Heine

                              Heine

                        (Német romantika)

A német romantika

"Egyetlen irodalmat s művelôdést sem járt át annyira a romantika, mint a németet." (Németh G. Béla: Az egyensúly elvesztése. Magvetô, Bp. 1978. 8. 1.) A német polgárság s fôleg a polgári értelmiség, mely eleinte lelkesedett a felvilágosodás eszméiért, a francia forradalom radikalizálódása idején elbizonytalanodott. A napóleoni háborúk a németség számára jórészt csak szenvedést, vereséget és megaláztatást jelentettek, s ennek következtében a német polgárság zavara nôttön-nôtt, majd keserű kiábrándulásba torkollott. Bizonytalanságukat fokozta a hagyományos vallásos világszemlélet megingása, az istenhit elvesztése. "Nem elvetették az istenhitet, hanem elvesztették; istenhit nélkül éltek, s nem istenhit ellen. S mást helyette, egyelôre, alig találtak. Az elsô nemzedék voltak ôk a keresztény Európa történetében, amely minden örökölt értékkel, akár transcendens volt az, akár evilági, szkeptisztikusan álltak szemben." (Németh G. B.: i.m. 20. 1.) A kétség volt lelkük legfôbb tartalma. Éppen azért csodálták a középkort, mert egy olyan világ jelképét látták benne, amelyben még megvolt a világképnek az az egysége, amelynek hiányától annyira szenvedtek.

A fiatal romantikus nemzedék gondolatvilágán a zűrzavar hatalmasodott el, érzelmi állapotát a szorongás hatotta át, s az ellenségessé és kiábrándítóvá lett világ elôl menekülve ismeretlen és titokzatos szépségek keresésére indultak: útjuk a lélek belvilága felé vezetett. Elvágyódásuk elfordulás volt ugyan a valóságtól, de az emberi lélek olyan mélységeit, az érzelemvilág olyan titkait fedezték fel, az irodalomnak olyan új lehetôségeit tárták fel műfaji, formai tekintetben, amelyeket a késôbbi korok irodalma is hasznosíthatott.

Heine

Henrich Heine (1797-1856) Goethe után a 19. század egyik legnagyobb német művésze. îrói pályáját igazi romantikusként kezdte, késôbb azonban hátat fordított a romantikának, annak ellenfele s a német korai realizmus egyik vezetô mestere lett. Lírája mellett meg kell említeni kitűnô prózai útirajzait, önéletrajzi írásait, fôleg pedig szépirodalmi értékű publicisztikáját.

Családja kereskedelmi pályára szánta, ô azonban egyetemi tanulmányai idején (jogot hallgatott) az irodalom felé fordult. Szabad szellemű politikai felfogása miatt a német hatóságok nem jó szemmel nézték működését, ezért 1831-ben véglegesen Párizsba költözött. Innen küldte a hazai újságoknak cikkeit, s ezekben a franciaországi állapotokról tájékoztatta német olvasóit. A franciák számára a német filozófia és irodalom értékeirôl írt tanulmányokat. 1845-ben megbetegedett, s 1848-tól egészen haláláig ágyhoz - "matrac-sírhoz" - kötötték hátgerincbántalmai. Párizsban halt meg. Heinét útirajzain kívül a Dalok könyve (1827), ez a különbözô ciklusokból álló lírai versgyűjtemény tette világhírűvé. A költô a kötet korai darabjaiban bôven merít a német népdal motívum- és formakincsébôl: felhasználja strófaszerkezeteit, ritmikáját, nyelvi egyszerűségét, közvetlen természetességét. Ezekben a dalokban felfedezhetô még a romantika egész kelléktára: az elvágyódás valami boldog tündérhazába, a mesés kelet utáni nosztalgia, a természeti idillért való rajongás, de mindezt már bizonyos kiábrándultság színezi át. Heine válójában nem tud hinni abban, hogy az élet kicsinyes gondjai, ellentmondásai feloldhatók a művészet varázslata által, az ember kiszakadhat a hétköznapok szürkeségébôl. Verseiben gyakori az ábrándokat szétromboló ironikus fordulat, a romantikus költészet szokványossá vált stíluseszközeinek kigúnyolása, a színlelt rajongás lehűtése; az ünnepélyes pátosz hirtelen megsemmisítése. A Mesék mesélnek róla... kezdetű vers a képzeletbeli tündérország gyönyörű álmáról szól: a virágkelyhekre hulló arany alkonyatról, a kristályforrások muzsikájáról, az édes kábulatról, de a befejezés kiábrándító józanságra vall:

"E messzi honba vágyom,

örülne ott a szivem,

a kín lehullna lágyan,

nem fájna semmi sem.

Álmomban sokszor látom

a gyönyört, de a nap,

a reggel kél, s az álom

szétfoszlik, mint a hab."

(JUSTUS PÁL FORDîTÁSA)

A Dalok könyve ismertebb darabjainak leggazdagabb forrása a mitizált elsô szerelem. Ez a témája a Lírai közjáték című ciklus egyik szép darabjának, A dal szárnyára veszlek... kezdetű versnek. A szeretett lány a költô unokahúga, Amalie Heine volt. - A költeményben megjelenik a romantika egyik ismert motívuma: az elvágyódás a távoli Kelet csodás világába. Itt, ember és természet szent harmóniájában, a művészet által teremtett zenetisztaságú létben, a megvalósult vágyak mesés otthonában létrejöhetne két egymást szeretô lélek találkozása, elérhetô lenne az igazi boldogság üdvössége. Ide azonban csak a "dal szárnyán" lehet eljutni; a vers utolsó sorai azt sugallják, hogy az elvágyódás, a nosztalgia csupán játék, kedves ötlet: a boldogság romantikus teljességérôl csak álmodozni lehet, a valóságban megélni azonban lehetetlenség. Álom és valóság - a nagy romantikusok lírájával ellentétben - már messzi esik egymástól Heine költészetében.