Az avantgard irodalma

a) Az avantgárd néhány stílusirányzatának jellemzése és bemutatása

b) Az epikus színház - Bertolt Brecht egy drámájának elemzése

            A 20. század világa

            Ha végigtekintünk az irodalomtörténet művelődéstörténeti korszakain, láthatjuk, hogy az ókor, a középkor, a reneszánsz, majd a barokk és a felvilágosodás irodalma után a realizmussal és a romantikával kezdődött (XIX. század) az irodalomban mindaz, amit modern irodalomnak nevezünk.

            A 20. század a változások százada. A század elején a földgolyó Európa-központú volt, ma többcentrumú. Faji, vallási, kulturális és gazdasági ellentétek jellemzik, tudományos-technikai forradalmak zajlanak. A 19. századi ember hitt Istenben, magában az európai kultúrában: önmagában és társaiban. Nietzsche híres kijelentésével ("az Isten meghalt") egy közel kétezer éves világszemlélet rendült meg. Világossá vált, hogy az ember többé nem "ura" a földnek - a kor embere nem élhet az egyértelműségek világában: a század lényege a polifónia teljes körű jelenléte az emberi lét minden viszonyában.

            Avantgárd mozgalmak

            A 20. században nincsenek egységes korszakok, korstílusok. Az irányzatok párhuzamosak, egymásra épülők. A szecesszió képez átmenetet a szimbolizmus és az avantgárd között.

            Összefoglalóan avantgárdnak nevezzük a 20. század első évtizedeiben jelentkező újító művészeti irányzatokat. Az avantgárd első jelentkezése 1905-re tehető, fénykora a 10-es, 20-as évekre esik. Az avantgárdhoz azok az áramlatok, irányzatok tartoznak, amelyek ember és ember, ember és természet megváltozott viszonyrendszerére keresik a választ. Az irányzatok kulcsszava az új: radikálisan meg kívánják újítani a művészeteket, a társadalmat, a művész és a társadalom kapcsolatát.

Kubizmus                   -nyitó alkotása Picasso Avignoni kisasszonyok című képe

                                   -az első, forradalmi hatású avantgárd irányzat

Futurizmus                 -a veszély, az erő, a bátorság, a háború megéneklése

                                   -kiáltványok

                                   -Oroszországban is jelen van

Konstruktivizmus        -a képző- és iparművészetben van jelen

                                   -céljuk a technikai fejlődésre építve a világ újrateremtése, konstruálása

Expresszionizmus      -tiltakozik a létező társadalom rendje ellen

                                   -a művekben az érzelmi elemek uralkodnak

                                   -"A világ középpontja minden egyes énben van" (Däubler)

Dadaizmus                 -a szürrealizmus előkészítője

                                   -értelmetlennek tetsző művek megjelentetése

            Szürrealizmus

            A szürrealizmus (francia surréalisme - realizmusfölöttiség) a dadaizmussal párhuzamosan kezdett formálódni. A kifejezést először Apollinaire használta, Teiresziasz emlői című művét szürrealista drámának nevezve. Az irányzat központja Franciaország, elődjüknek tekintették a francia szimbolistákat. Lautréamont sokszor idézett szépség-meghatározása jól jellemzi a szürrealizmust: "Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon".

            A szürrealizmus kiindulópontja a hazug világ elleni tiltakozás volt. Hadat üzentek minden hagyománynak, sokszor polgárpukkasztást valósítva meg. A szürrealisták szerint a mindennapokból segít kiszakadni a humor, ezen belül a fekete-humor különösen kedvelt volt. Az irányzat jelentkezésének időpontja 1922, ekkor jelent meg Breton és Soupault A mágneses mezők című műve. A szürrealizmus Breton szerint "tollbamondott gondolat, függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől". Kialakítják az automatikus írás technikáját. A mozgalom legjelentősebb alkotói: Paul Éluard, Salvador Dalí.

            A polgári dráma megjelenése Ibsen, Csehov és Brecht műveiben

            A nemzetek életében, amikor megkezdődik a polgárosodás kibontakozása, ennek kísérő jelensége a városépítés, a polgárság közösségteremtése és megjelenik a drámaírás, amely összefogja és gondolatokkal biztosítja a polgári élet kibontakozását. Akár az ókorban, akár az elmúlt századokban vizsgáljuk a drámaírást, azt tapasztaljuk, hogy a dráma megjelenése, a színházak igénye polgári fejlődés eredménye. Ez a folyamat kezdetben az ókori Athénban bontakozott ki, Kr.e. az V. században.

            A feudalizmus - amely két alapvető rétegre tagolta a társadalmakat - a polgárság mint réteg fokozatos megszűnéséhez vezetett. A dráma ismételt feltűnése az elsőként polgárosodó országokban figyelhető meg: Angliában, majd Franciaországban. A drámafejlődéshez kapcsolódóan meg kell említeni a középkori vallásos drámákat is, majd az angol reneszánsz drámát, amely nem ismerte a hármas egységet. A Franciaországban kibontakozó klasszicista dráma visszatért a hármas egység követelményéhez, az antik drámákat és drámaírókat tekintve példának.

            A hagyományos dráma a XIX. század végén átalakult: ettől fogva korunk drámáiban igazi konfliktust egyre kevésbé találunk, a drámai szituáció nem mindig konkrét, hanem általánosságban példáz valamit, a drámába lírai, epikai elemek keverednek, a hármas egység követelménye pedig végképp eltűnt.

            Ibsen

            Henrik Ibsen norvég drámaíró a modern dráma nagy megújítója: a görög tragédiák analitikus módszerével és a szimbolizmussal teremtette újjá a polgári drámát (pl. A vadkacsa, Solness építőmester). Jellemző, hogy a darab kezdetekor már minden megtörtént: a cselekmény csak annyi, hogy a dialógusokból feltárul a múlt, a drámai helyzetet tulajdonképpen a múltban megtörtént események hozzák létre. Az előzmények vizsgálata lendíti tovább a művet, ezért nevezik Ibsen színpadi alkotásait analitikus drámáknak. Műveiben nem a megoldás a fontos, hanem a különböző életfelfogások összecsapása. Ibsen csak a közvetlen jellemzést tartja meg (sem az író, sem más hős nem minősíti az alakokat). Az író legtöbb drámáját áthatja a jelképes kifejezésmód.

            Csehov

            A XX. századi orosz dráma teljesen más kérdéseket fogalmaz meg, mint a nyugati drámaírók: az orosz kérdéskör az, hogy a polgárosodás időszakában az orosz társadalmat még mindig feudális állapotok jellemzik. Csehov reális képet fest Oroszországról, s az írói kötelességet így fogalmazza meg: "Aki igazat akar írni, annak le kell mondania az izgalmas mesékről ... írása legyen olyan, mint az élet, és az életben nem történik semmi nevezetes dolog." Csehov drámáiban nincsenek tehát nagy szenvedélyek, összecsapások, látszólag nem történik semmi, mégsem csillapodik a drámai lüktetés, mert az emberi lélek magával az élettel kerül konfliktusba. Voltaképpen novelláit vitte színpadra, megteremtve így a cselekmény nélküli drámát.

            Az epikus színház - Bertolt Brecht: Kurázsi mama

            Brecht

            A drámairodalom és a színjátszás egyik legnagyobb hatású megújítója Bertolt Brecht. Igazi színházi ember volt: már előadásban gondolkodva írta meg műveit, és saját színháza volt Kelet-Berlinben.

            Epikus dráma, epikus színház

            Brecht drámafelfogásának központi fogalma az epikus dráma, epikus színház. Az epikus dráma azoknak az átmeneti műfajú drámáknak a megnevezése, amelyekben az epikai elemek jelentős szerepet kapnak. Az epikus színház határozottan megkülönbözteti a drámai és az epikus színházat: az egyik érzelmekre indít, a másik döntéseket kényszerít ki; az első élményeket közvetít, a második ismereteket. A cselekedetek a drámai színházban úgy mutatkoznak meg, amit az embernek tennie kellene, míg az epikus színházban: amit tennie kell.

            Brecht szerint meg kell akadályozni, hogy a néző azonosuljon a dráma hőseivel - ennek érdekében alkalmazni kell ún. elidegenítési effektusokat. Ilyen eszközök: az egyes jelenetek önálló minidrámák, a dráma nem zárt egység, a cselekményt tagoló songok (dalok) "kijózanítják" a nézőt, a narrátor szerepeltetése, kivetített feliratok, fejezetcímek. A színészektől nem átélésen, hanem kritikai magatartáson alapuló játékmódot követel meg a darab - az előadás játék voltát kell hangsúlyozniuk, azt, hogy ez bármikor bárkivel megtörténhet.

            Brecht Koldusopera című darabja ennek az elidegenítési módszernek kiváló példája, ezen belül talán itt érzékelhető leginkább a songok szerepe. Brecht legnagyobb művei a már feloldott elidegenítési elmélettel, a dialektikus színház jegyében születtek meg (Kurázsi mama és gyermekei, Galilei élete, A kaukázusi krétakör).

            A dialektikus színház

            A dialektikus színház a szórakozás és a tanulás között kölcsönhatást tételez fel, s nem a tanítást, hanem a művészi meggyőződést tekinti elsődlegesnek. A drámában már nem az elidegenedés a meghatározó, hanem az emberi gondolkodás dialektikájának megjelenítése. Ez a dialektikus jelleg hatja át a Galilei élete drámai világát is: az atomfizika friss felfedezései inspirálták a témát, a tudós felelősségének kérdését, a tudomány és a hatalom, a tudomány és az etika viszonyának vizsgálatát.

            Kurázsi mama és gyermekei

            A dráma a harmincéves háború korába vezet el bennünket, abból mutat be jeleneteket a kisember szemszögéből nézve. A háború témája 1939-ben közvetlenül is időszerű volt, nemcsak az elvont példázat szintjén. Kurázsi mama célkitűzésének két eleme - a család tagjai és a kocsi az áruval - nyilvánvalóan együvé tartozik, mégis rendre szembekerül egymással. Az üzleti élet és a család érdekei tragikus konfliktusokat okoznak. Az asszony úgy veszíti el gyermekeit, hogy az éppen elintézendő üzleti dolgok miatt nem ér rá kellően odafigyelni, jelen lenni. Egy pillanatra sem keletkezik azonban olyan látszat, hogy Kurázsi mama rideg, szívtelen teremtés: nem tőle, hanem a háború világától idegenedik el az olvasó és a néző, aki valóban azt érezheti, hogy ő is kerülhet ilyen helyzetbe.

            Az üzlet a család létalapja, de Brecht szerint (és egy jegyzetében egyértelművé teszi: nem a felmentő hangsúlyú előadásokkal ért egyet) nem szükségszerű, hogy valaki ebből éljen, a háborúnak váljon haszonélvezőjévé. A drámában a háború világállapotként mutatkozik meg. A 12 jelenet nem ezt a háborút, hanem a háborút ábrázolják. Az ellenpontozó szerkesztés szép példája a három gyermekben fedezhető fel: az egyik azonosul a háborúval, a másik becsületes áldozattá válik, a harmadik hős lesz.