Camus

Albert Camus

                      (Algir széppróza 20)

          Albert Camus

(1913-1960)

  Albert Camus (alber kamü) egy algériai faluban született

szegény családban. Apja francia földmunkás volt, elesett az elsô világháborúban, anyja pedig írástudatlan spanyol aszszony, aki férje halála után Algír városába költözött, és mosásból, takarításból tartotta el gyermekeit.

  Camus ifjúkorát nyomorúságban töltötte, tüdôbaja miatt

többször is félbeszakította tanulmányait. Ösztöndíjat kapott, a

középiskola elvégzése után az algériai egyetemen filozófiát tanult. A szegényekkel és elnyomottakkal való együttérzése vezette el a politikai és kulturális tevékenységhez.1934-ben tagja lett a kommunista pártnak - a pártmunkáját az arabok között végezte -, de 1937-ben szakított a munkásmozgalommal.

Megalapította a Munka Színházát, amely a néphez kívánt

szólni, dolgozott az algériai sajtónak és rádiónak.

  A második világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, de egészségi állapotára való tekintettel nem vették be a hadseregbe. 1940-ben baloldali magatartása miatt kiutasították Algírból. Ekkor Párizsba ment, egy párizsi napilap munkatársa lett, Sartre egzisztencialista körének tagja, bár sohasem vallotta magát egzisztencialistának. A német megszállás idején részt vett az ellenállási mozgalomban.

  Negyvenhét éves korában autószerencsétlenség áldozata

lett.

  Az írásaiban megnyilatkozó szemlélet egyszerre életigenlô és élettagadó. Camus egyszerre érzi a teljes élet mámorát és iszonyatát. Szereti az életet, a fénnyel teli mediterrán természetet - "Sohasem tudtam Iemondani a fényrôl, a Iétezés örömérôl"-, a társadalmat azonban kegyetlennek látja, az emberek szüntelenül kitermelik az embertelent.

  Töprengéseinek középpontjában az élet abszurditása áll: "Abszurd a lét ésszel felfoghatatlanságának és az emberi lélek Iegmélyérôl feltörô kivánságnak szembekerülése, amely világosságot akar. Az abszurd épp annyira függ az embertôl, mint a világtól." Az abszurd tudomásulvétele számára a lét adottsága, melyet a lázadás etikájában lehet értékké tenni. Az Isten nélküli, bezárult

égbolttal, az ellenséges világgal, az abszurdummal a virrasztó szellem tisztánlátását, az emberi méltóság értékét állítja szembe.

  A lázadáson túl a háború és az ellenállás idején rátalál az emberi szolidaritás élményére is (A pestis). Arra a meggyôzôdésre jut, hogy "az abszurditás uralkodik

ugyan, de tôle csak a szeretet menthet meg". A szeretetben látja meg egy új etika legfôbb értékét, ezt azonban csak utolsó füzeteinek néhány vázlatos fejezetébôl olvashatjuk ki.

  Camus elsôsorban moralista volt, írásaiban az ember

mivoltát, a világban való helyét, legjobb magatartását

akarta megvilágítani. Számára az írás is küzdelem, kísérlet az abszurd szakadás meghaladására: "Ha úgy látnám, hogy a világnak értelme van, nem irnék többet."

  Stílusában nem tartozott az újítók közé, eszközei hagyományosak, klasszikusan egyszerű, világos stílusban

írt.

  Igazán jelentôs művekkel a háború elején lép fel.

A háborúban a testet öltött abszurditást látja. 1938 és

1941 között írja az abszurd triptichonjának nevezhetô

három művét: a Közöny c. kisregényét, a Sziszüphosz

mitosza c. tanulmánykötetét és Caligula c. drámáját. Ez

a három írása is mutatja, hogy Camus esetében a művész mennyire elválaszthatatlan a gondolkodótól, a regény- és drámaíró az esszéistától.

  A Sziszüphosz mítoszában (1942) Camus elsô korszakának legfontosabb gondolatait foglalja össze: Sziszüphosz alakjában a sorsával bátran szembenézô, azt tudatosan vállaló hôst állítja elénk.

  Sziszüphoszt az istenek arra kárhoztatták, hogy egy

sziklát kell a hegy csúcsára felgörgetnie, az azonban a

cél elôtt mindig visszagurul, és Sziszüphosz folytonosan

újra kezdheti a munkát. Camus esszéjében ez az értelmetlen föladat az emberi élet abszurditásának jelképévé válik. A világ abszurditásából következik, hogy "csak egy valójában komoly filozófiai probléma van, s ez az öngyilkosság. îtéletet mondani arról, hogy az életet érdemes élni, ez jelent válaszadást a filozófia alapvetô kérdésére."

A szerzô szerint az abszurditás tényére nem az öngyilkosság a helyes válasz, mert az embernek nem szabad

elébe mennie a halálnak, ez sorsába való beletörôdést,

az abszurditás elfogadását jelentené. Az abszurdum ellen lázadni kell, s ez a lázadás adja az élet értelmét. Sziszüphosz nagysága éppen abban van, hogy illúziótlanul

szembenéz sorsával, átérzi munkája értelmetlenségét,

mégis folytatja a küzdelmet, és éppen ez teszi boldoggá:

"A magaslatok felé törô küzdelem egymaga elég ahhoz,

hogy megtöltse az emberi szivet. "

  Sziszüphosz bátorságának sztoikus közöny az alapja:

az élet mindenképp rettenetes, az ember mindenképp

magányos, nem sokat számít tehát, hogy ez a rettenet

milyen formában jelentkezik, ezért minden sors tűrhetôvé válik. Sziszüphosz tisztánlátásával, felismert nyomorúságos helyzetének megvetésével úrrá lesz sorsán:

"Nincs sors, amelyen a megvetés ne tudna felülemelkedni."

  Ez az alapgondolata a Sziszüphosz mítoszával szinte

egy idôben megjelenô regénynek, a Közönynek, melynek írását Camus már 1940-ben befejezte, de csak két

év múlva került kiadásra.

Közöny

  A regény két közel egyforma terjedelmű részbôl áll.

Az elsô rész a hôs életének közelmúltját, a gyilkossághoz vezetô útját mutatja be, és a gyilkossággal zárul.

Egy-egy fejezet nagyjából egy-egy nap története. A második rész már nagyob távolságra néz vissza, az elsô

rész eseményeit és tetteit mutatja a bírósági tárgyalás

tükrében újra, majd a kivégzést váró halálraítélt állapotát rajzolja meg.

  Az elsô rész - akárcsak a görög tragédiák - jósjellel

van tele: a temetôben az öregek egy-egy pillanatra úgy

tűnnek fel, mintha bíráskodni akarnának, a pap itt is

"fiam"-nak szólitja a fôhôst, mint a börtönben, itt is a

túláradó napfény bántja, mint a gyilkosság napján stb.

Az elsô rész ártatlannak látszó részletei a második részben váddá alakulnak, az emberek pedig a vád tanúivá.

A két rész befejezése kétféle halált állít egymással szembe: az arab akarata ellenére hal meg. Meursault (mörszó) pedig tudatosan fogadja el a halált.

  A történetrôl maga a fôhôs számol be egyes szám 1.

személyben, az elôadás hangja mégis tárgyilagos. Éppen ebbôt fakad az ironikus hatás. A temetés ünnepélyes szertartása például Meursault szenvtelen, semlegesítô szemszögébôl nézve válik gyakran komikussá, a

szemlélô elsôsorban azokat a mozzanatokat veszi észre,

melyek az ünnepélyes hangulattal ellentétesek.

  Meursault, a magányosan élô algériai kishivatalnok

idegen a társadalom világában, erre utal a mű eredeti

címe is: Az idegen. Személyisége önmagán túli jelentéssel bír: az elidegenedettséget, az abszurditást testesíti

meg a köznapi életben. Számára csak a jelen létezik,

csak a mában él, emlék és reménység, valódi emberi

kapcsolatok, igazi feladatok nélkül. A múlttal szemben

(édesanyja) éppoly közönyös, mint a jövôvel szemben

(Marie házassági terve). Kedvét leli az egyhangú mindennapi életben, nem szereti a vasárnapokat, mert kizökkentik élete közönyösen egyforma folytonosságából.

  Más az értékrendje, mint a többi embernek, mást tart

fontosnak és lényegtelennek, mint a körülötte levôk,

ezért elszigetelôdik. A társadalom céljait, izgalmait,

képmutatását nem tudja és nem is akarja vállalni, nem

érdekli a hivatali elôrejutás, nem vonzza sem barátság,

sem szerelem, az erkölcs iránt is közönyös. Neki alapjában véve minden mindegy, úgy véli, hogy az életben

semmi sem változik, egyik dolog annyit ér, mint a másik.

  Anyját az aggok házában helyezi el, és ott magára

hagyja. Temetésére elmegy ugyan, de nem érez különösebb fájdalmat. Már másnap fürödni megy, az uszodában találkozik Marie-val, este moziba viszi, majd viszonyt kezd vele. Mikor fônöke Párizsba akarja áthelyezni, elutasítja ajánlatát. Általában megteszi, amire az

emberek kérik, mert úgyis mindegy, mit tesz. Meghallgatja Salamo panaszát kutyája eltűnésérôl, hajlandó feleségül venni Marie-t, ha az akarja, elfogadja szomszédja, a selyemfiú Raymond barátsági ajánlatát, bár nem

érez iránta különösebb vonzódást. Mikor Raymond

meg akarja bosszulni szeretôje hűtlenségét, megírja helyette a tôrbe csaló levelet. A gyilkossághoz is véletlenek sorozata viszi el: elmegy a kirándulásra, magához veszi a revolvert, hogy a gyilkosságot megakadályozza, találkozik az arabbal. Tette személytelen, nem volt semmi indítéka az emberölésre, pusztán idegreflex folytán lô, az elviselhetetlenül tűzô nap, az áldozat késének idegesítô villogása készteti a revolver elsütésére.

  Cselekedeteit máskor is a pillanatnyi helyzet, elsôsorban az érzéki benyomások, testi szükségletei határozzák meg. Mindig szívesen átadja magát a pillanat élvezeteinek: egy jó fürdô, mozi, szeretkezés, a tenger, némi sport - ezek töltik ki napjait. A világot megérteni nem tudja, nem is akarja, csak érezni kíván. Azt tartja fontosnak, ami a természeti lét szempontjából fontos. Igen lényeges lenne számára például, hogy a hivatal mosdójában ne egyszer, hanem kétszer cseréljenek törülközôt. Nincs benne semmi képmutatás, csak azt mutatja, amit érez. Nem tudja azt mondani, hogy "szeretlek", ha egyszer nem szerelmes. Nem tudja azt mutatni, hogy sajnálja anyja halálát, hiszen csak azt érzi, hogy jobb lett volna, ha nem hal meg. Mindig azt szeretné, ha a nyugalmát megzavaró események végleg lezárulnának, elintézôdnének. îgy érez anyja halálhíre, az arab és Raymond verekedése után is. Természetesen soha semminek nincs vége, a cselekedeteknek megvannak a következményei, és végül gyilkossághoz vezetnek.

  Meursault különös közönyét környezete értetlenül

szemléli, de nem veszik rossz néven, furcsa viselkedését,

szokatlan kijelentéseit inkább tréfának, "jópofaságnak"

könyvelik el. Közönyének magyarázatát már a regény

elején megkapjuk. Anyja temetésén az ápolónô arról

beszél, hogy a tűzô napon sietô ember meghűl, a lassan

menô viszont napszúrást kap, tehát mindenképpen beteg lesz. Késôbb a börtönben eszébe jut ez a jelenet, és

levonja a következtetést: nincs kiút, az ember útja mindenképp a halálhoz vezet.

  Az elsô részben a szerzô semmiféle rokonszenvet nem

tanúsít közönyös hôse iránt, inkább elhatárolja magát

tôle. A második részben ez az írói magatartás megváltozik, a szerzô most a kitaszítottá és kiszolgáltatottá vált ember mellé áll, érezhetôen együttérzéssel mutatja be az ellenszenvesnek ábrázolt vádlókkal szemben.

  Meursault a pert érdeklôdve, de kívülállóként figyeli:

"bizonyos értelemben nem bántam, hogy láthatok egy

pört. Egész eddigi életemben sose volt rá alkalmam. "

Nem védekezik, mert ártatlannak érzi magát, és azt sem

engedi, hogy az ügyvéd hamis érvekkel védje.

  A bíróság elembertelenedett mechanizmusa nem érti

az egész ügyet, képtelen megismerni a vádlottat, minden adatot a szokványos erkölcsi normák szerint értelmez, pedig Meursault sohasem élt erkölcsi norma szerint. Azt a tényt, hogy anyját menhelyre küldte, az ügyész úgy értékeli, hogy ezzel erkölcsileg meg akarta

gyilkolni, a védô pedig úgy, hogy gondoskodni akart róla. Valójában azért tette, mert nem volt egymás számára

mondanivalójuk. Meursault-tól idegen minden absztrakció. Mikor az ügyész Marie-t a "szeretô"-jének nevezi, idôbe telik míg megérti, kirôl beszél, hiszen a lány az

ô számára egyszerűen csak Marie volt. Meursault a per

folyamán mindvégig úgy érzi, hogy nem is róla van szó.

A kivégzés is azért háborítja fel, mert ott az embert

tárgyként kezelik.

  Meursault jogi értelemben valóban bűnös. A bíróság

azonban tulajdonképpen nem a gyilkosság miatt ítéli

halálra. Azért látják ôt szôrnyetegnek, mert nem hazudik nem létezô érzelmeket, gyôngédséget, együttérzést,

lelkiismeret-furdalást, nem fedi el a maga ürességét

közhelyekkel és frázisokkal, mint környezete. Felháborodnak, mert mindaz, ami az ô üres, önzô és képmutató életük értelmét adja, Meursault-t közönyösesen hagyja.

Naiv ôszinteséggel beszél elidegenedettségérôl, és ettôl

a nyíltan bevallott közönyétôl, érzéketlenségétôl, feltárt ürességétôl ijednek meg, mert ebben a maguk titkolt közönyére, ürességére ismernek. Felszínre kerül a világ letagadott abszurditása, életük letagadott értelmetlensége. Mikor Meursault közli, hogy nem hisz Istenben, a vizsgálóbíró rémülten kiált fel: "Azt akarja, hogy értelmetlen legyen az életem ?" A bírák önmagukat érzik fenyegetve azzal, hogy a vádlott megtagadja a társadalom hazug rendszerébôl fakadó kötelezô képmutatást. Világossá válik, hogy a köznapi élet és a gyilkosság egy tôrôl fakad.

  Meursault a bíróság ellen még csak passzivitásával

tiltakozott, hiszen tulajdonképpen nem róla beszéltek.

A börtönlelkész azonban a lelkét kívánja megmenteni,

és ezt már nem tudja elviselni. Arcába kiáltja, hogy "halott módjára él", hogy igazsága még annyira sem igazság, mint az övé, aki abszurd létével szembe mer nézni.

  Meursault a regény második részében, amikor lázad

a civilizáció megalázó, gépies rendje, a képmutatás és

erôszak, a börtön, az elidegenedés és a halál ellen, és

egy nyíltabb, szabadabb és igazabb élet után vágyódik, morálisan környezete fölé nô, és ugyanakkor köznapi

értelemben valószerűtlenné válik, mítosszá lesz.

  A börtönben minden földi és túlvilági reményrôl lemondva végiggondolja és most már tudatával is elfogadja életét, hiszen azt a sorsot élte végig, amelyik kiválasztotta magának, amely az övé volt. Megtagadja a frázisokból, sablonokból, képmutatásból felépített látszatvilágot. Kitart amellett, hogy mivel a jövô mélyén nem kínálkozik értelmes felelet, alapjában véve mindegy,

mit választ az ember, s hogy egyáltalán választ-e. Nihilizmusa lázadás a rendszer ôrzôi ellen, akik oly magabiztosan mozognak a kérdésessé vált világban. Megérti, helyzete oly abszurd, hogy egyetlen reménye lehet csak: "jól működik" a gép, amely megöli. "Ha már egyszer meghalunk... nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk." Sziszüphoszhoz hasonlóan úgy látja, hogy az

abszurd létezést csupán a szabadság által vethetjük

meg, és ez a gondolat ôt is boldoggá teszi. Érzi, hogy

halálra van ítélve abban a világban, amelyben ez az

egyetlen biztos realitás, és megveti a kötelékeket, amelyek a világhoz, másokhoz kötik.

  Látja a világ közönyét az emberi lények iránt, és úgy

érzi, ô éppen érzéketlensége, közönyössége által hatolt

be a valóság titkába, s ezzel a közönnyel igazolja saját

életét is. A halál közelségében élete visszanyeri értékét, a hazug konvenciók világában magát idegennek érzô ember a természettel való azonosulásban megtalálja a

boldogságot, sorsa a végtelenben oldódik fel. A halál

így pozitív értékké minôsül, mert egy végsô nagy látomás, az élet értelmének, az emberi sors törvényeinek

megvilágosodása kíséri: "e jelekkel s csillagokkal telehintett ég elôtt elôször tárulkoztam ki a világ gyöngéd közönyének."

  A háború után Camus gondolatvilágában egyre inkább elôtérbe kerül a szolidaritás kérdése. Ezt mutatja A pestis című regénye (1947) is.

  Az Oran városára rátörô járvány krónikáját a regény fôszereplôje, Rieux (riô) doktor írja meg tárgyilagosan, harmadik személyben szólva magáról is. Az emberek többsége önzô módon csak magával törôdik, egyetlen gondjuk, hogy elkerüljék

a fertôzést. A dögvésszel Rieux doktor és barátja, Tanou (tarru) veszi fel a harcot. Bár mindketten tudják, hogy valójában tehetetlenek, nem képesek útját állni a betegség terjedésének,

mégis egyéni boldogságukkal nem törôdve végzik gyógyító

munkájukat, melynek Tanou áldozatul is esik. Végül a városban elmúlik a járvány, de bármikor újra felütheti fejét. Az emberek azonban nem gondolnak erre, újra visszatérnek élvezeteikhez, tovább élik kisszerű, elgépiesedett életüket, mintha mi sem történt volna.

  A regény pestise nem pusztán járványos betegség, hanem

ennél sokkal többet jelent: a háborút, a fasizmust, a német megszállást és minden olyan csapást, katasztrófát, amely az emberiséget sújtja. Egy magasabb síkon az egész abszurdumokkal körülhatárolt emberi léthelyzetet is jelképezi, meg az ember tudatában lappangva pusztító erôket.

  A pestis írója úgy látja, hogy az egyén nem tudja befolyásolni a katasztrófák sorozatából álló történelem menetét. Az egyetlen helyes magatartás a megértés és szolidaritás, a cselekvés a viszonylagos jóért, hogy ha már az embereket megmenteni nem lehet is, legalább valamit enyhítsünk sorsukon.

Az embernek pusztán önmaga erkôlcsi integritásának védelmében is ezt kell tennie, a cselekvés hasznosságától és eredményességétôl fűggetlenül.

  A fellázadt ember c. írásában (1951) elméletileg összegzi mindazt, amit a Sziszüphosz mítosza óta az egyedül emberhez

méltó magatartásról, a lázadásról végiggondolt. Elutasítja Marxot, a forradalmat, a szocializmust. A "lázadó" ember feladata, hogy "megtanuljon élni és meghalni, és megtanulja elutasitani, hogy isten legyen, ahhoz, hogy ember legyen ". Ez az írása nagy vitákat váltott ki, több barátjával - így Sartre-ral is -

megszakadt a kapcsolata.

  Utolsó regénye A bukás (1956).

  Camus életművét A Száműzetés és az Ország c. novelláskötet (1957) zárja. Az író két fô témáját szólaltatja meg újra: a száműzöttség, az idegenség fájdalmát és a hazatalálás, az otthonra lelés vágyát.