Flaubert

                            Flaubert

                    (Realizmus és naturalizmus)

    Gustave Flaubert (1821-1880), a XIX. század második felének legnagyobb

francia realista regényírója. ő ugyanis lassan, legendás kínok között írta, éveken

át csiszolta tökéletessé műveit, alapos megfigyelés, szinte tudományos igényű anyaggyűjtés után.

  A művészeten kívül nem hitt semmiben, a művészetben kereste bajának: az

unalomnak, az undornak, a csömörnek az enyhítését. - Franciaországban a "második császárság" (Bonaparte Lajos, a polgári köztársaság elnöke III. Napóleon

néven császárrá koronáztatta magát 1853-ban) megszilárdította a meggazdagodott

burzsoázia uralmát. A nagypolgárság nyíltan hátat fordított a forradalom eszméinek, a kultúrával sem törôdött, csupán élvezni akarta vagyonát. Flaubert undorodva fordult el korától, megvetette és lenézte azt a társadalmat, amelyben élt, s amelyet

ábrázolt. Nem megváltoztatni, hanem leirni akarta a világot s benne az embert.

Híres regényét, a Bovarynét (1857) úgy fogadták, mint a művészi realizmus legtökéletesebb alkotását, mint forradalmat az irodalom történetében. Az új művészi

törekvések két lényeges követelményét látták megvalósulni benne: a személytelenséget és a szenvtelenséget. Flaubert kivülrôl s hidegen nézi hôseit, megtagad minden

vélemény és érzelemnyilvánitást. Nem hirdet ilyen vagy olyan elveket; szerinte a

könyv ne legyen szószék, hanem művészi tett.

  A Bovaryné egy házasságtörés tragikus története. Hôse, Emma Bovary, egy falusi

felcser felesége. Megundorodva sorsa és környezete korlátolt középszerűségétôl,

megszédülve romantikus olvasmányaitól, olthatatlan vágyat hordoz magában valami más: egy színesebb, érdekesebb, tartalmasabb élet után. Igy lesz a történet

végén nemcsak a romantikus hôsnôk naiv utánzója, hanem szánalmas áldozata is.

- Flaubert regénye épp olyan szatírája a kimúló romantikának, mint annak idején

Cervantes Don Quijotéja a lovagregények divatjának.

  Kiemelkedô alkotása még az Érzelmek iskolája (1869). Az utókor egyre inkább

ezt a regényt tartja Flaubert fôművének. A legvigasztalanabb, a legreménytelenebb alkotása ez a XIX. századi realizmusnak. Az író saját kiábrándultságát s egy

jobbra hivatott nemzedék életének sivár ürességét szólaltatta meg ebben az alkotásában.