TÖMÖRKÉNY ISTVÁN (1866-1917)
Valér a földbe megy
Ezt az idôjárást, ami a mostani, igazság
szerint nem úgy hívják, hogy szép idô, hogy pompás idô, hogy kitűnô idô, mert
az idô ezen járása egyszerűen csak kincses idônek neveztetik. Valóban az is. Ez
az idô, amidôn a kalászok nagyobbodásának zaját éjszaka meg bírja hallgatni,
aki ért hozzá. Minden növekszik ilyenkor, ami csak növendék. îgy, teszem azt, a
paprika is most van leginkább abban a korban, amidôn kedvét kell neki keresni.
Ez a kapálásban nyilvánul. Ha a paprikát jól körülkapálják, de közben óvják is,
hogy a kapavassal meg ne vágassék, az olyan valami viruló szép kisded növény
lesz, hogy gyönyörűség nézni még annak is, akinek semmi köze sincs hozzá. E
kicsi szelíd bokor ekkor kezdi teremni az ô nagy gyümölcseit, amelyek oly
mérgesek, oly formátlanok, s mégis annyira kedvesek, hogy például most
harmadéve is százhatvan forint volt belôle egy mázsa.
E nagy árnak oka az, hogy a vele való bánáshoz különös hozzáértés
kívántatik, azonfelül elsôsorban mi Urunk és Istenünk segedelme, hogy nekivaló
idôt adjon. Most adott, nem lehet panasz az égbeliek ellen, mert ez, bárki
bármit beszéljen, kincses idô. Istentôl itt már a paprika részére kívánni mit
se lehet, hanem igenis a paprika kívánja az emberek részérôl a kapát. Épp azon
alapon indul ki a tanyából korán reggel a fiatal Toponárszki Gergely
feleségestül, menvén a földbe, hogy azt jól megkapálják, mert ritkaság az, hogy
munkátlanokon Isten áldása legyen. Épp csak tavalyi házasok ôk, a fiatal
gazda-pár, a felesége, bizonyos Bánhidy Valér, csak most számolt huszonegy
esztendôt. Szép asszony, régi jó magyar fajta, bár az ember sem kivetôs, bár
mindenki tudja, akinek esze van, hogy ô rác származású. Tisza-partiak ôk
ugyanis, és a Tisza túlsó partját már a rácok lakják. Régi idôben sok rác
származott át onnan (csak egy ladik-útba került), bérleni való földeket
keresvén. Ezeket meg is találták, s ittragadtak, mert ragaszt a föld nagyon, s
ama idôkben még nem voltak hitbeli villongások. Lám, ha a Tisza árad, egyformán
önt el rácot és magyart, valamint a jégesô sem tesz különben. îgy apránként
elmagyarosodtak, összekeveredtek, s csak a név mutatja a régi idôket, természetesen
az is a maga módja szerint, mert kidobják belôle a sok kemény betűt, és Toponárszkibôl
Toponáczki lesz, mint a Benkovszkiból Benkóczi.
îgy megy hát a fiatal gazda a földre az
asszonnyal, csak úgy könnyeden, mert nem messze van az, s délre hazatérnek.
Csak két kapát visznek, s a vizes korsót mázatlan cserépbôl, amelyben olyan hűs
marad a víz, mintha pincében állna. Megállnak a föld szélén, tekintetükkel
végigfutják a paprikabokrokat, azután egymásra néznek szótalan boldogsággal. A
szerelmetesség is szebb így, májusi munkában a gyönyörű termés elôtt.
- Jaj, de szép - szól az ember.
Az asszony bólint rá, s felelni akarna
valamit, de ím, hirtelen megdöbben. Reszketés fut rajta végig, és
elhalványodik.
- Nézze csak kend, kilelt a hideg.
Rázni is kezdi azonnal, s az ember sietve
borítja vállaira a kabátját.
- Eredj csak, eredj haza, fiam, aztán pihenj
le - biztatja.
- De hátha elhagy - véli az asszony
dideregve. - Hisz kapálni köllene.
Hát várnak egy kicsit, de Valért egyre jobban
elôfogja a fázás. Csak jobb lesz ezzel hazamenni. Fogja is az egyik kapát, hogy
majd azt is hazaviszi, s megindul. Az ember pedig most már szomorúan fog a
dologba. Néhány paprikatövet megkapál, mikor a szívébe üt a sejtés, s gyorsan
megfordulván, Valér után tekint. És látja, hogy éppen abban a pillanatban
szintén megfordult maga körül egyet a haladó asszony, aztán mint akit a villám
leütött, végigesik az úton, a kapa pedig a válláról messze elrepül. Minden
munkát otthagy e látványra az ember, és szalad arrafelé azzal a nehézkes
futással, melynek oka a súlyos csizmákban keresendô.
- Valér! - kiáltja. - Valér!
Hát ha ítéletnapig kiabálod is, szegény
ember, hogy Valér! - ezt ugyan többé föl nem költöd. Ez meg van halva
tökéletesen, mert szél érte. Furcsa az, és lelkekbe vágó dolog, ha az ember
halottját az országút porában siratja zokogva, már pedig ez itt így van, mert
Gergely ott térdel, forgatja, tépdesi keblérôl a ruhát, és ajkán keresztül
igyekszik bele életet lehelni. Nem lehet az, hogy meghalt, hisz még meleg. Az
ám, de e meleg is hagyogatja el apránkint, s nincs mást mit tenni, mint
fölvenni a porból a holtat, s vinni a tanyaház felé. S ott ismét a nagy
szomorúságok, az öregek sikoltása, a kisleány sírása, de ezekkel ne is
szaggassuk senki szívét, elég, ha az övéket szaggatta. Mert nem errôl van itt
most szó, hanem másról van szó. Ugyanis már fölállították a ravatalt, a sima
ágyra tették a halottat, gyertya is égett a fejénél, míg a szomszéd Rózsa
Mihály sietve hajtott a városba koporsóért, és az asszonyok imádkoztak, elôbb a
haldoklókért való könyörgést, azután a bűnök bocsánatáról szólókat, hogy: Kik
még az életben szenvedtök, örültök, Ez lösz majd végetök, mind ide kerültök. -
Itt a királyoknak lehull koronájok, eltűnik hatalmuk - midôn mindezt már tennék
lóháton sietve ér a tanyaudvarba a kardos ember, az öreg pusztázó. Azt mondja:
{Pusztázó: a város külterületén (pusztáján)
szolgálatot teljesítô rendôr}
- Gergô, a halottadat be köll vinni a
kórházba.
- Valért? - pillant föl szomorúságából
Gergely. - Hisz nem gyógyítja azt, szögént, mán mög senki kórháza.
- Tudom - felel a pusztázó -, de erre így van
parancs. Majd odabent az orvosok mögvizsgálják, hogy mi ölte mög.
- Mi? Hát a szél. Az érte az úton.
- Jól van, öcsém - mondja amaz a lóról -, én
elhiszöm, de odabe nem hiszik el! Azt mondják ám, hogy hátha nem az ölte mög?
Hátha más?
Mikor így ököllel ekkorát a szívére csapnak
Gergelynek, gyanúsítván, mintha ô ölte volna meg Valérját, pillanatra elsötétül
elôtte minden, s úgy érzi, mintha kezdené elhagyni az esze. Azután kifakad,
mérgesen beszél, miket csendes komolysággal hallgat végig a pusztázó. Mint
olyan ember, ki szokva van ezekhez. Ezért nem is viszonzá Gergely mérges
szavait, s ezt méltóságán alul levônek is tartaná ô, ki Gergely öregapját már
akkor ismerte, mikor Gergely édesanyja még nem volt az élôk között. Csak mikor
a fiatal özvegy lecsillapul, szól neki:
- A törvén törvén, öcsém. Azon már te se
segíthetsz. Hát csak vidd be Valért a kórházba.
Be is. Most már csakugyan, és csak azért is
beviszik - féktelen módon száguldanak az indulatok Gergely kebelében. Vigyük
csak, vigyük! Mikor a szomszéd, ama nevezetű Rózsa Mihály, kihozza a koporsót,
holtját abba emeli Gergely szép fehér ruhában. S a szomszédasszonyok ezúttal
Gergelyre példázván, az István királyunkhoz való éneket mondják, mely szerint:
Rólad emlékezvén, csordulnak könnyei, Búval harmatoznak szomorú mezei,
Lankadnak szűntelen vitézlô karjai, Nem szűnnek iszonyú sírástól szemei...
Lélekre lehet mondani, hogy bizony nem
szűnnek iszonyú sírástól ott szemei senkinek sem. Városi ember talán nem talál
e dologban oly sok iszonytatót. De itt, ahol minden másképp van, ím, viszik
szép Valérunk testét be a csúnyaszagú házba, hol ôt halott korában késekkel
vagdalni és darabolni fogják. S majd onnan lészen temetendô, több testi
darabokban, mik, óh, én uram és én Istenem, föltámadáskor miként lesznek vajon
ismét eggyé? Az ám. Erre feleletet senki sem ád. A tanyából lassan indul ki a
kocsisor, három kocsi van éppen, mert több effajta temetéshez nem telik, mert
elvégre a paprika is csak kapálandó. Ez szomorú út, be a kórházig. És az is
szomorúság, ahogy a halottat beviszik, és jönnek a tudós orvosok, és a
kapitányságtól a biztos, és jönnek a törvényszéki urak, a vizsgáló, továbbá a
király ügyvédje, s valóban csak a jó Jézus urunk tudná megmondani, hogy még
ezenfelül kik is jönnek, oly sokan vannak.
Nem kell hinni, hogy sok idôbe kerül, mert
nem kerül sok idôbe, míg megállapodnak abban, hogy Valért csakugyan a szél ölte
meg. A szívét érte. Irigyelte ezt a szívet a szél Gergelytôl, s megölte. Nem jó
dolog, de mit lehetne ellene tenni? Semmit se lehet ellene tenni. Meghalt felsôbb
hatalmak végzése szerint. Jó. Ez ellen nem lehet tenni. De a formája e
dolognak, a pusztázó, a kapitány, az orvosok, a törvényszékiek, a darabolás, s
azon rettentô vád, hogy nem Gergely ölte-e meg Valért, mily borzasztó
iszonyatosságok ezek.
Kihozzák újból a koporsót, a tanyai kocsira
teszik. Valér most megy ki a földbe utoljára. Ott a pap is, ki kísérné, csak
úgy ingben, mint kórházból jötteknél szokás. És a kántor úr is a segédjét
küldte el, kinek bár szebb a hangja, de azért (ugye bizony) mégsem ô a kántor?
És akkor e sivárságok között megindul a temetés. Valóban, még csak keresztje
sincs Valérnak, mert a sok lelki gyötrelem között elfeledkeztek arról, hogy
nevét a fába vágassák. Ellenben mezei virágokból font koszorúk lógnak a kocsik
lôcsein. îgy haladnak a rövid úton, mely a kórháztól a temetôig vezet, csupa
kórházak, börtönök és kaszárnyák között. Micsoda út ez, én jó uram! A pap
lassan megy a gyalogjárón, halottja kocsiját Gergely maga kormányozza, s ô,
Valér, fejtôl fekszik hozzá. A pékek kaszárnyájánál, hol épp prófuntot osztanak
ki, megállnak, hogy beszentelje a pap Valért, s azután szabadjára eressze.
{Lôcs: a szekéroldal felsô szélén a tengelyt
külsô végével összekötô vasalt, görbe rúd
Prófunt: olaszból-németbôl: katonakenyér}
A latin zsolozsma kezdôdik, s a kántorsegéd
mondja a búcsúztatót.
- Valér! Valér! - kiáltja Gergely a kocsiban,
és sírva fakad.
A többiek is leveszik kalapjukat, s
gondolkozva hallgat mindenki. Mily véletlen eset ez. És mily szégyennel teli
való, hogy Valért így meghurcolták, darabolták, s most ily nyomorultan,
szegényesen, szégyennel kell ôt vinni ki a földbe. îgy meghurcoltatni.
Ki ad ezért elégtételt?
Ki ad, emberek? Az Isten.
Mert ím, épp történik, hogy jön haza itt a
kaszárnyák közén a gyakorlótérrôl az ezred, és jön legelöl egy kompánia, és
kardot ránt a kapitány:
- Compagnie, habt acht! Compagnie, rechts
schaut!
És a kapitány úr, a hat arany csillaggal a
nyakán, a fényes kardot tisztelgésre vágja, és a legénység keményen lépdelve
szíjat szalaszt, s mind valamennyi veti fejét Valér koporsója felé. Jön a másik
kompánia, a harmadik, a negyedik, az aranysapkás tiszturak, a nyalka kadét
urak, s a mogorva, vén ôrmesterek mind-mind kommandéroznak a legényeiknek, hogy
fejet vessenek a Valér koporsója felé. A kardok suhannak a levegôben, s az
aranyos tiszt urak, midôn tisztelgésre lecsapnak, komoly szomorúsággal
tekintenek a halottas szekér felé. És a legények levágják szintén kezüket a
puska agyához, s járulnak el fôvetéssel Valér elôtt. Egy kompánia, két
kompánia, három kompánia, egy batalion, egy egész ezred, így végigtisztelik ôk
Gergely halottját. Kemény, erôs kommandók hallatszanak, s Gergely, kiben a
könny árja most már csakugyan megindult, hátraszól a koporsóhoz:
{Compagnie, ... schaut!: Csapat, vigyázz!
Csapat, jobbra nézz! németül
Batalion: század
Kommandók: vezényszavak}
1 megjegyzés:
A legutolsó mondat lemaradt! " - Valér - kérdezi büszke szomorúsággal, - Valér, hallod-e?"
Megjegyzés küldése