Eliot

Thomas Stearns Eliot

(1888-1965)

  Thomas Stearns Eliot (tomasz sztônz eliot) századunk költészetének  egyik

legnagyobb  alakja. Mélyen áltélte egy átmeneti és zaklatott kor  emberének

válságos lelkiállapotát, töredezett világképét, illúzióvesztését, és ezeket

a tapasztalatait egy - a megszokott hagyományokkal szakító - intellektuális

"személytelen" lírában hitelesen, nagy költôi intenzitással

mondta el.

  Az Egyesült államokban született, ôsei még a 17. században vándoroltak ki

Angliából.1906-ban  az  amerikai Harward egyetem hallgatója  lett,  majd  a

párizsi Sorbonneon és Oxfordban folytatta tanulmányait.

  1914-ben Londonban telepedett le, ahol elôbb tanított,

majd banktisztviselôi állást vállalt. Megismerkedett Ezra

Pounddal (ézrá paund), aki ezidôben az imagizmus nevű

avantgárd mozgalom vezéralakjaként az önálló életet élô metaforát  tartotta

a  vers  legfontosabb elemének, és döntôen befolyásolta  a  nála  mindössze

három  éwel  fiatalabb költô további fejlôdését. Eliot  1922-ben  Criterion

(krajtíriön)   címmel   folyóiratot   indított,  melyet   aztán   17   évig

szerkesztett,1925-tôl

pedig  a Faber (fébô) nevű kiadó munkatársa, majd igazgatója  lett.1927-ben

felvette  a brit állampolgárságot, és "a vallásban  angol-katolikusnak,  az

irodalomban klasszicistának, a politikában királypártinak" vallotta magát.

  Eliot nem szereti a modern világot, úgy látja, hogy

abban  a  bomlás,  a  közönségesség és  banalitás  uralkodik.  Az  üres  és

töredékes  jelenkort  a  hôsinek és tartalmasnak  érzett,  idealizált  múlt

nevében marasztalja el.

Nem tartja érvényesnek a reneszánsz embereszményét,

nem tudja elfogadni a 18. századnak az értelembe és a

19.  századnak  a haladásba vetett hitét sem. Kedvelt korszaka  a  17.  sz.

eleje,  amikor  a "metafizikus költôk egy  szétszakított,  válságos  korban

lelki     szintézis    megteremtésén    fáradoztak.    žk     még     olyan

"érzékelésmechanizmussal   rendelkeztek,  amely  képes   volt   bekebelezni

mindenfajta élményt"; náluk még érzés és gondolat, az érzéki tapasztalat és

az  intellektuális  reflexió  elválaszthatatlan  egységet  alkotott.  Eliot

különösen nagyra becsülte közülük John Donne-t (dzson dan), aki  mindennapi

helyzeteket,  konkrét  drámai  szituációkat jelenített meg,  és  ezeknek  a

bonyolult, intellektuális eredetű "metafizikus" kép segítségével  többsíkú,

gazdag jelentést adott.

  Hasonló módszerrel dolgozott Eliot is. Śgy érezte,

hogy  a  személyes érzések közvetlen kifejezése  lehetetlenné  vált,  ezért

keresett   valami   közvetítôt,  egy   "objektiv   korrelatív"-ot,   tárgyi

megfelelôt,  "a  tárgyak sorát, egy helyzetet, az események  olyan  láncát,

mely  a  meghatározott  érzelem formulája".  Röviden:  érzéseit  tárgyakba,

alakokba  objektiválja,  tárgyiasítja.  A kifejezhetetlent  nem  mondja  ki

közvetlenül  és  nyíltan,  mert nem is lehet,  hanem  rejtett  utalásokkal,

célzásokkal (allúzió) megsejteti, felidézi.

  A vers az elbeszélés felé hajlik, a költôi egyéniség pedig szereppé  vagy

szerepekké változik, a költô egy-egy

alak maszkja mögül szól az olvasóhoz. Fô verstípusa a

drámai  monológ,  amelyet a 19. századnak a  romantikától  távolodó  költôi

(Robert Browning, Tennyson) nyomán Ezra Pound újított fel.

  Eliot a verset az élô beszélt nyelvhez közelítette, de

ugyanakkor  megtartotta emelkedettségét is. Költeményeiben  a  nagyszabású,

költôi  elemek váltakoznak a kisszerű, prózai részletekkel, frivol  köznapi

fordulatokkal.

A puszta ország

  T. S. Eliot elsô költôi korszakát ironikus-szatirikus

szemléletmód jellemzi. Ezt a pályaszakaszt Pound és

Eliot közös műve, A puszta ország (1922) zárja le, mely

századunk egyik legjelentôsebb alkotása, határkô a költészet fejlôdésében.

  Keletkezésének története röviden így összegezhetô:

Eliot nagy terjedelmű kéziratát Pound kuszának találta,

s egy részét félretéve, különféle módosításokkal öt részbôl álló költeményt

formált belôle.

  A költemény egy nagyarányú látomásban a modern

világ  sivárságát  jeleníti  meg. Eliot  töredékekbôl,  különféle  szövegek

egymás mellé helyezésével, montázs- és

kollázstechnikával építette fel művét. A költô helyett

különbözô szereplôk beszélnek egymást váltogatva.

A mű egész szövegét Dante, Shakespeare, Baudelaire,

Wagner és mások műveibôl vett idézetek, mitológiai és

irodalmi utalások szövik át, ezek ironikusan értelmezik

a  modern  életet.  A  széthulló  világ képeit  a  mítosz  -  elsôsorban  a

Halászkirály  terméketlenségérôl  szóló  legenda és a  Grál-monda  -  fogja

egységbe.   A  Halászkirály  legendája  a  termékenységi   kultusszal   áll

kapcsolatban,

maga a király is, országa is a terméketlenség átka alatt

szenved. Ez a mítosz a Grál-mondával, a tiszta lovag

történetével  párosul,  aki megmenthetné ezt a terméketlen,  halálra  ítélt

világot.

  A  költemény vezérmotívumai a szárazság, a terméketlenség és  az  életadó

víz.  A  modern világban az emberek nem élnek igazán,  emberi  kapcsolataik

üresek,  a szerelem is gépies, érzés nélküli. A szárazság, aszály ennek  az

élôhalottságnak a metaforái. A víz-esô-tenger-vízbefúlás motívumsor azonban

mégsem a megváltást jelenti, a víztôl is rettegni kell. Ez a világ  ugyanis

képtelen  a  megújulásra,  éppen azáltal  dermed  halotti  állapotba,  hogy

görcsösen ragaszkodik kisszerű életéhez.

  A költemény öt része - I. A halottak temetése, II. Egy

sakkparti, III. Tűzbeszéd, IV. A vizbefúlás, V. Amit a

mennydörgés beszél - jól megszerkesztett egészet alkot.

A III. részben, a költemény felezôpontján megjelenô

Teiresziász egyesíti magában a többi személyt, amit ô

lát,  az  voltaképpen a költemény tartalma.  Buddha  Tűzbeszéde  Augustinus

Vallomásaiból vett gondolatokkal

fonódik össze. A tűz a tisztátalan, terméketlen vágyat

jelenti. Az V. rész és az egész költemény a vihart jelzô

mennydörgés szanszkrit szavaival ér véget: datta, dajadhvam, damjata ('adj,

szeress és fegyelmezd magad').

  Érdemes a költemény közép-európai vonatkozásaira

is figyelnünk: az I. részben szereplô jelenetben Rudolf

trónörökös szól az unokatestvéréhez, a Trisztánból vett

idézetek s a IV. rész vízbefúlási motívuma pedig Lajos

bajor  királyra  utal.  Mindebbôl levonhatnók a  következtetést:  az  egyik

lehetséges  magyarázat  szerint  Pound  és  Eliot  a   Habsburg-monarchiára

vonatkoztatja  a  bibliai  puszta  ország  képét,  tehát  a  vers  az  elsô

világháború kö vetkeztében széthulló Európáról szól.

A háromkirályok utazása

  Eliot második költôi korszakában visszahúzódik a

spirituális élmények körébe, és egy vallásos megújulás

szükségességét hirdeti. Az irónia helyét a hit foglalja el.

  E korszak legkiemelkedôbb darabja a Hamvazószerda (1930), melyben a költô

a  maga újjászületésének folyamatát, a kétségbeesésbôl a megtisztulásba  és

megnyugvásba vezetô utat kíséri végig a belsô monológban.

  A költô pályáját a Négy kvartett (1943), ez az idôrôl és az idôtlenségrôl

meditáló,  zenei  szerkesztésű költemény zárja. Ezután már csak  drámai  és

kritikai műveket írt.

  Második korszakában keletkeztek az Ariel-versek is,

melyek közül több, így A háromkirályok utazása (1927)

is  a  Bibliából  veszi  a témát: Jézus  születése  után  bölcsek  érkeztek

napkeletrôl,  hogy a zsidók újszülött királyának, a Messiásnak  hódoljanak.

Eliot tehát ugyanúgy

bibliai parafrázist írt, mint a Jónás könyvének szerzôje.

  Ez  is  szerepvers,  a költô a vers-én tudatába  helyezkedik,  a  bibliai

bölcsek egyike számol be életük nagy eseményérôl, elmeséli utazásukat.

  A költemény elsô szakasza az utazás nehézségeit beszéli el. A bevezetô öt

sor idézet Lancelot Andrews

(lánszlot   endrúz;1555-1626)-nak,  Winchester  püspökének   egy   Krisztus

születésével  foglalkozó prédikációjából. Ennek a szövegnek  a  szuggesztív

hangját, sajátos

prózaritmusát  veszi át a vers is. A köznapi beszéd  fordulataival,  lazább

szerkesztésű mondatokban szól, a

gondolatok  ritmusa híven követi az utazás és a lelki történés leírását.  A

részletek  halmozása, a nehézségek ismétlôdô felsorolása következtében  úgy

tűnik, mintha

egy helyben állna az elbeszélés, mégis elôrehalad a

megtervezett módon, egy fokozatosan emelkedô szerpentinút állomásait  járja

be,  hogy  a  szakasz végén hirtelen megugorva  az  utazás  rendkívüliségét

éreztesse: a fülünkbe dúdoltak a hangok, szólván, / Hogy mindez csak

ôrület."

  A második szakaszban az "enyhe völgy" mintha utazásuk célja volna, holott

csupán azt érzékelteti, hogy a

változást hozó jelenlét már a Földünkön van. A hosszú,

nyugodt sorok képeinek költôisége magasabb hôfokra

emelkedik, és a részletek ki nem fejtett jelképiséggel telnek meg. A  három

fa, a szôlô, a kockavetés, az ezüstpénz, a borostömlô, mind Jézus  életének

eljövendô  eseményeire  utalnak, de ezek a szimbolikus utalások  a  bölcsek

számára még nem váltak érthetôvé.

  (A  három  fa: Jézussal együtt két latort is  keresztre  feszítettek.  Az

ezüst pénzdarabok: Júdás harminc ezüstért

árulta  el  Jézust.  A kockavetés:  miután  keresztre  feszítették,  ruháin

sorsvetéssel  megosztoztak.  A  szôlô  Jézus  példabeszédének   allegorikus

értelmére, az üdvösség

elôkészítésére  utal. A borostömlôrôl szólva Jézus azt fejezte ki, hogy  az

új hit merôben új kezdet, nem a régi

mózesi  törvények  egyszerű folytatása: az új bort új  tömlôkbe  töltik.  A

fehér  ló az apokalipszis lovasaira utal: míg a vörös, a fekete és  a  fakó

lovon ülô lovasok, a háború, az éhség és a halál szörnyű pusztítást visznek

végbe, a fehér lovon ülô lovas a világ meghódítására in-

dul.)

  A  három bölcs nem ismeri fel a jelzéseket a látottakban, ôk eddig  olyan

tájon vándoroltak, mely a szenvedés jeleivel volt tele, és most csak  arról

bizonyosodhatnak meg, hogy nincs információ: "útbaigazitást nem kaptunk ".

  A  harmadik  szakaszban  utazásuk  célhoz ér,  de  az  elbeszélô  a  hely

leírására egy szót sem veszteget, már csak az élmény hatása foglalkoztatja.

Szavainak súlyos nyomatékot ad az egyes kifejezések ismételgetése. A bölcs

egyértelműen mondja: "megtenném újra", noha teljes

zavarban van. Csak félig-meddig ismerte fel az esemény

jelentôségét, mely egész eddigi életét banális örömeivel

együtt jelentéktelenné, a halállal egyértelművé tette.

  A Születés és Halál egyelôre rejtett jelentôségét a vers középsô részének

szimbólumai  fejezték ki. A vers hôse még bizonytalan  a  következményekben

is: a Születés

még nem jelenti az újjászületését, élete halállá vált, de a vers végén  már

"másféle   halálnak"  örülne,  az  újjászületés  ígéretét  hozó   krisztusi

áldozatot várja.

  A költeményben Eliot a hit és hitetlenség határán

élôk állapotát festi. Mindaz, amit a napkeleti bölcsek

láttak, a világot is megváltoztatta, de a világnak még

meg kell értenie saját változását.

  Szöveggyűjteményünkben  két kitűnô fordításban olvashatjuk a  költeményt.

Szabó Lôrinc és Vas István is jól visszaadja a választékosabb és  köznapibb

nyelvi   fordulatokat.  A  vers  egészét  tekintve  Vas  István   fordítása

távolságtartóan  elegáns,  melankolikusabb,  lágyabb  hangon  szól,   Szabó

Lôrincé hétköznapibb, nyersebb.