Beckett

                             Beckett

                       (Írország dráma 20)

         Samuel Berclay Beckett

(1906-1989)

  Az  írországi  származású, angol és francia nyelvű dráma-  és  regényíró,

költô  és  esszéista,  Samuel  Berclay  Beckett  (számuel  berkléj   beket)

Dublinban  született.  Tanulmányait is ott  végezte,1927-ben  francia-olasz

szakon  bölcsészdiplomát  szerzett. 1928-ban angol lektor  lett  a  párizsi

Ecole Normale Supérieure (ekol normál szüperjôr)-ön,1931-ben pedig  francia

elôadó  a dublini fôiskolán. 1932-ben otthagyta állását, majd  néhány  éves

angliai és németországi tartózkodás után 1937-ben Párizsban telepedett  le,

ahol  Joyce baráti köréhez tartozott. Tevékenyen részt vett az  ellenállási

mozgalomban, de a felszabadulás után visszavonult a politikai szerepléstôl.

  1929-tôl  jelentette  meg írásait, esszéit,  kritikáit,  verseit,  késôbb

regényeit és drámáit. Filozófiai igénnyel megírt Proust tanulmányát  (1931)

a szakirodalom ma is kiemelkedô teljesítményként tartja számon.

  Szépirodalmi műveit kezdetben angolul, majd nagy

részüket franciául írta.

  Műveinek francia és angol változata lényegesen eltér

egymástól. Francia nyelven írt művei is a nyelv magas

szintű művészetérôl tanúskodnak: az író viszonylag

szűk francia szókincsébôl egy nyelven belüli nyelvet teremtett.

  Művei sokáig nem találtak kiadóra, minthogy a háború

után a francia közönség elkötelezett irodalmat igényelt, Beckett  felfogása

szerint   pedig   a   művész  csak   magánemberként   lehet   társadalmilag

elkötelezett.

  Elsô  regényének, a Murphynek (mörf ; 1938) alig van  külsô  cselekménye:

egy  Londonban  élô ifjú ír egy utcalánnyal áll össze,  majd  elhagyja,  és

ápoló lesz egy elmegyógyintézetben.

A  magyarul is olvasható regény a szürrealistáktól kedvelt  "fekete  humor"

egyéni változata.

  Legjelentôsebb  műveit teljes ismeretlenségben írta 1947 és 1950  között.

Regénytrilógiáján  már  1947-ben  elkezdett  dolgozni,  de  az  csak  jóval

elkészülte  után  jelenhetett meg. (Molloy, 1951; Malone  meghal,  1951;  A

megnevezhetetlen, 1953).

Beckett regényei átmenetet képeznek Proust, Kafka és Joyce művei és az  "új

regény" irányzata között.

  Negyvenhét  éves korában a Godot-ra várva c. darabjának  (godo;  1947-48)

párizsi   bemutatása  (1953)  hozta  meg  Beckett  számára  a   sikert   és

világhírnevet.

Godot-ra várva

  Beckett ebben a drámájában a középkori moralitások

és misztériumjátékok hagyományához nyúlt vissza. (A

moralitás valamilyen erkölcsi tételt bizonyító színjáték

volt,  általános  típusokat  megjelenítô  és  allegorikus  szereplôkkel,  a

misztériumjáték pedig szabad téren, látványos külsôségek között  valamilyen

bibliai történetet - Ádám és Éva bűnbeesése, Krisztus szenvedéstörténete,

az utolsó ítélet stb. - elevenített meg.) Beckett azonban

a  középkori  drámai játékokkal szemben egy olyan  abszurddá  vált  világot

mutat be, melyben a megváltás magasztos mítosza is ellenkezôjére fordul, és

példázatát

kabaréjelenetek és bohóctréfák formájában játszatja el.

  Hôsei teljesen elidegenedett világban élnek, mely kétségkívül  visszautal

a német megszállás alatt kialakult

konkrét  léthelyzetre és lelkiállapotra is. A darab  szerkezetében  kiemelt

helyen, a második felvonás elején Vladimir és Estragon azokról a milliókról

beszélgetnek,

akik a háború és a fasiszta tömegmészárlás áldozatai

lettek. A kopár földgolyón nem a falevél susog, hanem

a hamu, félreérthetetlen célzással nemcsak a Bomba

pusztítására,  hanem az elektromos kemencékben elégetett emberek  millióira

is. Amikor Vladimir megállapítja,

hogy "hullaház a lelkünk", akkor ezeknek az emberiség szégyenére megtörtént

szörnyűségeknek tovább élô hatását, következményét rögzíti.

  A darab nem meghatározott térben és idôben játszódó konkrét jelenetet tár

elénk, alakjai sem valódi jellemek, Beckett műve intellektuális fogantatású

filozófiai

dráma, mely egyetlen színpadi metafora kibontásával

olyan  létállapotot  jelenít meg, amelynek mögöttes területe  az  emberiség

addigi  története,  mítoszvilága, kultúrája, filozófiája  és  művészete.  A

darab jelentése végtelenül gazdag, benne minden szó, minden jelzô, minden

mondat, minden kép többszörös és többszörösen áttételes értelemmel bír.

  A  mű  szerkezete  a francia  klasszicista  drámákra  emlékeztetôen  igen

szigorú és zárt. Mindkét felvonás

ugyanazt  a helyzetet tárja elénk: két csavargó vár Godot-ra, aki nem  jön,

csak üzen: "ma este nem jöhet, de

holnap  föltétlenül  e  jön". Az  önmagába  visszatérô  körkörös  szerkezet

megfelel  a filozófiai tartalomnak: semmi sem változik, minden  ismétlôdik,

akár a második felvonás elején elhangzó dalocska, "Egy kutya a konyhában. .

. ". A darab végén a helyzet ugyanaz, mint az elején, csak "sűrűbb,  minden

mozzanat  kellô  megvilágítást  kapott, az elsô  felvonás  minden  reményét

szétfoszlatta a második.

  Godot alakját többféleképpen értelmezhetjük. A legvalószerűbb  értelmezés

szerint  az  emberiség Isten-képzetét testesíti meg.  (Angolul  God  Istent

jelent,  az -ot végzôdés pedig francia kicsinyítôképzô.) De lehet bárki  és

bármi, ami után az ember hiába áhítozik, amire vár, ami erôt ad ahhoz, hogy

tovább éljen.

  A  színpadkép  sem  konkrét  helyre,  tájra  utal,  ezért  válik  azonnal

többjelentésűvé,  az  egész világ metaforájává. Egy  holttá  dermedt,  üres

tájon  vagyunk,  ahol  a természet egyetlen jele a  kiszáradt  fa,  melyben

önkéntelen asszociációink útján esetleg az elveszett éden fáját ismerhetjük

fel, mely valaha a tudás gyümölcsét kínálta az ember számára. A  természeti

szépet azonban semmiképp nem juttatja eszünkbe, a természettôl az ember

végképp elidegenedett. A második részben a fa levelet

hajt,  mintegy jelezve a vegetáció folytonosságát és  szükségszerűségét:  a

természet az embertôl függetlenül létezik és él tovább. Idegenné váltak  az

ember  elôállította  tárgyak  is:  Estragon lábára nem  megy  fel  a  cipô,

Vladimir fejére nem illik a kalap.

  A dráma szereplôi absztrakciók, és egy-egy sajátos

párt  alkotnak. A párok nem ellentétes, hanem kiegészítô viszonyban  vannak

egymással, a lehetséges emberi

kapcsolatokat  képviselik:  az emberi kötôdést és a  hatalmi  viszonyt,  az

egymás mellé- és az alá- és fölérendeltséget.

  A párok egyedei egymásra vannak utalva, és egy kicsit egymásból is vannak

teremtve.  Vladimir  és  Estragon  sok  olyan  szöveget  mond,  mely   arra

vonatkozik,

hogy egymás nélkül nem lehetnek. Ha nincsenek

együtt, érezhetôen félemberek és félnek - Estragont

mindig megverik. Minden igyekezetük arra irányul,

hogy el ne szakadjanak egymástól, mert akkor teljesen

magukra maradnak a kegyetlen díszletek között. Pozzo

és  Lucky,  az  úr és a szolga  egymást  feltételezik,  elválaszthatatlanul

egymáshoz vannak kötözve, mint test és lélek.

  A  párosítás  alapja  az ember belsô  világának  felosztása.  Vladimir  a

személyiség tudatos, Estragon pedig a tudattalan része, Pozzo lehet a test,

Lucky a lélek.

  A négy figura ugyanakkor - a középkori moralitások

alakjaihoz hasonlóan - alapvetô emberi magatartásokat

is képvisel. Estragon a testi, Vladimir a lelki életet élô ember.  Vladimir

az intellektuális, a gondolkodó, az

absztrakcióra is hajlamos, az eszére is hallgató típus,

Estragon földhözragadtabb, ösztönei irányítják. Vladimir: a kifejezô  ember

(dire:  mondani,  beszélni),  Estragon: a cselekvô  (go:  menni,  történni,

valamivé válni).

Jellemük  különbségét  érzékeltetik  a  személyükhöz  kapcsolódó  kellékek:

Vladimir legfôbb tartozéka a kalap,

Estragoné  a cipô. A két csavargó lehet a Krisztussal  keresztre  feszített

két lator is.

  Pozzo  és  Lucky  az örök hóhér-áldozat pár. Kapcsolatukban az  úr  és  a

szolga  viszonylatában a hangsúly nem azon van, hogy melyik az  elnyomó  és

melyik  az  elnyomott - hiszen ez, mint a dráma  szövegében  is  elhangzik,

fordítva is lehetne -, hanem a kötélen, amely

összekapcsolja  ôket,  a  kényszeren,  mely  a  létezés  értelmetlenségében

összebéklyózza a kínzót a meggyötörttel.

ők  alacsonyabb  rendű  lények, mint Vladimir és  Estragon,  akik  legalább

valami megoldásra várnak. Pozzo és

Lucky beéri azzal, hogy kiélje önmaga lehetôségét, az

úr, illetve a szolga létet.

  Vladimir és Estragon a megválthatatlan emberi fajt

képviseli a műben. "Ebben a pillanatban ezen a helyen

az emberiség mi vagyunk" - mondja Vladimir. De ez a

megállapítás a másik párra is érvényes. Mikor az elesett

Pozzo az Ábel és Káin névre is hallgat, Estragon megjegyzi: "Ebben az egész

emberiség benne van."

  Beckett állandó témája a bűnös ember szenvedése, a

megváltás keresése. Hôsei valami, csupán sejthetô bűn

súlyát hordják magukban. A legfôbb bűn talán a közöny, melynek büntetése az

életfogytiglanig  tartó  vegetáció. A közönnyel szemben a  birtoklási  vágy

áll, mások

kisajátítása - Pozzo Luckyt birtokolja -, amely ugyancsak bűnös.  Vladimirt

is izgatja a megváltás kérdése.

A darab elején azt magyarázza Estragonnak, hogy a

négy  evangélista  közül csak egy tud arról, hogy a  Krisztussal  keresztre

feszített  két  lator  közül az egyik üdvözült,  megmenekült.  Nem  nagy  a

megváltás valószínűsége, de azért van valami remény.

  A csavargókat erôsen foglalkoztatja az öngyilkosság

gondolata is. Készek rá, hogy fölakasszák magukat, de

egyszer nincs kötelük, másszor pedig a kötél elszakad.

A darabban nem halhatnak meg, hiszen az emberiséget

képviselik.

  Az  élet nagy kérdései kis- és közhelyszerű helyzetekben vetôdnek fel,  a

darab ettôl groteszk jelleget nyer.

A művet átszövik az utalások a mindennapok banalitására, a mindenkitôl  jól

ismert hétköznapokra.

  A két csavargó várakozás közben üres fecsegéssel, fölösleges cselekvéssel

tölti  ki  az idôt. Godot-hoz való viszonyukról, a két  latorról,  Estragon

megveretésérôl, az

idô változásáról, gondolkodásukról, az út menti fáról,

öltözékükrôl  beszélgetnek,  egyszer  a cipô  körül  támadnak  bonyodalmak,

másszor kalapokat cserélgetnek. De

ezek  az  akciók  mind  felületes és  jelentéktelen  mozgások:  "Semmi  sem

történik, senki sem jön, senki sem megy

el- borzalmas" - kiált fel egy alkalommal Estragon.

Minden igyekezetük arra irányul, hogy szavaikkal, tetteikkel valamilyen űrt

betöltsenek.  "Milyen gyorsan múIik az idô, ha az ember jól szórakozik!"  -

állapítja meg Vladimir. Ez a szórakozás azonban csupán idôtöltés

másvalami  helyett.  Az  emberi lét lényegévé így a  várakozás  lesz.  Akik

Godot-ra  várnak,  élik  életüket. Ez az  élet  azonban  csupán  vegetálás:

esznek,    szórakoznak,   lehúzzák   cipôjüket,   felhúzzák,    emlékeznek,

beszélgetnek.

Mindig ugyanaz történik velük, a 2. felvonás csaknem

teljesen megegyezik az elsôvel, mindkettô ugyanazon

zárszavakba torkollik.

  Az epizódok egyrészt az élet eseménytelenségét, másrészt a sors iróniáját

jelzik:  a két cipô közül csak az egyik nem megy fel Estragon lábára,  mint

ahogy a két

lator közül csak az egyik üdvözült.

  A szereplôknek jobbára csak lényegtelen dolgokban

van választási lehetôségük, abban pl., hogy fehér-, vagy

sárgarépát  egyenek-e. Csupa jelentéktelen dolog történik, ezeknek  azonban

aránytalanul  nagy  jelentôséget  tulajdonítanak.  Csetlenek-botlanak,   és

cselekvésképtelenségükben,   mikrocselekvési   mániáikban   -    halogatás,

értelmetlen  cselekvés, fikciógyártás, pedantéria, fontoskodás -  a  magunk

lelki csetlés-botlására ismerhetünk.

Mint  ahogy  ráismerünk  a  bürokratikus ügykezelés  menetére  is  abban  a

dialógusban, amelyikben Vladimir és

Estragon megbeszélik, hogy is volt, amikor találkoztak

Godot-val. A köznapi banalitásokra való ráismerés

azonban  tovább  vezet, segít megérteni létünk lényegesebb  mozzanatait.  A

bürokráciát   szatirikusan  megjelenítô  párbeszéd  például  mindjárt   egy

kétellyel folytatódik.

Estragon felteszi a kérdést: "Nincsenek többé jogaink?';

és Vladimir felel. "Elbaltáztuk jogainkat." Ezt az infantilis, groteszk  és

kétértelmű  beszélgetést az ezt követô döbbent csend és rettegésbe  átcsapó

figyelem máris allegóriába fordítja: érezzük, hogy itt most az emberrôl,

az   ember  kiszolgáltatott  helyzetérôl  esett  szó.  A   groteszk-köznapi

közvetítés  csupán  azért  rejti el a lényeges  mondanivalót,  hogy  jobban

láthatóvá tegye.

  Beckett folytonos párhuzamokkal, visszatérô szavak

láncolatával, egymással azonos, egybecsengô és mégis

disszonáns  mondatok  hosszú  sorával  teremti  meg  művének  nyelvi-költôi

varázsát. A virtuóz módon megírt

dialógus  nem  csak a társas érintkezésnek azt az ürességét  figurázza  ki,

mely  sokunknál  a  mindennapi  lét jelentôs részét  kitölti.  Ez  a  nyelv

egymásra  gördülô  és  egymást kölcsönösen  megsemmisítô  jelekbôl  áll.  A

kérdések  legtöbbször  megválaszolatlanok  maradnak,  a  kijelentések  célt

tévesztenek.  A  folytonosan ismétlôdô kérdésekben és  feleletekben  nem  a

személyiség fejezôdik ki. Ez a nyelvi hanyatlás túlmutat önmagán, a lét, az

értékek széthullását, egy egész kultúra felbomlását is jelzi.

A  csavargók  párbeszédében  az  ösztönös  megnyilatkozások  sorozatába  az

egykori értelmes élet, egy korábbi

kultúra  már  csak  foszlányokban élô emlékei  keverednek,  a  gondolat,  a

barátság, a boldogság, a költészet és

a  tudomány  fogalma tartalmatlanná és bizarrá vált. Mihelyt  értelme  lesz

valaminek, ez a jelentés rögtön szétfoszlik, eltűnik.

  Ebben a világban minden hanyatlik, értékét veszti,

tönkremegy, a végsô széthullás felé tart: a természet

pusztul, a tárgyak használhatatlanná válnak, az ember

fizikailag és szellemileg egyaránt degenerálódik, a viruló Pozzo  megvakul,

a szónokló Lucky megnémul. "Az

asszonyok a sír fölött szülnek, lovaglóülésben, a nap egy

percig csillog, aztán ismét éjszaka következik."

  Pozzo éjszakamonológjában - mely egyébként stílusbravúrokkal profanizálja

a  természeti  szépet  - a reggel elveszett fényeirôl,  a  soron  következô

éjszaka rettenetérôl beszél. Végül baljós sejtelmei támadnak a jövôrôl:  az

égi fény elhalványul és ránk veti magát a sötétség. "îgy történik ez bizony

ezen  a kurva földön." Vladimir megérti, mit akart mondani, és  a  szokásra

utal,  mely  segíti  ôket abban, hogy beletörôdjenek  a  természettôl  való

elkerülhetetlen függésükbe, kiszolgáltatottságukba.

"Megszoktuk"- mondja, majd késôbb a darab vége felé:

"A Ievegôt betölti jajgatásunk. A szokás azonban hatékony hangfogó." De nem

tud  beletörôdni, hogy ösztönösen alkalmazkodik az élethez: "az idô  lassan

múlik, tehát azon igyekszünk, hogy megtöltsük cselekvésekkel, ezek  eleinte

ésszerűnek hatnak, aztán szokássá válnak. Te

persze   azt  mondod,  hogy  igy  óvjuk  értelmünket   a   megháborodástól.

Természetesen.  Néha azonban megfordul a fejemben, vajon az  értelmünk  nem

tévedt-e régen el az éjszaka végtelen térein ?"

  Pozzo vaksága szintén az eltévedésre utal. Amikor

elesik, senki sem tud segíteni rajta.

  Lucky félelmetesen kusza gondolkodásmonológja a

meggyötört, megalázott, emberi méltóságától megfosztott embernek  tébolyult

kitörése valami torz, fájdalmas

és  badarságában  is igen szép líra felé. Mesteri  a  felépítése:  akadozva

indul,  majd a felbomlott agy egyszerre csak működni kezd, és egyre  inkább

eltelik  működésének  örömével.  A vallás, a  sport,  a  tudomány  fogalmai

keverednek  elôadásában. Felismerhetô benne a fontos gondolatok  közlésének

vágya  az  isteni  világrend  értelmetlenségérôl,  igazságtalanságáról,  az

emberi  faj  elnyomorodásáról, a világ várható  pusztulásáról.  Lucky  mind

nagyobb   szenvedéllyel   hadarja  halandzsaszövegét,  amelyet   ô   fontos

tudományos kinyilatkoztatásnak képzel.

Végül hallgatói kimerülnek, és minden összezavarodik.

  A  darabban  minden  bizonytalan. Az idô  is  viszonylagos,  nappalok  és

éjjelek váltják egymást örök egyhangúságban. A szereplôk nem tudják,  vajon

ugyanott vannak-e, ahol tegnap voltak, és tegnap voltak-e ott, illetve

voltak-e valahol. Ha a fa kihajt, kérdésessé válik, hogy

ugyanaz a fa-e, ha a cipô ott van, ahol tegnap hagyták,

kérdés, hogy ugyanaz a cipô-e. Kétessé válik egymás

megértésének lehetôsége is, beszélgetnek, de nincs semmi bizonyosság,  hogy

ugyanaz a szó, mondat a másik

számára is ugyanazt jelenti. Az örök mozdulatlanság

azonosul az abszolút változással, az azonosság a nem

azonossággal.  Az  író a valóság és az emberi  tudat  alapvetô  kategóriáit

minduntalan  ellentétpárokra  bontja, és így tudatunkat  folytonos  ide-oda

váltásra, vibrálásra

készteti az ellentétes pólusok között, a mozgás és mozdulatlanság, a tér és

idô meghatározottsága és meg nem

határozottsága, a személyek és tárgyak azonossága és

nem azonossága, a jelentés és a jelentés hiánya, a mindennapi, a közönséges

és a lényeges, az emberi kapcsolat és a kapcsolat hiánya között.

  Beckett a magatartások, a különbségek és hasonlóságok játékával a  létnek

az abszurditását jeleníti meg.

Műve hatásának egyik titka éppen a bizonytalanságba

burkolt sokrétűség, az együgyűség álarcában megjelenô

bonyolultság.

  Vladimir és Estragon az emberi lét bizonytalanságát

szimbolizáló, jelentés nélküli helyzetben találja magát,

de nem képes lemondani a jelentésrôl, értékeket keres,

a  lét  alatti  lét mélységeiben vegetálva is meg  akar  érteni  valamit  a

világból. Csináljunk valamit, amíg lehet, biztatják egymást, de hiába, mert

nincs  mit  tenni.  A darab elején Estragon azon  igyekszik,  hogy  cipôjét

levegye,  de  nem  megy. Hiába minden  igyekezet,  kudarcba  fullad  minden

mozdulat.  Ám  a  megfejthetetlen és  megváltoztathatatlan,  az  idegen  és

ellenséges világban sem szűnt meg az élet ösztöne, az ember biológiai  élni

akarása  ennek  is jelképe a levelet hajtó fa -, az  ember  kétségbeesetten

kapaszkodik egy illúzióba, várja Godot-t,

és ez a várakozás a reménytelenségben is kiirthatatlan

reménység.

  1. Hasonlítsuk össze Beckett művét Swift Gulliverének IV. könyvével és Az

ember tragédiája falanszter- és eszkimójelenetével !

  2. Hasonlítsuk össze a Beckett darabjában megjelenített szituációt Csehov

Három nôvér c. drámájának állapotrajzával!

  3.  Keressünk  olyan  részleteket a  darabban,  amelyek  Beckett  humorát

bizonyítják!

  A  Godot-t követô színművekben Beckett következetesen  továbbfejleszti  a

maga negatív mitológiáját. (A játszma vége, 1957; Az utolsó tekercs,  1958;

Ű, azok a szép napok, 1961.)

  Beckett klasszikusan tiszta formában tudja kifejezni

az elidegenedés, a magány, a reménytelenség élményét.

Műveiben felmutatja a részvétet és szeretetet érdemlô

embert,   de   iróniájával  rögtön  kérdésessé   teszi,   vajon   érdemes-e

szánalmunkra.

  Az író kompromisszum nélkül néz szembe az ember

kétségbeejtô és kilátástalan helyzetével, anélkül, hogy

valami  olcsó  vigaszba  kapaszkodna. îrásai azt  bizonyítják,  hogy  talán

mégsem  olyan értelmetlen és reménytelen az ember léte, amíg  bajait  ilyen

szellemi fölénnyel tudja megfogalmazni.