Az angol romantika
Az európai romantika elsô fontos dátuma: 1798. Ekkor adta ki Angliában
William Wordsworth (viljem vördzvörsz; 1770-1850) és Samuel Taylor Coleridge
(szemjuel téjlor kólridzs; 1772-1834) közös versgyűjteményét Lírai balladák
címen. A kötet címe már romantikus célkitűzést jelez: a műnemkeveredést, epika
és líra ötvözésének szándékát. Wordsworth a városból a természet meghitt
idilljébe, lelket nyugtató szépségeibe, az egyszerű érzelmek világába menekül,
Coleridge viszont a képzelet teremtette megborzongató és titokzatos világokba.
- A Táncoló tűzliliomok Wordsworth egyik jellemzô, csupa zene költeménye. A
természet csodájának áhítatos ámulata, a tó partján hullámzó,
"táncoló" tűzliliomok látványa boldoggá, lelkileg gazdaggá teszi a
szemlélôt, s ezt a boldogító, ünnepi hangulatot örökkévalóvá varázsolhatja a
merengô emlékezet, a természeti szépség felidézése. - A Kubla kán Coleridge
sejtelmes, balladisztikusan homályos, rejtett és titokzatos érzelmeket hordozó
fantasztikus költeménye; színtere valamiféle sosemvolt egzotikus, mesebeli táj,
a valóságtól független víziószerű vidék. - A költô vallomása szerint a vers egy
ópium-álom töredék-emléke, melynek teljes rögzítését egy hívatlan vendég
szakította félbe.
Az 1810-es években a második nemzedék, az angol költôk új csoportja
lépett fel. Ezt a nemzedéket a nagy romantikus triász: Byron (bájron), Shelley
(seli) és Keats (kítsz) képviselte.
Byron (1788-1824) régi fônemesi családból származott, a lordi cím
birtokosa volt. Sokat utazott: bejárta Spanyolországot, Portugáliát, Görög- és
Törökországot. 1812-ben szembefordult a fôúri osztály politikájával, s a
parlamentben elmondott két beszédében a lázadó gépromboló munkások és az
elnyomott ír nép védelmében emelte fel szavát. A konzervatív körök feleségétôl
való elválását és féltestvére, Auguszta iránt érzett tragikus szerelmét felhasználva
hajszát indítottak ellene. Kénytelen volt elhagyni Angliát: Svájcban majd
Olaszországban telepedett le. Részt kívánt venni Görögországnak a török
megszállás elleni szabadságharcában, de vágya, hogy a csatatéren essék el, nem
sikerült: betegségben halt meg görög földön.
Híressé a Childe Harold zarándokútja című (csájld herold) verses lírai
útirajza tette, melynek elsô két énekét 1812-ben adta ki. A kortársak a
fôhôsben, aki aktuális célzásokkal, lírai kitérôkkel szakítja meg úti
beszámolóját, az íróra ismertek.
Byron fô művének tekinthetô a befejezetlenül maradt, 16 énekbôl álló
Don Juan (don dzsuan; 1819-1824) Az epika műneméhez is sorolható, de az
eseménysorozatot meg-megszakítják a lírai meditációk, a szatirikus
társadalombíráló megjegyzések, s átszövik a személyes célzások. Byron ezzel az
alkotásával a romantikus verses regény műfaját teremtette meg, s hosszú idôre
elindította Európában ennek az új műfajnak a divatját.
Drámai költeményei - pl. Manfred (1817), Kain (1821) - a fôszereplôk
magányos, heroikus és tragikus küzdelmeit ábrázolják. A hôsök emberfeletti
méretűvé, szinte titánná válnak, s így bukásuk is hatalmasabb. Hôsi harcukat a
romantikus nyelv pátosza, képgazdagsága méltóképpen tudja kifejezni.
Byron pesszimisztikus világképe, rezignált lelkiállapota, hôseinek
lemondó mélabúja és világfájdalma, bágyadt közönye: spleenje (szplín) valóságos
divattá tette a "byronizmust" a 19. század elején Európában.
Shelley (1792-1822), Byron barátja, elôkelô földbirtokos családban
született. Elsô szembefordulása a fennálló társadalmi renddel az volt, hogy
fiatalon megírt egy ateista pamfletet (Az ateizmus szükségességérôl); ezért az
oxfordi egyetemrôl eltávolították, apja pedig kitagadta. Ezután nyugtalan
vándorévek következtek életében: Franciaországba és Svájcba utazott, majd
1818-ban végleg elhagyta Angliát, s Itáliában telepedett le. 1822-ben egy
csónakkirándulás során veszett a viharos tengerbe. Mikor tíz nap múlva kifogták
a tengerbôl, egyik zsebében egy Keats-, a másikban egy Szophoklész-kötetet
találtak. Holttestét barátja, Byron a tengerparton máglyán elégette. Szívét és
hamvait a római református temetôben helyezték el.
A szabadság fanatikus megszállottjaként küzdött az elnyomás minden
elképzelhetô formája ellen - röpiratokban és szépirodalmi alkotásokban. A
megszabadított Prométheusz (1820) című drámai költeményében az egyetemes emberi
vágyak, küzdelmek végsô gyôzelmének látomása jelenik meg. Az istenekkel
szembeszálló titán, Prométheusz diadalával együtt az emberek is megszabadulnak
a zsarnokságtól, s beköszönt a béke, a szabadság és az egyenlôség boldog
korszaka.
Shelley egyik leghíresebb verse az Űda a nyugati szélhez (1819). Az
ötrészes versfüzér mindegyike négy tercinából (hagyományos tercina-rímekkel) s
egy páros rímű kétsoros szakaszból áll. Az elsöprô erejű költemény hatalmas
ellentéteket egybefoglaló látomásos képáradatában, sziszegô alliterációiban a
viharokat görgetô ôszi szél vad zengése zúg. Az egész vers egymásba bonyolódó
mondatszerkezetei, sorokat és strófákat összekapcsoló átlépései
(enjambement-jai) lélegzetnyi szünetet sem engedve sodorják az olvasót a
legelsô megszólítástól az utolsó sor ünnepélyes próféciájáig.
Az elsô három rész a szél megszólítása és egyben jellemzése is, s
mindhárom az "óh, halld dalom!" fohászával zárul. A megszólított
természeti jelenséget mitikus méretűvé növeli a költô: a nyugati szél hatalmas,
vad, nyugtalan erô, szabad és korlátlan. Pusztító hatalom, mely felkavarja,
égig röpíti az ôszi avart, "a pestises lombok holt népét", de jövôt
védô oltalom is: az új életet rejtô magot "téli sutba hordva" megôrzi
a kikelet számára, mikor "azur húga" virágba borítja a földet (I.) -
Félelmetes erô: vad viharfelhôket sodor a mennyboltra az ég ajtajától az ég
ormáig (II.). - Felveri a szelíd, lustán pihenô Földközi-tengert, megnyitja az
Atlanti-óceán roppant víztömegét, s látni engedi az irdatlan mélység titokzatos
világát (III.). A "vad Szellem", a szél mitikus hatalma, mindent
felforgató ereje kiterjed a földre, az égre és a tengerekre, sôt a tenger alatt
örvénylô mélységekre is.
A IV. részben a széllel való azonosulás esdô könyörgése, imája szólal
meg. A versben beszélô - megismételve az elsô három egység fô motívumait -
fájdalmas rezignációval sóhajtja: nem zengene most jajszava, ha lomb, felhô
vagy hullám lehetne, vagy pedig élne még benne az a gyermeki hit, hogy oly
szabad és hatalmas, mint a szél. Az élet megsebezte, álmai szétfoszlottak,
ezért kéri esedezve, ragadja magával "hab, felhô vagy lomb gyanánt".
"Légy lelkem, én s te: egy személy!" - hangzik a teljes egyesülés
vágya, hogy szelleme a Tér ölén sodródjék, eszméi szétáradhassanak a világba, s
"dala égô zenéje" hirdethesse az alvóknak a megváltást sejtetô
próféciát: "Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?"
Shelley ezt a verset Itáliában, egy Firenze közelében lévô erdôben
írta, egy viharos, ôszi napon. Ugyanaz a felfokozott szabadságvágy és a
szabadság eljövetelébe vetett rajongó hit járja át ezt a rapszodikus ódát, mint
fentebb említett drámai költeményét.
John Keats (1795-1821), a beteg, érzékeny költô csak a szépség
rajongója volt. Németh László írta róla: "Ha behunyom a szemem s kimondom
a szót: »költô« - Keatsre gondolok... A többi költô más is volt: szabadsághôs,
színész, filozófus, különc, misztikus, irodalmár, Keats csak költô, nagyságát
egy forrás táplálta: a költészete." (Németh László: A minôség forradalma.
Magyar Élet, 1942. 14. I.)
Kispolgári családból származott, apja egy londoni béristálló
tulajdonosa volt. Nem részesült magasabb iskolai képzésben, görögül sem tudott,
mégis ô lett a görög szépségideál legnagyobb tisztelôje és megéneklôje.
Orvosnak készült, de 1817-tôl kezdve teljesen a költészetnek szentelte életét.
Súlyos tüdôbetegsége miatt alig négy évet fordíthatott írói munkásságára.
1820-ban Itáliába utazott gyógyulást keresni. Rómában érte utol a halál.
Keats költészetének csúcspontját az 1819-ben írt nagy ódái jelentik. E
remekművek egyike Űda egy görög vázához (1819). A mulandó emberi világot, a
bús, halandó gyötrelmet állítja szembe a szépség és a művészet
örökkévalóságával.
A költô (a versben megszólaló) csodálkozó ámulattal szemléli és
szólítja meg az antik vázát, mely szemében egy régmúlt boldog, harmonikus
aranykor ("tűnt derű") tanúja. A rajongó áhítat a kép meséjét
szeretné megérteni, felfogni: az elsô strófa záporozó kérdései a vázafestmény
titkaiba kívánnak behatolni.
S a második versszaktól kezdve életre varázsolódik a szemlélô
képzeletében a vázarajz; a néma síp megszólal, de nem testi fülnek, hanem a
léleknek zeng dala; a szerelmesek boldog reményben vágyódnak egymás után; a
lomb színnel telik meg; a mozdulatlan kép mozgalmas eseménysort idéz: a zöld
oltár elé vonuló emberek ünnepi áldozatát.
Mindez azáltal válik igazán felemelô, katartikus élménnyé, hogy a művészet
az öröklétbe emeli a szépséget: a nóta örökre szól, a szerelmesek vágya örökre
megmarad, a boldog lombsor sosem szárad el, s az áldozatra készülô emberek nem
térnek már vissza soha kicsi városuk csöndjébe. îgy, a mulandó emberi lét
szomorúságával szembeállítva válik az óda példázattá a művészet erejérôl és
halhatatlanságáról.
Keats számára a görög művészetben megtalált szépség életmegoldássá,
világmagyarázó elvvé lényegül át. Ezért hirdetteti az antik vázával a költemény
végén:
"»A Szép: igaz, s az Igaz: szép! - sose
Ćhítsatok mást, nincs fôbb bölcseség!«"
(TŰTH ĆRPĆD FORDîTĆSA)
A költô szerint a költészet nagy célja, hogy "barát legyen,
enyhítse az emberek gondjait, és emelje fel gondolataikat", tegye széppé
az életet. - Keats - Tóth Ćrpád szavaival - "a Szépség angyali tisztaságú
énekese, a világirodalom legérzékenyebb és leggyengédebb lírikusai közül
való".
A romantikus múltidézés nagy hatású képviselôje Walter Scott (szkot;
1771-1832), a középkori lovagvilágot megjelenítô, kalandos cselekményű történelmi
regény megteremtôje.
Az egyetemes romantika egyik nagy
jelentôségű alkotója volt az angolul író amerikai költô és novellista, Edgar
Allan Poe (edgar elen pó; 1809-1849).
Munkáinak kezdettôl fogva a halál és a mulandóság a két alapvetô
élménye. A halott szerelmes motívuma ott kísért epikájában és lírai műveiben
is.
Elsôsorban fantasztikus novellái kapcsolják a romantikához. Ezek nagy
részében a borzalom, a lelki abnormitás, a téboly s mindenféle gyötrelem kap
központi szerepet; valójában a modern világban magára maradó ember rémülete
szólal meg bennük. Poe teremtette meg a detektív-novella, a bűnügyi regény (mai
elnevezéssel: a krimi) műfaját, "ahol a borzalmat a logikával kapcsolta
össze, s egyszerre élvezhette a titokfejtés gyönyörét és rettenetét" (Babits
Mihály). Legelsô s egyik legjobb ilyen alkotása A Morgue utcai gyilkosság
(morg; 1841).
Az esztétika terén is figyelemre méltóak újszerű gondolatai. Véleménye
szerint az oktató, nevelô jellegű költészet nem igazi költészet; a líra célja
nem az igazság és nem az erkölcsi tanulság, hanem "a szépség ritmikus
megteremtése". Eszményének a végsôkig csiszolt, tökéletes és virtuóz
formát tekintette, s a művészi hatáshoz vezetô utat a rövidségben, a
tömörségben s a szerkezeti egységben látta. Szembefordult a romantikus poétika
ihlet-kultuszával, s a tudatos, logikus alkotás elsôbbségét hirdette.
Híres verse, A holló (1844) is józan meggondolások alapján született.
Megfontoltan választotta ki a leghatásosabb témát, a halott kedves siratását (a
versnek tehát nincs közvetlen életrajzi háttere), s e köré komponálta rímekbôl,
csengésekbôl, a szavak rejtett gondolattársításaiból a költemény különös
hangzásvilágát. Itt minden hatás zenei elemekbôl tevôdik össze. - Poe fedezte
fel, hogy a vers tiszta zene, muzsika is lehet, ahol az értelem mellékes
szerepet játszik. - Hasonló témájú szép költeménye a Lee Annácska (lí) is.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése