Hölderin

                            Hölderlin

Friedrich Hölderlin (1770-1843) a német költészet és az egyetemes világirodalom egyik legnagyobb lírikusa, a legtisztább eszményekért rajongó költô. Míg élt, kevés elismerésben volt része, igazi nagyságát csak az utókor ismerte fel. Életében verseinek szórványos közlése mellett csak a Hüperión című, regénynek nevezett műve jelent meg.

Tragikus sorsú ember volt: élete utolsó negyven évét elborult elmével élte le; alkotásra alig egy évtizedet fordíthatott.

Lauffenban született kispolgári család gyermekeként. Apja is, mostohaapja is korán meghalt, anyja, az érzékeny lelkű papleány, négy gyermekét vesztette el, s a családnak ez a gyászos komorsága nyomasztóan hatott a fiatal Hölderlin kedélyvilágára is. Az anya papot szeretett volna nevelni belôle. A tübingeni egyetemen végezte teológiai tanulmányait (1788-1793), itt szerzett doktorátust, de mégsem a lelkészi hivatást választotta. Jobban érdekelte a filozófia és a költészet. Ezt a vonzalmát erôsítették fel tübingeni diák- és szobatársai, Schelling (1775-1854) és Hegel (1770-1831), a kor kiváló filozófusai és esztétái. Velük együtt lelkesedett Rousseau-ért és Kantért, a francia forradalom eszméiért, amelyekhez hű maradt a forradalom eltorzulása ellenére is.

Több helyen házitanítóskodott, szomorú sorsa kezdetben ide-oda vetette. Életének legboldogabb szakasza az a pár év volt, amelyet a gazdag frankfurti Gontard bankár házában töltött a négy gyermek nevelôjeként (1795-1798). Itt szeretett bele élete egyetlen szerelmébe, a bankár még fiatal, törékeny alkatú, görögösen szép arcélű feleségébe, Susette Borkensteinba (szüzett), akit műveiben a Platón Lakomájából kölcsönzött Diotima névvel szerepeltet.

Diotima a költô számára a természet harmóniájának foglalata, maga a megvalósult eszmény, a tökéletes szépség, az emberi és az isteni világ harmonikus egységének megtestesülése volt. Susette számára viszont Hölderlin az öntudatra eszmélést, a szellemi világ feltárulását jelentette a kisszerű polgári környezetben. Elragadtatott éveket töltöttek együtt a kölcsönös szerelem sugárzásában, amelyben egyébként nyoma sem volt a testi vonzalomnak: szerelmük mély lelki kapcsolattá nemesült.

Frankfurtból - két évre - Hamburgba költözött: költeményein és Empedoklész című drámáján dolgozott. 1800-ban Svájcba indult - ismét házitanítónak. Innen 1801-ben Franciaországba, Bordeaux-ba (bordó) ment Meyer konzul házába nevelônek.

A századforduló táján törés következett be Hölderlin pályáján. Elszakadása nagy szerelmétôl, magánya, sikertelensége, kortársai közönye egyre érzékenyebbé, sebezhetôbbé tették ezt az egyébként is sérülékeny embert. Lelki élete csupa konfliktus: a túlcsorduló érzelmi telítettség és az elsivárosodás közt vergôdve küzdött a harmóniáért.

1802-ben tért haza Franciaországból, s ekkor jelentkeztek rajta a megbomlott lelki egyensúly elsô tünetei. Ugyanebben az évben halt meg Diotimává eszményült bálványa, Susette is. A kórházi kezelések nem tudtak segíteni rajta, s 1807-ben barátai súlyos elmebetegként egy tübingeni asztalosmester gyámságára bízták, aki élete végéig becsülettel gondozta. Közel negyven évig járt fel-alá nyughatatlanul Zimmer mester házának "tornyában", fennhangon deklamálva a Hüperiónt s hangosan beszélve, vitatkozva önmagával. Néha-néha verset is írt, ha ritka látogatói megkérték erre, de nem vállalta többé az azonosságot önmagával: ekkori pár soros költeményeit Scardanelli (szkardanelli) néven írta alá. - Verseinek 1826-ban megjelent kötetét nem vette tudomásul, összes műveinek 1846-os kiadását nem érte meg. 1843-ban teste is meghalt.

Hölderlin világa

Költészete a klasszika és a romantika határán foglal helyet, de közelebb járunk az igazsághoz, ha művészetében a klasszicizmus kiteljesedését és lezárását látjuk. A német klasszika óriásai azonban - Goethe és Schiller - a nyugodt fenséget és a kiegyensúlyozottságot hiányolták benne, a középkorért lelkesedô romantikusok pedig - közöttük Novalis - sajátos antikvitását, "görögségét" tartották idegennek.

Hölderlin rajongott az antik görögökért, a görög tájakért, a csodás szigetekért (pedig sohasem járt Görögországban). Saját kora polgári világából a hajdani athéni demokrácia eszményeihez, héroszaihoz, isteneihez menekült, s elmerült a Természet minden ellentmondást feloldó misztikumába. Számára valóban léteztek Hellász istenei, akik valaha még együtt éltek az emberekkel. Sôt: úgy látta, az eltűnt s visszasóvárgott aranykorban ember és isten között nem is volt különbség, hiszen "az ember, mihelyt ember - isten már; s ha isten, akkor szép". Felfogása szerint "az emberi, az isteni szépség elsô gyermeke a művészet; benne ifjodik és újul meg az isteni ember".

A hölderlini líra lényege: "harc az ünnepért, sóvárgás Héliosz fénye, az aranykor, a gyermekkor fénye, a szerelem, a görögség fénye után, s a jelen és a múlt kiáltó ellentétébôl fakadó fájdalom" (Szabó Ede, Világirodalmi lexikon).

Hüperión

"Görögségét", az antik világ utáni sóvárgását Hüperión vagy a görögországi remete (1797-1799) című művében bontotta ki a legsokoldalúbban. A frankfurti boldog években a Diotima-élmény hatására alakult ki véglegesen ez a legfontosabb prózai munkája.

Műfaja alig meghatározható, a hagyományos keretek egyikébe sem illik bele. Szokták lírai fejlôdésregénynek, lírai-elégikus levélregénynek is nevezni, epikus értelemben azonban nem igazi regény. Valójában egyetlen nagy belsô monológ, prózában írt lelkesült himnuszok sorozata: "bölcselet és líra, ábránd és vallomás, stilizált önéletrajz és megható utópia" is egyszerre.

Hüperión a görög mitológiában titán, Uranosz és Gaia egyik gyermeke, akit a napistennel, Héliosszal azonosítottak. Homérosz mint a napisten atyját említi.

Hölderlin művének fôhôse, Hüperión, nem a mítosz titánja, csupán rokonszenves, rajongó újgörög ifjú, aki a szolgaság földjén a régi aranykorról álmodik, s ezt az aranykort szeretné feltámasztani népe javára a jelenben. A névazonosság azonban nem véletlen: a Nap fénye ragyog benne is, népe világító Héliosza kíván lenni; ô a magasba növô, a Végtelenbe törô Ember.

Leveleiben német barátjának, Bellarminnak idézi fel múltja emlékeit: ifjúkora ábrándjait, lázas vágyakozásait. Elsô barátja, Adamasz a görög istenek és héroszok csodálatos világába vezeti be, Alabanda pedig - késôbbi barátja - azt a vágyat erôsíti meg benne, hogy közösen szabadítsák meg hazájukat a szolgaságtól és a nyomortól.

Egyik kirándulása alkalmával Kalaurea szigetén megismerkedik Diotimával, "aki Egy és Minden", akinek "a neve: Szépség". Ez az istenek közé emelô szerelem új emberré formálja a vívódó Hüperiónt. Épp Diotima ébreszti rá arra is, hogy nem zárkózhat be önzô módon a szerelem egébe, hanem népéért kell élnie. Az eszményi leány így oktatja kedvesét: "Be akarsz zárkózni szerelmed egébe, és hagyod elszáradni, kihűlni a világot, amelynek szüksége van rád? Alá kell szállnod, mint a fénysugár, mint a mindent megfrissítô esô, alá kell szállnod a halandóság országába. Apollónként világítanod kell s Juppiterként életet adnod, megremegtetned a földet, különben nem vagy egedre méltó." (Szabó Ede fordítása)

Hüperión az antik világot szeretné hazájában újra megteremteni, "ki akarja emelni gyalázatából népét, s vissza akarja vezetni az anyai szépséghez, melybôl származott". Földereng elôtte "a jövendô szabad állam büszke látomása". A törökök ellen 1770-ben kitört felkelés élére áll Alabandával együtt. Néhány gyôztes ütközet után azonban a görög harcosok méltatlanokká válnak a nemes eszményekhez: fosztogatnak, gyilkolnak válogatás nélkül, lemészárolják testvéreiket, az ártatlan görögöket is.

A szabadságharc elbukik, Hüperión súlyosan megsebesül. Kiábrándultan és megtörten úgy érzi, hogy már nem méltó Diotimára. Kedvese távollétében a leányt is elpusztítja sorvasztó bánata. Halála kétségbeejti Hüperiónt. A reményvesztett Alabanda is elhagyja, s a fôhôs teljesen magára marad. Hogy önmagát bátorítsa, elôveszi rég elfeledett lantját, s dalt zeng a sorsról (Hüperión sorsdala). Ebben az örök derű közönyös, sorstalan fényében élô istenek világát állítja szembe a kínlódva élô halandók szirtrôl szirtre hulló sors-folyamával.

Hazáját el kell hagynia. Fásult bolyongása közben elvetôdik Németországba, s kíméletlen bírálatban ostorozza a németek "barbárságát": "Eleitôl fogva barbárok, akiket a szorgalom, a tudomány s a vallás is csak barbárabbá tett, teljességgel képtelenek minden isteni érzésre, csontjuk velejéig romlottak, a szent gráciák boldogságára érdemetlenek..." (Szabó Ede fordítása).

Hüperión végül a Természetben találja meg nyugalmát, s a Természet misztikus harmóniájában újra felleli Diotimáját: "Mi sem, mi sem váltunk el, Diotima, s aki könnyet sír érted, nem érti ezt. Eleven hangok vagyunk mi, harmóniádban, Természet, összecsendülünk - s ez széttéphetetlen! ki választhatná el a szerelmeseket?"

Menón panasza Diotimáért

A Hüperión záró akkordjaival cseng össze egyik leghíresebb s legbonyolultabb szerelmes verse, a Menón panasza Diotimáért (1800), ez a kilenctételes, himnuszba forduló, disztichonokban írt elégia. Életrajzi háttérként szolgálhat a költô elválása Susette Borkensteintól, de szoros kapcsolatban van a vers a Hüperiónnal is, hiszen a "regény" cselekménye folyamán Diotima meghal.

A költemény az elhagyatottság leverô állapotából indul ki: Menón magányosan, sebzett vadként bolyong, mint valami szomorú álomban. Eltűnt kedvese nyomait kutatja a régi tájakon enyhülést keresve, de nyugalmat nem talál, sebe nem gyógyul be (1.). Śgy érzi, még a halál iszonyú éjjelében is ôt kutatná, s kínjai közepette is boldog (2.), hiszen a szerelem aranyfénye, az emlékek ragyogása besugározza az éjszakát. Korszakok zúgnak el, évek múlnak az évekre, tavaszoknak nyoma vész, de a szerelem fölötte áll az örökös változásnak: a szerelem le tudja gyôzni az idô gyilkos hatalmát (3.).

A fényben úszkáló szerelmes hattyúk tündéri képében idézi meg az elsuhant szerelmi boldogság önfeledtségét, meghittségét, s ennek roppant érzelmi gazdagságát állítja szembe a sivár, fénytelen léttel (4.). Ünneptelen az élet egyedül, s aki ennyire magányos, abból kihal minden isteni tűz. Csak érzéketlenül, bénán, sírva ül naphosszat, s búsítja a madárdal meg a bimbózó virág is. Az életadó nap hűvösen alkonyul borongós lelkében, az ég pedig sivár és üres, akár a börtönfal (5.). Visszazokogja Menón hajdani drága vidékét, ifjúságát, melyet csak a lélekkel telô ünnep csodája tudna feltámasztani (6.).

Az istenek gyermeke, Diotima, akit oly embertelenül régóta keres, mintha újra megjelenne elôtte: hallja köszönését, "a rég-csengett égi, igaz szavakat" (7.). Él még, s olyan, mint rég, az athéni lány: halk lebegéssel jön, teste hibátlan, örök. Derűs és bölcs homloka fényt áraszt a halandókra, s egész lénye azt igazolja:

"»hogy: sem a düh, sem a gond, az öröm tart csak ki örökké,

 s hogy: majd alkonyidôn jönnek aranynapok is."« (8.)

Mindezért köszönet jár az égieknek; s a költô lelkébôl is felszáll a hálaima. A költemény utolsó tétele (9.) ujjongó himnusz: az élet újjászületését, ifjúság, remények, szerelmek visszatérését ünnepli mámoros zengéssel. Az új aranykor látomásába belesimul a hésziodoszi Boldogok szigeteinek emléke is: létezik "egy föld"; a hôsök, múzsák és szeretôk hona:

"»s ott, vagy emitt, e sziget hűsén egymásra találunk,

 ott, hol kedveseink élnek a kertek ölén,

ott, hol a vers igazabb, s a tavasz lassúbb vonulású,

 s új évszázadokat kezdhet el újra szivünk.«"

(BERNÁTH ISTVÁN FORDîTÁSAI)

Az élet fele

Az élet fele (1802) című költemény írásakor a 32 éves költô már a felbomló tudat szakadékának szélén állt, mégis rendkívüli erejű és szépségű remekművet alkotott. Számvetésnek, léte összegzésének tekinthetjük ezt a pár soros verset. Ez után már a negyvenéves sötétség következett.

Az elsô szakasz megkapó természeti képe: a vadrózsákkal telehintett és sárga, érett gyümölcsökkel megrakott part az élet tavaszának és nyarának bôségét, örömét, a boldogság beteljesülését sejteti. Ezt dúsítja fel s egészíti ki - a költészet és a szerelem motívumával - a csókmámoros hattyúk boldog, játékos enyelgése a tó "szentjózan" vizében.

A "jaj nekem" riadt kiáltása az emberre, a versben megszólalóra irányítja a figyelmet. A lét fenyegetettségérôl jajong a költemény: a lopva közeledô tél sivárrá teszi a világot és a didergô lelket; nem lesznek virágok, kihuny a fény, eltűnnek az árnyak.

Az utolsó három sor fagyos némasága, rideg merevsége és a kellemetlen hanghatás már a megsemmisülés rémületét árasztja.