásnak a fontosabb angliai gyógyfürdôk, s e városok szolgáltatták a klasszicista építészet legszebb példáit. A Dorset House (dószet háusz) Cheltenham (cseltönhem) városában épült, s a ház homlokzata igen sikeresen utánozza a görög tomplomok tiszta ión stílusát. J. B. Papworth (pepvôsz) tervezte 1825 körül.

A 19. század elsô felében, különösen a reformkor idôszakában Magyarországon is egymás után épültek klasszicista stílusú templomok, középületek és polgári lakóházak - fôleg Pesten és Budán. Ezek európai viszonylatban is egyik legszebb példája a Magyar Nemzeti Múzeum (1837-1847) épülete. Tervezôje Pollack Mihály (1773-1855). Kétemeletes fôhomlokzatát nyolcoszlopos csarnok díszíti, amelynek jelentôségét a felvezetô hosszú lépcsôsor is emeli. A zárt tömeghatás, a nyugodt és egyenletes tagolás, a világos és áttekinthetô felépítés együttesen adja az egész épület harmóniáját.

Az egyházi klasszicista építészet szép példája a Hild József (1789-1867) tervezte esztergomi Fôszékesegyház (1824-1840). Feltétlenül meg kell még említeni az egri székesegyházat és a debreceni református Nagytemplomot is.

A szobrászat mesterei is az ókori klasszikus művekbôl merítettek ihletet. A klasszicizmus "szabályait" művészeti akadémiák tanították antik szobrok másolásával, s úgy gondolták, hogy az elôírások pontos megtartásával örök szépségű alkotásokat hozhatnak létre. Az antik szobrok fô lelôhelye ekkor még Itália volt, Rómába zarándokoltak hát Európa legjobb szobrászai. Ćtvették a görög szobrok kifejezési formáit: az arányok harmóniájára, a körvonalak folyamatosságára és a felületek gondos kidolgozására törekedtek. Témáikat leginkább a görög-római mitológiából merítették, mint az írók is. A kortársakról mintázott szobrok is hasonló szellemben készültek, rendszerint ókori hôsök tartásában, öltözetében.

A klasszicizmus kiemelkedô szobrászai - többek között - az olasz Antonio Canova (kánova; 1757-1822) és a dán Bertel Thorvaldsen (tórvalszen; 1770-1844) voltak. - Canova egyik legszebb és legtöbbet emlegetett alkotása a tökéletesre csiszolt, fehér márványból készült Amor és Psyche. Mitológiai témát dolgoz fel: azt a jelenetet ábrázolja, amikor Amor (Venus fia) a halállal fenyegetô álomból életre csókolja kedvesét, Psychét, a görög királylányt. Az alakok elhelyezése, a ruhátlan test szépsége, a gesztusok nemessége, a hajviselet - mind a híres görög szobrokra emlékeztet.

A francia Jean-Antoine Houdon (zsan antoán udon; 1741-1828) volt korának legjobb portréművésze. Mellszobraival alapozta meg hírnevét. Voltaire-szobrának (1778) arcán láthatjuk az író gunyoros szellemességét, lenyűgözô intelligenciáját.

A dán Thorvaldsen tanítványa volt a magyar Ferenczy István (1792- 1856). Pásztorleányka című márványszobra Canova hatását mutatja. A felület csiszoltsága, gondos megmunkálása, a görögös leányarc s a félig takart test antik emlékeket ébreszt. Görög pásztorlányról van egyébként is szó, aki a monda szerint féltérdre ereszkedve a homokba rajzolta búcsúzó kedvesének a képét.

A klasszicista festészet igazi hazája Franciaország. Hôsi pátosza miatt nagy sikert ért el 1785-ben Jacques Louis David (zsak lui david; 1748-1825) A Horatiusok esküje című képével. Kompozíciója kissé merev, szoborszerű. A római történelem egyik epizódját festette meg: a három Horatius (horáciusz) apjának esküt tesz a Curiatiusok (kuriáciusz) megölésére, akik nôvéreiknek a vôlegényei. - Mivel a görög festészetbôl semmi sem maradt fenn, a festôk kénytelenek voltak a görög szobrászatot tanulmányozni. îgy akarták elsajátítani, miképpen kell megmintázni a test izmait, inait, hogy a nemes szépség látszatát keltsék. David megfestette Marat halálát is (1793), mert úgy gondolta, hogy korának eseményei legalább annyira méltók a festô ecsetjére, mint az antik történelem jelenetei. Marat-t (mara), a forradalom egyik vezérét, miközben kádjában ült, gyilkolta meg egy fanatikus fiatal lány. A kép ebben a helyzetben is a vértanúság hôsi pátoszát tudja árasztani.

Az akadémikus klasszicizmus egyik jellegzetes képviselôje Jean-Auguste Dominique Ingres (zsan ogüszt dominik engr; 1780-1867). David tanítványaként és követôjeként ô is rajongott az ókori klasszikusok művészetéért. Nôi aktjain jól szemlélhetô mesteri ábrázoló készsége, a kompozíció tisztasága, fölényes technikai biztonsága.

A zeneművészetben is beszélünk zenei klasszikáról, illetve klasszikus zenérôl, bár ebben a művészeti ágban - ellentétben a többiekkel - nincs szó - nem is lehet - az antik múlt feltámasztásáról. Formaeszményére viszont jellemzô a szerkezet és a hangzás harmonikus egyensúlya, az arányosság, a formálás szimmetriája és világossága, a mértéktartás. - Legjelentôsebb képviselôi: Joseph Haydn (jozef hajdn; 1732-1809), Wolfgang Amadeus Mozart (mócart; 1756-1791) és Ludwig van Beethoven (van bétóven; 1770-1827). A zeneművészetben azonban sokkal elmosódottabbak a határok a klasszicizmus és a romantika között, mint pl. az irodalomban vagy a festészetben.

   Az európai felvilágosodásnak, a klasszicizmusnak a  legnagyobb

gondolkodói  és alkotó képviselôinek

számitanak:Voltaire,Rousseau,Goethe,Schiller,Friedrich Hölderlin