Franz Kafka

                           Franz Kafka

                     (Cseh szépróza 20)

          Franz Kafka

(1883-1924)

  Franz Kafka (franc kafka) azzal lett korunk irodalmának egyik legfontosabb alakjává, hogy mindenkinél nagyobb intenzitással, átéléssel és következetességgel szólaltatta meg korunk egyik alapélményét, az elidegenedés, a magányérzet, a szorongó bizonytalanság érzését.

  Mindig a legfontosabb dolgokról beszélt, a könnyű utakat elkerülte, mindenféle művészi pótkielégítést elutasított: "Nem elégedhetem meg azzal, hogy csak odadugom az ujjam hegyét az igazsághoz" (Napló). A lét végsô értelmét kereste, a kimondhatatlant ostromolta: "Mindig valami közölhetetlent igyekszem közölni, valami

megmagyarázhatatlant megmagyarázni"... (Levelek Milenához).

  Katka élményeit, tapasztalatait az Osztrák-Magyar Monarchia világában szerezte. Prágában született, németül beszélô, zsidó kereskedôcsaládban. Apja erôs egyéniségének nyomasztó hatásától sohasem tudott megszabadulni. Idegenségélményének kialakulásában szerepet játszott zsidósága és német nyelvűsége is. Jogi doktorátust szenett, és 1908-tól 1922-ig

egy balesetbiztosító intézet hivatalnoka volt. Munkahelyén megfigyelhette a bűrokrácia gépezetének félelmetes működését; naponta találkozhatott az űgyeiket intézô kiszoigáltatott, megfélemlített emberekkel. Beteg volt,1917-tôl tuberkulózisa egyre jobban elhatalmasodott.

  Idegennek, sehova nem tartozónak érezte magát egész életében. "Az én környezetemben lehetetlen emberi módon élni"- írta szerelmének, Milena Jesenskának.

  Egyéniségét Jesenska pontosan és hitelesen jellemezte:

"Abszolút módon képtelen hazudni, ahogy képtelen például lerészegedni. Sehová sem tud menekülni, nincs fedél a feje felett. Ezért bármi érheti, amitôl a legtöbben védettek vagyunk. Olyan, mint a meztelen ember a felöltözöttek között. . . olyan ember, akit aszkézisre kényszerit iszonyatos éleslátása, tisztasága és

képtelensége bármiféle kompromisszumra."

  Életében csak néhány írása jelent meg, barátját, Max Brodot pedig arra kérte, hogy három regénytöredékét (Amerika, A per, A kastély) és egyéb kiadatlan írásait égesse el. Brod nem teljesítette kérését, Kafka művei halála után sorra megjelentek, de csak a második világháború után váltak világszerte ismertté. Márai Sándor már 1920-ban magyarra fordította Kafka három elbeszélését (Az itélet, Az átváltozás, Testvérgyilkosság), és nálunk elsôként méltatta az író munkásságát a Kassai Naplóban (1922). Ekkor az énvesztés volt a nagy élmény, a labirintusélmény csak a 60-as években lesz központivá.

  Kafka úgy érezte, hogy az ember magárahagyottan és

kiszolgáltatva él egy olyan világban, amelyet nem ért,

"Olyan törvények uralkodnak rajtunk, amelyeket nem ismerünk." Műveiben ezeket a felszín alatt működô rejtélyes, láthatatlan erôket és a hatalmukban tehetetlenül vergôdô embert jelenítette meg.

  Az embertôl elidegenült társadalom gépezete megöli

az egyéniséget, az ember nem lehet önmaga, elveszti

emberi lényegét, az emberi teljesség igényérôl lemondva

egész életét egy szerepbe erôszakolja, egy részfeladat

végrehajtójává, a gépezet egy csavarává válik. Elszigetelôdik, emberi kapcsolatai eltorzulnak, mesterkéltek, üresek és erkölcsileg romlottak lesznek. Ez az állapot kétségbeesést és bűntudatot eredményez. Az ember bűnôsnek érzi magát, mert az elembertelenedett világnak maga is részese lett, és ez megfertôzte: a létezés kedvéért elárulta a létet. Keresi a szabadulás lehetôségeit, bár ezekben maga sem hisz. Ki akar lépni önmagából, színleléssel, álcázással, átváltozással igyekszik menteni magát. átváltozása ugyanakkor valami öntudatlan öncsonkítás, önbüntetés is. Lényegében kettôs, egymással ellentétes törekvés vezeti: egyrészt szakítani akar a világgal, meg akar szökni, az átlagostól, a társadalomtól, teljesen meg akar szabadulni minden kapcsolattól, de ezért magánnyal, szorongással, megsemmisüléssel kell fizetnie; másrészt a kiszakadt ember kapcsolatokat keres, hogy visszataláljon a világba. A bűn az elszakítottságnak nemcsak oka, hanem következménye is: a kiszakadt ember gyönge, nem tud magában maradni, hogy valóban önmaga legyen.

  Kafka elbeszéléseiben kerül minden közvetlen írói

megnyilatkozást, mindent egy szempontból, a hôs nézôpontjából láttat, annak szorongásos álomképeiben jelenik meg elôttünk a világ. A hôsök egy különös, abszurd fordulat révén egyszer csak egy másik, a mindennapi kôzönséges világtól eltérô világban találják magukat. A köznapi létezés ezzel átugrik a képtelenbe, az abszurdba. A szereplôk tudják ugyan, hogy egy más világban vannak, mégis egy ideig elôzô életük szokásai szerint viselkednek. A két világ között ugyanis sok kapcsolat van. Kafka éppen a kettô állandó egybejátszásával hozza létre a regény új formáját.

  Az álomszerű víziókban megjelenô világ nemcsak a

szereplôk tudatában létezik, a fantasztikumban a valóság, a társadalom meghatározó vonásai sűrűsödnek öszsze. Kafka nem másolja és nem magyarázza a világot, hanem újraalkotja, egy abszurdnak tetszô képben jeleníti meg. Metaforikus képnyelvet használ: a jelenség azzá válik, amihez hasonlítható.

  Az egész kép természetellenesen szokatlan, lidérces,

lázálom jellegű, de a részletek aprólékosan kidolgozottak, éles körvonalúak, szigorúan valószerűek. Az író olyan hideg tárgyilagossággal jeleníti meg a borzalmakat, mintha természetesnek tartaná ôket. A rettenetesnek a mindennapiság látszatát adja. Nem is a csodán, a fantasztikumon ütközünk meg, hanem azon, hogy ezek olyan maguktól értetôdôek.

  Kafka történetei nem nevezhetôk sem tragikusnak,

sem komikusnak, valahol a tragikomikumon túl és a komikumon innen helyezhetôk el. Műveiben a tragikum

mindig iróniával társul, a borzalomnak pedig komikus,

nevetséges vonásai is vannak. Az ellentétes minôségek

kombinációja groteszk hatást kelt. Max Brod visszaemlékezése szerint, amikor az író felolvasta barátainak A per elsô fejezetét, és azok váratlanul hahotázni kezdtek, Kafka is velük nevetett, annyira, hogy többször is elakadt az olvasásban.

  Kafka az elbeszélés ôsi hagyományaihoz, forrásaihoz, a parabolához, Aiszóposz tanmeséihez, a bibliai példabeszédekhez nyúl vissza. Nem minden írása parabola, de mindegyik parabolikus struktúrájú: a jelenségeknek parabola és metafora alakjuk van.

  A parabola az emberi sors szempontjából fontos igazságokat akar közölni, benne a szereplô sorsa általános példázattá emelkedik. Két síkja van: egy külsô, felszíni, a leírt jelenségek világa, és mögötte egy belsô, az egyetemes lényeget, a filozófiai tartalmat kifejezô. A jelenségek nem önmagukat jelentik, valami más helyett szerepelnek, valami fontosabbra utalnak. A parabolát ezért egyszerre kell szó szerint és jelképesen értenünk.

  Kafka elbeszélései sokfélét fognak egybe, bonyolult

dolgokat egyesítenek egy imaginárius képben, ezért többértelműek, sokféleképp értelmezhetôk. Gyakran a szereplôk is magyarázzák a jelenségeket, és így a lehetséges értelmek még gazdagabbá válnak. Az egyféle értelmezés - legyen az akár társadalmi, akár filozófiai, teológiai vagy pszichoanalitikus - egy tantételre egyszerűsíti a mű gazdag jelentéstartalmát.

  Kafka metaforái ironikusak is: a világ jelenségei

többféle értelmezést tesznek lehetôvé, csak egyfélét

nem: az igazit. A teljes igazság megragadatatlan, legalábbis fogalmi úton. De mindenféle értelmezési kísérlet mégiscsak közelebb visz hozzá.

  Kafka látomásos képei szétfeszítették az elbeszélés

zárt formáit. Legtöbb műve befejezetlen, vagy pontosabban befejezhetetlen töredék. Nyitva marad a végtelen folytathatóság számára.

Az átváltozás

  Az átváltozás (1915) - eltérôen Kafka legtöbb írásától

- a klasszikus novella szabályai szerint készült: Gregor

Samsa átváltozása és az ebbôl fakadó családi dráma tökéletes szerkezeti egész, hiánytalan a magatartások motivációja is. Az elbeszélésben mindössze egy fantasztikus-csodás dolog történik: az utazó ügynök féreggé változása. Csak ezt kell elfogadnunk, ez után már minden

úgy történik, mintha Gregor Samsa féreggé változott

volna, az író valósághű pontossággal írja le hôsének és

környezetének sorsát.

  Gregorral akkor ismerkedünk meg, amikor "nyugta-

lan álmából felébredt" és "szörnyű féreggé változva találta magát ágyában"; és akkor búcsúzunk tôle, amikor

"orrlikaiból gyengén áradt ki utolsó lehelete". Közben

sok minden történik vele, de átváltozásának közvetlen

okáról vagy értelmérôl nem tudunk meg semmit.

  Eddigi életérôl kiderül, hogy meglehetôsen tartalmatlan és üres volt. Ezt jelzi a szobája falán függô selejtes

kép, "amelyet nemrég vágott ki egy képes folyóiratból, és

foglalt csinos, aranyozott keretbe", a hajnali négyre beállított ébresztôóra, az asztalon a kicsomagolt posztóminta-gyűjtemény, a padló piszka, mint a lelki tisztátalanságnak és a szorongásnak is kifejezôje. Szellemi érdeklôdését betölti az újság és a menetrend tanulmányozása,

néha "dolgozik egy kicsit lombfűrésszel ". Megtudjuk azt

is, hogy ô tartja el az egész családot, fizeti tönkrement

apja adósságát, cége pedig embertelen módon kihasználja.

  Gregor Samsa átváltozása után is embernek érzi magát, emberi módon gondolkodik. Elcsodálkozik ugyan

átalakulásán, de igazán csak az nyugtalanítja, hogy fônöke haragudni fog távolléte miatt. Kezdetben folyton

az átváltozása elôtti életére gondol, aztán rá kell jönnie,

hogy az elhagyott világgal már nem tud kapcsolatba

lépni, hogy teljesen magára maradt - neve is valószínűleg az 'egyedül levô', 'magányos' jelentésű cseh sam jsa

kifejezésbôl származik -, és fokozatosan alkalmazkodik

új világához.

  Családja fokozatosan lemond róla, mindinkább

meggyôzik magukat arról, hogy a bogár nem is Gregor.

Elôbb emlékeit veszik el szobája átrendezésével, azután

kiürítik a szobát, mely végül lomtárrá lesz, benne maga Samsa is csak lom. Meg kell élniök, ezért az apa bankszolga, a lány elárusítónô lesz, az egyik szobát pedig kiadják három albérlônek.

  A féreggé változott fiú egyre terhesebb a családnak,  az apa almákkal bombázza. A bogár hátába fúródott és

ott rothadásnak induló alma a kafkai "két valóság" egybejátszását példázza. Gregor sebesülései tulajdonkép.

pen a családjától kapott lelki sebek. Ezek és az átváltozással együtt járó megpróbáltatások énjének olyan vonásait hozzák elô, amelyek eddig ismeretlenek voltak

saját maga számára is. Amikor húga hegedül az albérlôknek, lelke mélyéig megragadja a zene: "Śgy érezte, most látta meg az utat, amely az áhítozva keresett, ismeretlen táplálékhoz vezet." A többiek azonban már meg akarnak szabadulni a szörnyű tehertôl. Halálos ítéletét húga mondja ki: "Meg kell próbálnunk megszabadulni tôle"; és Gregor egyetért az ítélettel, maga hajtja azt végre, nem eszik. Utolsó pillanataiban "megindultan és szeretettel" gondol családjára. Eltűnésével szülei és húga megkönnyebbülten lélegzenek fel, újra ringatózhatnak a rendezett polgári élet illúzióiban.

  Gregor Samsa tragédiája groteszk színezetben jelenik

meg elôttünk: a groteszk helyzeteken nevetünk, de nem

felszabadult nevetés ez, a viszolygás, az iszonyattól való borzadás érzésétôl nem tudunk megszabadulni.

  A fejleményeket nagyrészt belülrôl, Gregor Samsa

szemszögébôl látjuk, részben pedig a családéból, kívülrôl. Csak a befejezô részben vállalja az író a "tárgyilagos" elbeszélô szerepét.

  A világ elemeinek éles körvonalú, tárgyilagos megjelenítése érzékeltetni tudja a fôszereplôt körülvevô világ lényegét: "esôcseppek koppannak a párkány bádoglapján "; az ablakon át "élesen kirajzolódott az utca túlsó oldalán a szemközt álló végtelen, szürkésfekete ház egy

részlete - kórház volt - és a homlokzatot szigarúan áttörô ablakok szabályos sora ". A geometrikus tagoltság, a keménység és szabályosság a külsô világnak a kérlelhetetlenségét és mechanizmusát teszi nyomatékossá. A négy faltól határolt üres szoba a magára hagyott Gregor életének bezárt jellegét hangsúlyozza, a benne lerakódó és ôsszegyűlô szemét pedig a testi-lelki megadást. A térbeli bezártság felbontása mintegy a végtelenbe nyit utat: Samsa szobájának nyitott ajtaján keresztül látszik a lefelé vezetô lépcsô teteje.

  De sokat mond Gregor apjának öltözete is: miután

bankszolga lesz, hivatalból is részese a társadalom

rendfenntartó hadseregének, odahaza is egyenruhában

jár, "mintha ott is felettesei parancsát várná". Tetszik neki ez a szerep. Az egyenruha komolyságot és méltóságot

kölcsönöz neki, és szemmel láthatóan odakapcsolja a

bürokratikus rend világához.

  Ennek a novellának is sokféle értelme van, ezek együtt adják a mű jelentését. Vegyünk szemügyre néhány lehetséges értelmezést:

  a) Gregor Samsa azzal, hogy élete üres mechanizmusok sorozatává lett, elvesztette emberi lényegét, féreggé

alacsonyodott. Az átváltozásban belsô torzulása jutott

kifejezésre.

  b) A fôszereplô bűnös abban, ami vele történt, mert

nem volt benne elég erôs elviselhetetlen életének tudata, és így nem juthatott el odáig, hogy képes legyen

megfelelni emberi feladataina_k, hogy megoldhassa

problémáit a családjában, munkájában, a világban. Ćtváltozásával bűnhôdik is, önmagára is ismer, és ítélkezik is maga felett. átváltozása egzisztenciális válságá  nak a kivetülése.

  c) Ráébredt élete alapvetô hazugságára, arra, hogy az

emberi létnek csak külsô, megtévesztô jegyeit viselte,

valójában ember alatti szinten élt, és már állatinak tekinti magát. Igazában ettôl a rádöbbenéstôl válik igazán emberré, emberi érzései egyre erôteljesebbé válnak, a zene üdvözítô szellemi táplálékára áhítozik.

A lelki magáratalálás ára azonban a szörnyalakká változás. Gregor diszharmóniája így groteszkül tragikus és feloldhatatlan.

  d) Idegennek érzi magát a világgal, családjával, sôt

önmagával szemben is annyira, hogy még teste is mássá, idegen lénnyé válik.

  e) Mivel nem akar többé szerepet vállalni a birtoklás,

a szerzés világában, társadalmilag megszűnik létezni,

féreggé válik, elpusztul. Aki másként viselkedik, mint

ahogy a polgári világ konvenciórendszere elôírja, azt kíméletlenül kiközösítik. Hiszen Gregor lehetett volna

váltóhamisítóvá vagy éppen íróvá is, mint a szerzô maga, tisztes polgári családban - hasonló sorsra jutott volna akkor is.

  f) Azért változott át, azért fogadott el egy ember alatti, élôsdi létet, hogy megszabaduljon a haszonelvűség, az üzlet és a vele szorosan összefüggô családi zsarnokság világából, nyomasztó családi kötelezettségeitôl, megunt, értelmetlen munkájától. átváltozása lázadás sorsa ellen, tiltakozás a hazugság uralma ellen. Belépése a féregvilágba a felszabadulás érzésével tölti el, de ugyanakkor nyomasztja is kitaszítottsága, kiszolgáltatottsága. Belátja, hogy lázadása értelmetlen, nem tud kitörni a szabadság felé, meg kell halnia.

  g) Lázadása önzés, türelmetlenségében féregként viselkedik, s így mindinkább féregsorba süllyed.

  h) Szabadulni akar önmagától, álarcot ölt, féreggé

változik, de hiába: belülrôl továbbra is ôrzi azonosságát, sorsa a bensô hasadás.

  i) Az életre, az üzletre képtelen ember az életképesek,

egészségesek szemszögébôl nézve szörnyszülött. Samsa

nem is változott féreggé, csak élôsködô családja tekinti

annak, mert nem akarja ôket eltartani. Valójában ôk viselkednek féreg módjára.

  1. Hogyan érzékelteti az ember elidegenedését önmagától

Gregor Samsának féregtestéhez való viszonya?

  2. Jellemezzük a családot!

  3. Hogyan reagál Gregor átváltozására családja, környezete (apja, anyja, húga, a cégvezetô, a cselédlány, az albérlôk, a takarítónô)?

A per

  A per (1925) befejezetlenül, töredékesen maradt ránk

Kafka hagyatékában. A regény ma olvasható szövegét

Max Brod állította össze, a fejezetek sorrendje másképp

is elképzelhetô.

  Josef K. bankhivatalnok ágyánál egyik reggel két keménykalapos úr jelenik meg, és ismeretlen vétkéért letartóztatja. Ez a letartóztatás azonban nem vonja maga

után a vádlott fogva tartását, megszokott életmódjában

nem korlátozzák. Ezután egy hosszú, érthetetlen per

kezdôdik, melynek végén - bár ítélet nem születik - Josef K.-t kivégzik.

  A letartóztatással a történet - Josef K. élete - a mindennapok felszíni világából egy másikba, az igazíba, a

vád és védelem mitikus világába billen át.

  Az író már a regény elsô mondatában hangsúlyozza

hôse ártatlanságát: "valaki megrágalmazhatta", "semmi

bűnt sem követett el". Josef K. a polgári jogrend ellen

valóban nem vétett, egy törvényét sem szegte meg, feddhetetlen hivatalnok, köztiszteletben álló polgár volt. A igyelmes olvasó számára azonban világossá válik, hogy valójában hamis életet élô ember, nincsenek igazi emberi kapcsolatai, létezése gépies-közönyös kötelesség, élete a törvény, az illem, a szokás keretei között folyik, elidegenült, elszegényedett személyiség lett, elvesztette emberi lényegét. Josef K. azonban nemcsak bűnös, áldozat is: vétke a környezô világból ered, az embertelen társadalom tette embertelenné.

  Kezdetben nincs tudatában bűnösségének, letartóztatását elôször tréfának, majd tévedésnek véli, kihívóan lép fel a bírósággal szemben. Aztán egyre megadóbban várja az ítéletet, végül engedelmesen megy a kivégzésre, sôt sietteti a hóhérait, a feltűnô rendôr elôl futva magá  val vonszolja ôket, mintha nem is áldozatuk, hanem

bűntársuk volna. Ráébred bűnösségének tudatára: "Mindig húsz kézzel akartam belenyúlni a világba, s ráadásul

nem is helyeselhetô célból. Ez hiba volt" - és elfogadja a Bíróság világának ismeretlen törvényét. Azt is mondhatnánk, hogy saját maga ítélkezik: amikor a két úr udvariaskodva a feje fölött egymásnak nyújtogatja a kést,

"pontosan tudta, hogy az ô kötelessége lenne megragadni

és magába döfni a fölötte lebegô kést".

  A peres eljárást, melynek során mintha léte jogosultságát és értelmét kérnék számon, lelküsmeret-vizsgálatnak, lappangó bűntudata tárgyiasulásának is lehetne tekinteni. Josef K. a világ és önmaga értelmét keresi, harcot folytat a világ rejtélyeinek megfejtéséért. Egyre inkább a Törvényszék titokzatos világának megismerése

vezeti, és egyre kevésbé törôdik saját perével, személyének megmentésével.

  Josef K. tehát a Törvényt keresi nyomasztó, rémálomszerű víziók között, a város fárasztó labirintusában, mocskos bérházak szennyében, saját hivatalában, ügyvédi irodákban, egy festôművész műtermében, olcsó szerelmi kalandokban, az igazságszolgáltatás bűzös odúiban és padlásán, de itt is csak zűrzavart, tervszerűtlen kapkodást, visszataszító emberi megnyilvánulásokat talál. A Törvényszék nem valami közönséges bíróság, nem az államgépezet legális szerve, bár sok hasonló vonása is van. A Hatalom rejtélyes, megközelíthetetlen és személytelen, képviselôi ostobák és alantasak.

  Josef K. megpróbál közvetítôk útján közel kerülni a Bírósághoz, de a törvény ôrei, hivatalnokai és bírái sem

ismerik a Törvényt. Az ügyvédtôl csak alázatra intô szózatot kap. A nôk ugyan rejtélyes kapcsolatban állnak a

Törvényszék világával, nôi mivoltuk, természetes animális-biológiai erejük révén ismerik a rejtélyes erôk

mozgását, de ôket a dolgok lényege nem érdekli, csak

lehúzzák az embert irracionális mélységekbe. Titorelli,

a lezűllött művész is csak annyit tud, hogy "minden a

törvényhez tartozik".

  Minél türelmetlenebbül és makacsabbul keresi Josef

K. a kapcsolatot a Törvényszékkel, annál inkább eltávolodik a lehetôségtôl, hogy valóban kapcsolatba kerüljön vele.

  "Hagyd a mellékes dolgokat" - mondja a Dómban a

pap, és elmeséli neki a kapuôr történetét, mely a törvény megismerhetetlenségérôl szól. Ezt a problémát sokféleképpen értelmezhetjük, a börtönkáplán és Josef

K. is értelmezi. A pap végül azt mondja: "A biróság

semmit sem akar tôled. Befogad, ha jössz, elenged, ha távozol. " Ez az utolsó mondat az emberi kezdeményezés fontos szerepére utal? Vagy azt fejezi ki, hogy a világ

nem akar tôled semmit, befogad, ha megszületsz, és elbocsát, ha meghalsz? Az utóbbi értelmezés szerint ítélet nincs is, az életre ítéltetés maga a halálos ítélet. Ahogy a pap még beszélgetésük elején kifejtette: "Az itélet nem egyszerre jön, az ejárás maga válik lassanként itéletté."

  A beszélgetés fontos szavakkal zárul: "Nem kell mindent igaznak tartanunk, csak szükségszerűnek" - mondja a pap. Ezt lehangoló nézetnek tartja K.: "A hazugságot avatják világrenddé." A regény éppen errôl a hazug világrendrôl szól, melynek kábulatát olyan sokan elfogadják - vakon, sôt örömmel.

  A polgári élet felszíne alá vezetett Josef K. útja, s a

mélyben megpillantotta a félelmetes mozgatóerôket, tudomást szerzett a Törvény létezésérôl, melynek nincs

szüksége erôszakra, mely nem ismeri az "igazságot", de

végrehajtja a "szükségszerűséget".

  1. Mely részletek jelenítik meg közvetlen természethűséggel Josef K. valóságos átlagpolgári életének és környezetének jellemzô mozzanatait?

  2. Bizonyítsuk a regény szövegével, hogy Josef K. nem volt ártatlan!

  3. Hogyan fogadja Josef K. letartóztatását környezete?

  4. Hogyan válik a szomszédok lelkesedésének motívuma a

regény végére a közönnyel figyelô világ víziójává?

  5. Keressünk példákat a regényben a levegôtlenség, a szorosság a bezártság, a zsúfoltság képeire!

  6. Miben külônbözik a Törvényszék a szokásos bíróságtól, és miben hasonlít hozzá?

  7. Mutassuk be Huld ügyvéd, Leni és Titorelli festô alakját! Mit képviselnek a regényben?

  8. Hogyan alkalmazza Kafka a "becserélni"szót a szerelemre? Mit fejeznek ki Leni szavai: Kedvesét "fölcserélné valaki mással, például velem" és felkiáltása: "Maga fölcserélt vele!"?

  9. Mit érzékeltet a Leni ujjai között feszülô hártya? Milyen szerepet játszik a szerelmi jelenetben?

  10. A börtönkáplán tôrténete, mely külön is megjelent A

törvény elôtt címmel, a regény kulcsparabolája. Értelmezzük!

  11. Hogyan értelmezhetô a Josef K. kivégzésekor kinyíló

ablak?

  A kasrély c. regényben (1926) K. földmérônek állítólag munkát kínáltak a kastélyban. Megérkezik a faluba, de a kastélyba semmi módon nem tud bejutni. A "kastély"-nak itt hasonló szerepe van, mint A per ben a "törvény"-nek, mindenütt érzékelhetô, de megfoghatatlan és megközelíthetetlen.

  Kafka írásait sokan lehangolónak és lefegyverzônek

tartják. Kísérteties képei valóban elborzasztanak, de ez

jótékony borzadály. Kafka nem fogadja el a világ értelmetlenségét, nem beletörôdô ember. "Harcolok, nem

tudja senki. . .", "a harc örömmel tölt el. . "- írja élete vége felé, és az írás gyôzelem a szorongás felett. îrásai ráébresztik az embert, hogy látszólagos, valótlan életet él, hogy még nem ember. És Kafka bízik benne, hogy az lehet. "Az ember nem élhet az állandó remény nélkül,

hogy van önmagában valami szétrombolhatatlan. Bizni

annyit jelent: a szétrombolhatatlant önmagunkban felszabaditani, vagy helyesebben: szétrombolhatatlannak lenni, vagy helyesebben: lenni."

  1. Kafka írásművészetének milyen elôzményeit találhatjuk meg Swift, E. T. A. Hoffman, Dosztojevszkij műveiben?

  2. Milyen rokonságot láthatunk Kafka írásai és De Chirico, Dali, Max Ernst képei között?

  3. "Halálra kell elôbb sebeznünk a földi reményt, csak utána menthet meg bennünket az igazi remény."- Értelmezzük Kierkegaard fenti szavait, és gondoljuk meg, van-e valami köze Kafka világképéhez!