Tömörkény István : Valér a földbe megy

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN (1866-1917)

Valér a földbe megy

Ezt az idôjárást, ami a mostani, igazság szerint nem úgy hívják, hogy szép idô, hogy pompás idô, hogy kitűnô idô, mert az idô ezen járása egyszerűen csak kincses idônek neveztetik. Valóban az is. Ez az idô, amidôn a kalászok nagyobbodásának zaját éjszaka meg bírja hallgatni, aki ért hozzá. Minden növekszik ilyenkor, ami csak növendék. îgy, teszem azt, a paprika is most van leginkább abban a korban, amidôn kedvét kell neki keresni. Ez a kapálásban nyilvánul. Ha a paprikát jól körülkapálják, de közben óvják is, hogy a kapavassal meg ne vágassék, az olyan valami viruló szép kisded növény lesz, hogy gyönyörűség nézni még annak is, akinek semmi köze sincs hozzá. E kicsi szelíd bokor ekkor kezdi teremni az ô nagy gyümölcseit, amelyek oly mérgesek, oly formátlanok, s mégis annyira kedvesek, hogy például most harmadéve is százhatvan forint volt belôle egy mázsa.

E nagy árnak oka az, hogy a vele való bánáshoz különös hozzáértés kívántatik, azonfelül elsôsorban mi Urunk és Istenünk segedelme, hogy nekivaló idôt adjon. Most adott, nem lehet panasz az égbeliek ellen, mert ez, bárki bármit beszéljen, kincses idô. Istentôl itt már a paprika részére kívánni mit se lehet, hanem igenis a paprika kívánja az emberek részérôl a kapát. Épp azon alapon indul ki a tanyából korán reggel a fiatal Toponárszki Gergely feleségestül, menvén a földbe, hogy azt jól megkapálják, mert ritkaság az, hogy munkátlanokon Isten áldása legyen. Épp csak tavalyi házasok ôk, a fiatal gazda-pár, a felesége, bizonyos Bánhidy Valér, csak most számolt huszonegy esztendôt. Szép asszony, régi jó magyar fajta, bár az ember sem kivetôs, bár mindenki tudja, akinek esze van, hogy ô rác származású. Tisza-partiak ôk ugyanis, és a Tisza túlsó partját már a rácok lakják. Régi idôben sok rác származott át onnan (csak egy ladik-útba került), bérleni való földeket keresvén. Ezeket meg is találták, s ittragadtak, mert ragaszt a föld nagyon, s ama idôkben még nem voltak hitbeli villongások. Lám, ha a Tisza árad, egyformán önt el rácot és magyart, valamint a jégesô sem tesz különben. îgy apránként elmagyarosodtak, összekeveredtek, s csak a név mutatja a régi idôket, természetesen az is a maga módja szerint, mert kidobják belôle a sok kemény betűt, és Toponárszkibôl Toponáczki lesz, mint a Benkovszkiból Benkóczi.

îgy megy hát a fiatal gazda a földre az asszonnyal, csak úgy könnyeden, mert nem messze van az, s délre hazatérnek. Csak két kapát visznek, s a vizes korsót mázatlan cserépbôl, amelyben olyan hűs marad a víz, mintha pincében állna. Megállnak a föld szélén, tekintetükkel végigfutják a paprikabokrokat, azután egymásra néznek szótalan boldogsággal. A szerelmetesség is szebb így, májusi munkában a gyönyörű termés elôtt.

- Jaj, de szép - szól az ember.

Az asszony bólint rá, s felelni akarna valamit, de ím, hirtelen megdöbben. Reszketés fut rajta végig, és elhalványodik.

- Nézze csak kend, kilelt a hideg.

Rázni is kezdi azonnal, s az ember sietve borítja vállaira a kabátját.

- Eredj csak, eredj haza, fiam, aztán pihenj le - biztatja.

- De hátha elhagy - véli az asszony dideregve. - Hisz kapálni köllene.

Hát várnak egy kicsit, de Valért egyre jobban elôfogja a fázás. Csak jobb lesz ezzel hazamenni. Fogja is az egyik kapát, hogy majd azt is hazaviszi, s megindul. Az ember pedig most már szomorúan fog a dologba. Néhány paprikatövet megkapál, mikor a szívébe üt a sejtés, s gyorsan megfordulván, Valér után tekint. És látja, hogy éppen abban a pillanatban szintén megfordult maga körül egyet a haladó asszony, aztán mint akit a villám leütött, végigesik az úton, a kapa pedig a válláról messze elrepül. Minden munkát otthagy e látványra az ember, és szalad arrafelé azzal a nehézkes futással, melynek oka a súlyos csizmákban keresendô.

- Valér! - kiáltja. - Valér!

Hát ha ítéletnapig kiabálod is, szegény ember, hogy Valér! - ezt ugyan többé föl nem költöd. Ez meg van halva tökéletesen, mert szél érte. Furcsa az, és lelkekbe vágó dolog, ha az ember halottját az országút porában siratja zokogva, már pedig ez itt így van, mert Gergely ott térdel, forgatja, tépdesi keblérôl a ruhát, és ajkán keresztül igyekszik bele életet lehelni. Nem lehet az, hogy meghalt, hisz még meleg. Az ám, de e meleg is hagyogatja el apránkint, s nincs mást mit tenni, mint fölvenni a porból a holtat, s vinni a tanyaház felé. S ott ismét a nagy szomorúságok, az öregek sikoltása, a kisleány sírása, de ezekkel ne is szaggassuk senki szívét, elég, ha az övéket szaggatta. Mert nem errôl van itt most szó, hanem másról van szó. Ugyanis már fölállították a ravatalt, a sima ágyra tették a halottat, gyertya is égett a fejénél, míg a szomszéd Rózsa Mihály sietve hajtott a városba koporsóért, és az asszonyok imádkoztak, elôbb a haldoklókért való könyörgést, azután a bűnök bocsánatáról szólókat, hogy: Kik még az életben szenvedtök, örültök, Ez lösz majd végetök, mind ide kerültök. - Itt a királyoknak lehull koronájok, eltűnik hatalmuk - midôn mindezt már tennék lóháton sietve ér a tanyaudvarba a kardos ember, az öreg pusztázó. Azt mondja:

{Pusztázó: a város külterületén (pusztáján) szolgálatot teljesítô rendôr}

- Gergô, a halottadat be köll vinni a kórházba.

- Valért? - pillant föl szomorúságából Gergely. - Hisz nem gyógyítja azt, szögént, mán mög senki kórháza.

- Tudom - felel a pusztázó -, de erre így van parancs. Majd odabent az orvosok mögvizsgálják, hogy mi ölte mög.

- Mi? Hát a szél. Az érte az úton.

- Jól van, öcsém - mondja amaz a lóról -, én elhiszöm, de odabe nem hiszik el! Azt mondják ám, hogy hátha nem az ölte mög? Hátha más?

Mikor így ököllel ekkorát a szívére csapnak Gergelynek, gyanúsítván, mintha ô ölte volna meg Valérját, pillanatra elsötétül elôtte minden, s úgy érzi, mintha kezdené elhagyni az esze. Azután kifakad, mérgesen beszél, miket csendes komolysággal hallgat végig a pusztázó. Mint olyan ember, ki szokva van ezekhez. Ezért nem is viszonzá Gergely mérges szavait, s ezt méltóságán alul levônek is tartaná ô, ki Gergely öregapját már akkor ismerte, mikor Gergely édesanyja még nem volt az élôk között. Csak mikor a fiatal özvegy lecsillapul, szól neki:

- A törvén törvén, öcsém. Azon már te se segíthetsz. Hát csak vidd be Valért a kórházba.

Be is. Most már csakugyan, és csak azért is beviszik - féktelen módon száguldanak az indulatok Gergely kebelében. Vigyük csak, vigyük! Mikor a szomszéd, ama nevezetű Rózsa Mihály, kihozza a koporsót, holtját abba emeli Gergely szép fehér ruhában. S a szomszédasszonyok ezúttal Gergelyre példázván, az István királyunkhoz való éneket mondják, mely szerint: Rólad emlékezvén, csordulnak könnyei, Búval harmatoznak szomorú mezei, Lankadnak szűntelen vitézlô karjai, Nem szűnnek iszonyú sírástól szemei...

Lélekre lehet mondani, hogy bizony nem szűnnek iszonyú sírástól ott szemei senkinek sem. Városi ember talán nem talál e dologban oly sok iszonytatót. De itt, ahol minden másképp van, ím, viszik szép Valérunk testét be a csúnyaszagú házba, hol ôt halott korában késekkel vagdalni és darabolni fogják. S majd onnan lészen temetendô, több testi darabokban, mik, óh, én uram és én Istenem, föltámadáskor miként lesznek vajon ismét eggyé? Az ám. Erre feleletet senki sem ád. A tanyából lassan indul ki a kocsisor, három kocsi van éppen, mert több effajta temetéshez nem telik, mert elvégre a paprika is csak kapálandó. Ez szomorú út, be a kórházig. És az is szomorúság, ahogy a halottat beviszik, és jönnek a tudós orvosok, és a kapitányságtól a biztos, és jönnek a törvényszéki urak, a vizsgáló, továbbá a király ügyvédje, s valóban csak a jó Jézus urunk tudná megmondani, hogy még ezenfelül kik is jönnek, oly sokan vannak.

Nem kell hinni, hogy sok idôbe kerül, mert nem kerül sok idôbe, míg megállapodnak abban, hogy Valért csakugyan a szél ölte meg. A szívét érte. Irigyelte ezt a szívet a szél Gergelytôl, s megölte. Nem jó dolog, de mit lehetne ellene tenni? Semmit se lehet ellene tenni. Meghalt felsôbb hatalmak végzése szerint. Jó. Ez ellen nem lehet tenni. De a formája e dolognak, a pusztázó, a kapitány, az orvosok, a törvényszékiek, a darabolás, s azon rettentô vád, hogy nem Gergely ölte-e meg Valért, mily borzasztó iszonyatosságok ezek.

Kihozzák újból a koporsót, a tanyai kocsira teszik. Valér most megy ki a földbe utoljára. Ott a pap is, ki kísérné, csak úgy ingben, mint kórházból jötteknél szokás. És a kántor úr is a segédjét küldte el, kinek bár szebb a hangja, de azért (ugye bizony) mégsem ô a kántor? És akkor e sivárságok között megindul a temetés. Valóban, még csak keresztje sincs Valérnak, mert a sok lelki gyötrelem között elfeledkeztek arról, hogy nevét a fába vágassák. Ellenben mezei virágokból font koszorúk lógnak a kocsik lôcsein. îgy haladnak a rövid úton, mely a kórháztól a temetôig vezet, csupa kórházak, börtönök és kaszárnyák között. Micsoda út ez, én jó uram! A pap lassan megy a gyalogjárón, halottja kocsiját Gergely maga kormányozza, s ô, Valér, fejtôl fekszik hozzá. A pékek kaszárnyájánál, hol épp prófuntot osztanak ki, megállnak, hogy beszentelje a pap Valért, s azután szabadjára eressze.

{Lôcs: a szekéroldal felsô szélén a tengelyt külsô végével összekötô vasalt, görbe rúd

Prófunt: olaszból-németbôl: katonakenyér}

A latin zsolozsma kezdôdik, s a kántorsegéd mondja a búcsúztatót.

- Valér! Valér! - kiáltja Gergely a kocsiban, és sírva fakad.

A többiek is leveszik kalapjukat, s gondolkozva hallgat mindenki. Mily véletlen eset ez. És mily szégyennel teli való, hogy Valért így meghurcolták, darabolták, s most ily nyomorultan, szegényesen, szégyennel kell ôt vinni ki a földbe. îgy meghurcoltatni.

Ki ad ezért elégtételt?

Ki ad, emberek? Az Isten.

Mert ím, épp történik, hogy jön haza itt a kaszárnyák közén a gyakorlótérrôl az ezred, és jön legelöl egy kompánia, és kardot ránt a kapitány:

- Compagnie, habt acht! Compagnie, rechts schaut!

És a kapitány úr, a hat arany csillaggal a nyakán, a fényes kardot tisztelgésre vágja, és a legénység keményen lépdelve szíjat szalaszt, s mind valamennyi veti fejét Valér koporsója felé. Jön a másik kompánia, a harmadik, a negyedik, az aranysapkás tiszturak, a nyalka kadét urak, s a mogorva, vén ôrmesterek mind-mind kommandéroznak a legényeiknek, hogy fejet vessenek a Valér koporsója felé. A kardok suhannak a levegôben, s az aranyos tiszt urak, midôn tisztelgésre lecsapnak, komoly szomorúsággal tekintenek a halottas szekér felé. És a legények levágják szintén kezüket a puska agyához, s járulnak el fôvetéssel Valér elôtt. Egy kompánia, két kompánia, három kompánia, egy batalion, egy egész ezred, így végigtisztelik ôk Gergely halottját. Kemény, erôs kommandók hallatszanak, s Gergely, kiben a könny árja most már csakugyan megindult, hátraszól a koporsóhoz:

{Compagnie, ... schaut!: Csapat, vigyázz! Csapat, jobbra nézz! németül

Batalion: század

Kommandók: vezényszavak}