Thomas Stearns Eliot
(1888-1965)
Thomas Stearns Eliot (tomasz sztônz eliot) századunk költészetének egyik
legnagyobb
alakja. Mélyen áltélte egy átmeneti és zaklatott kor emberének
válságos lelkiállapotát, töredezett
világképét, illúzióvesztését, és ezeket
a tapasztalatait egy - a megszokott
hagyományokkal szakító - intellektuális
"személytelen" lírában hitelesen,
nagy költôi intenzitással
mondta el.
Az
Egyesült államokban született, ôsei még a 17. században vándoroltak ki
Angliából.1906-ban az
amerikai Harward egyetem hallgatója
lett, majd a
párizsi Sorbonneon és Oxfordban folytatta
tanulmányait.
1914-ben Londonban telepedett le, ahol elôbb tanított,
majd banktisztviselôi állást vállalt.
Megismerkedett Ezra
Pounddal (ézrá paund), aki ezidôben az
imagizmus nevű
avantgárd mozgalom vezéralakjaként az önálló
életet élô metaforát tartotta
a
vers legfontosabb elemének, és
döntôen befolyásolta a nála
mindössze
három
éwel fiatalabb költô további
fejlôdését. Eliot 1922-ben Criterion
(krajtíriön)
címmel folyóiratot
indított, melyet aztán
17 évig
szerkesztett,1925-tôl
pedig
a Faber (fébô) nevű kiadó munkatársa, majd igazgatója lett.1927-ben
felvette
a brit állampolgárságot, és "a vallásban angol-katolikusnak, az
irodalomban klasszicistának, a politikában
királypártinak" vallotta magát.
Eliot
nem szereti a modern világot, úgy látja, hogy
abban
a bomlás, a
közönségesség és banalitás uralkodik.
Az üres és
töredékes
jelenkort a hôsinek és tartalmasnak érzett,
idealizált múlt
nevében marasztalja el.
Nem tartja érvényesnek a reneszánsz
embereszményét,
nem tudja elfogadni a 18. századnak az
értelembe és a
19.
századnak a haladásba vetett
hitét sem. Kedvelt korszaka a 17.
sz.
eleje,
amikor a "metafizikus költôk
egy szétszakított, válságos
korban
lelki
szintézis megteremtésén fáradoztak. žk
még olyan
"érzékelésmechanizmussal rendelkeztek, amely
képes volt bekebelezni
mindenfajta élményt"; náluk még érzés és
gondolat, az érzéki tapasztalat és
az
intellektuális reflexió elválaszthatatlan egységet
alkotott. Eliot
különösen nagyra becsülte közülük John
Donne-t (dzson dan), aki mindennapi
helyzeteket,
konkrét drámai szituációkat jelenített meg, és
ezeknek a
bonyolult, intellektuális eredetű
"metafizikus" kép segítségével
többsíkú,
gazdag jelentést adott.
Hasonló módszerrel dolgozott Eliot is. Śgy érezte,
hogy
a személyes érzések közvetlen
kifejezése lehetetlenné vált,
ezért
keresett
valami közvetítôt, egy
"objektiv korrelatív"-ot, tárgyi
megfelelôt,
"a tárgyak sorát, egy
helyzetet, az események olyan láncát,
mely
a meghatározott érzelem formulája". Röviden:
érzéseit tárgyakba,
alakokba
objektiválja, tárgyiasítja. A kifejezhetetlent nem
mondja ki
közvetlenül
és nyíltan, mert nem is lehet, hanem
rejtett utalásokkal,
célzásokkal (allúzió) megsejteti, felidézi.
A
vers az elbeszélés felé hajlik, a költôi egyéniség pedig szereppé vagy
szerepekké változik, a költô egy-egy
alak maszkja mögül szól az olvasóhoz. Fô
verstípusa a
drámai
monológ, amelyet a 19. századnak
a romantikától távolodó
költôi
(Robert Browning, Tennyson) nyomán Ezra Pound
újított fel.
Eliot
a verset az élô beszélt nyelvhez közelítette, de
ugyanakkor
megtartotta emelkedettségét is. Költeményeiben a
nagyszabású,
költôi
elemek váltakoznak a kisszerű, prózai részletekkel, frivol köznapi
fordulatokkal.
A puszta ország
T. S.
Eliot elsô költôi korszakát ironikus-szatirikus
szemléletmód jellemzi. Ezt a pályaszakaszt
Pound és
Eliot közös műve, A puszta ország (1922)
zárja le, mely
századunk egyik legjelentôsebb alkotása,
határkô a költészet fejlôdésében.
Keletkezésének története röviden így összegezhetô:
Eliot nagy terjedelmű kéziratát Pound
kuszának találta,
s egy részét félretéve, különféle
módosításokkal öt részbôl álló költeményt
formált belôle.
A
költemény egy nagyarányú látomásban a modern
világ
sivárságát jeleníti meg. Eliot
töredékekbôl, különféle szövegek
egymás mellé helyezésével, montázs- és
kollázstechnikával építette fel művét. A
költô helyett
különbözô szereplôk beszélnek egymást
váltogatva.
A mű egész szövegét Dante, Shakespeare,
Baudelaire,
Wagner és mások műveibôl vett idézetek,
mitológiai és
irodalmi utalások szövik át, ezek ironikusan
értelmezik
a
modern életet. A
széthulló világ képeit a
mítosz - elsôsorban
a
Halászkirály
terméketlenségérôl szóló legenda és a
Grál-monda - fogja
egységbe.
A Halászkirály legendája
a termékenységi kultusszal
áll
kapcsolatban,
maga a király is, országa is a terméketlenség
átka alatt
szenved. Ez a mítosz a Grál-mondával, a
tiszta lovag
történetével
párosul, aki megmenthetné ezt a
terméketlen, halálra ítélt
világot.
A költemény vezérmotívumai a
szárazság, a terméketlenség és az életadó
víz.
A modern világban az emberek nem
élnek igazán, emberi kapcsolataik
üresek,
a szerelem is gépies, érzés nélküli. A szárazság, aszály ennek az
élôhalottságnak a metaforái. A
víz-esô-tenger-vízbefúlás motívumsor azonban
mégsem a megváltást jelenti, a víztôl is
rettegni kell. Ez a világ ugyanis
képtelen
a megújulásra, éppen azáltal
dermed halotti állapotba,
hogy
görcsösen ragaszkodik kisszerű életéhez.
A
költemény öt része - I. A halottak temetése, II. Egy
sakkparti, III. Tűzbeszéd, IV. A vizbefúlás,
V. Amit a
mennydörgés beszél - jól megszerkesztett
egészet alkot.
A III. részben, a költemény felezôpontján
megjelenô
Teiresziász egyesíti magában a többi
személyt, amit ô
lát,
az voltaképpen a költemény
tartalma. Buddha Tűzbeszéde
Augustinus
Vallomásaiból vett gondolatokkal
fonódik össze. A tűz a tisztátalan,
terméketlen vágyat
jelenti. Az V. rész és az egész költemény a
vihart jelzô
mennydörgés szanszkrit szavaival ér véget:
datta, dajadhvam, damjata ('adj,
szeress és fegyelmezd magad').
Érdemes a költemény közép-európai vonatkozásaira
is figyelnünk: az I. részben szereplô
jelenetben Rudolf
trónörökös szól az unokatestvéréhez, a Trisztánból
vett
idézetek s a IV. rész vízbefúlási motívuma
pedig Lajos
bajor
királyra utal. Mindebbôl levonhatnók a következtetést: az
egyik
lehetséges
magyarázat szerint Pound
és Eliot a
Habsburg-monarchiára
vonatkoztatja
a bibliai puszta ország
képét, tehát a
vers az elsô
világháború kö vetkeztében széthulló
Európáról szól.
A háromkirályok utazása
Eliot
második költôi korszakában visszahúzódik a
spirituális élmények körébe, és egy vallásos
megújulás
szükségességét hirdeti. Az irónia helyét a
hit foglalja el.
E
korszak legkiemelkedôbb darabja a Hamvazószerda (1930), melyben a költô
a maga
újjászületésének folyamatát, a kétségbeesésbôl a megtisztulásba és
megnyugvásba vezetô utat kíséri végig a belsô
monológban.
A
költô pályáját a Négy kvartett (1943), ez az idôrôl és az idôtlenségrôl
meditáló,
zenei szerkesztésű költemény
zárja. Ezután már csak drámai és
kritikai műveket írt.
Második korszakában keletkeztek az Ariel-versek is,
melyek közül több, így A háromkirályok
utazása (1927)
is
a Bibliából veszi
a témát: Jézus születése után
bölcsek érkeztek
napkeletrôl,
hogy a zsidók újszülött királyának, a Messiásnak hódoljanak.
Eliot tehát ugyanúgy
bibliai parafrázist írt, mint a Jónás
könyvének szerzôje.
Ez is
szerepvers, a költô a vers-én
tudatába helyezkedik, a
bibliai
bölcsek egyike számol be életük nagy
eseményérôl, elmeséli utazásukat.
A
költemény elsô szakasza az utazás nehézségeit beszéli el. A bevezetô öt
sor idézet Lancelot Andrews
(lánszlot
endrúz;1555-1626)-nak,
Winchester püspökének egy
Krisztus
születésével
foglalkozó prédikációjából. Ennek a szövegnek a
szuggesztív
hangját, sajátos
prózaritmusát
veszi át a vers is. A köznapi beszéd
fordulataival, lazább
szerkesztésű mondatokban szól, a
gondolatok
ritmusa híven követi az utazás és a lelki történés leírását. A
részletek
halmozása, a nehézségek ismétlôdô felsorolása következtében úgy
tűnik, mintha
egy helyben állna az elbeszélés, mégis
elôrehalad a
megtervezett módon, egy fokozatosan emelkedô
szerpentinút állomásait járja
be,
hogy a szakasz végén hirtelen megugorva az
utazás rendkívüliségét
éreztesse: a fülünkbe dúdoltak a hangok,
szólván, / Hogy mindez csak
ôrület."
A
második szakaszban az "enyhe völgy" mintha utazásuk célja volna,
holott
csupán azt érzékelteti, hogy a
változást hozó jelenlét már a Földünkön van.
A hosszú,
nyugodt sorok képeinek költôisége magasabb
hôfokra
emelkedik, és a részletek ki nem fejtett
jelképiséggel telnek meg. A három
fa, a szôlô, a kockavetés, az ezüstpénz, a
borostömlô, mind Jézus életének
eljövendô
eseményeire utalnak, de ezek a
szimbolikus utalások a bölcsek
számára még nem váltak érthetôvé.
(A három fa: Jézussal együtt két latort is keresztre
feszítettek. Az
ezüst pénzdarabok: Júdás harminc ezüstért
árulta
el Jézust. A kockavetés:
miután keresztre feszítették,
ruháin
sorsvetéssel
megosztoztak. A szôlô
Jézus példabeszédének allegorikus
értelmére, az üdvösség
elôkészítésére utal. A borostömlôrôl szólva Jézus azt
fejezte ki, hogy az
új hit merôben új kezdet, nem a régi
mózesi
törvények egyszerű folytatása: az
új bort új tömlôkbe töltik.
A
fehér
ló az apokalipszis lovasaira utal: míg a vörös, a fekete és a fakó
lovon ülô lovasok, a háború, az éhség és a
halál szörnyű pusztítást visznek
végbe, a fehér lovon ülô lovas a világ
meghódítására in-
dul.)
A három bölcs nem ismeri fel a
jelzéseket a látottakban, ôk eddig olyan
tájon vándoroltak, mely a szenvedés jeleivel
volt tele, és most csak arról
bizonyosodhatnak meg, hogy nincs információ:
"útbaigazitást nem kaptunk ".
A harmadik szakaszban
utazásuk célhoz ér, de
az elbeszélô a hely
leírására egy szót sem veszteget, már csak az
élmény hatása foglalkoztatja.
Szavainak súlyos nyomatékot ad az egyes
kifejezések ismételgetése. A bölcs
egyértelműen mondja: "megtenném
újra", noha teljes
zavarban van. Csak félig-meddig ismerte fel
az esemény
jelentôségét, mely egész eddigi életét
banális örömeivel
együtt jelentéktelenné, a halállal
egyértelművé tette.
A
Születés és Halál egyelôre rejtett jelentôségét a vers középsô részének
szimbólumai
fejezték ki. A vers hôse még bizonytalan
a következményekben
is: a Születés
még nem jelenti az újjászületését, élete
halállá vált, de a vers végén már
"másféle halálnak" örülne,
az újjászületés ígéretét
hozó krisztusi
áldozatot várja.
A
költeményben Eliot a hit és hitetlenség határán
élôk állapotát festi. Mindaz, amit a
napkeleti bölcsek
láttak, a világot is megváltoztatta, de a
világnak még
meg kell értenie saját változását.
Szöveggyűjteményünkben két kitűnô
fordításban olvashatjuk a költeményt.
Szabó Lôrinc és Vas István is jól visszaadja
a választékosabb és köznapibb
nyelvi
fordulatokat. A vers
egészét tekintve Vas
István fordítása
távolságtartóan elegáns,
melankolikusabb, lágyabb hangon
szól, Szabó
Lôrincé hétköznapibb, nyersebb.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése